Hogyan zajlik az ArtMenőkkel közös munka és hogyan készült az Átváltozások?
Rozi: Alapvetően két csoport van az ArtMenőkön belül: a gyerekek, a tinédzserek és a felnőtt csoport. Amikor előadást készítünk, általában ez a két csoport együtt dolgozik, és egy nagyon jó közösség alakul ki. Az Átváltozásokkal januárban kezdtünk el foglalkozni. Vannak olyan gyakorlatok, amik az előadásmódunkat fejlesztik, és megtanuljuk, hogyan kell színpadon létezni. Érdekes volt számomra az anyával és Nagy Márkkal, a Radnóti Színház színészével való közös munka, akik szintén benne voltak az előadásban. Márkot ismertem, de nem tudtam, hogyan mozog egy ilyen táncos terepen, és hogyan tud összeszokni a többiekkel. Az ArtMannál ugyanis különleges, speciális igényű emberek tevékenykednek – például van, aki autizmusban érintett. Anyával kapcsolatban pedig az volt a furcsa, hogy én kicsi koromtól kezdve azért küzdöttem, hogy kihúzzam a cikkekből az „igazgató lánya”, „a színésznő lánya” jelzőket. Aztán egyszer csak olyan helyzet adódott, hogy ebbe az összeszokott csoportba bekerült anya, az igazgató. Szorongató érzés volt, és felismertem, hogy ez számomra problémát jelent, amivel foglalkozni kell. Ebből is született egy jelenet. Maga a munkafolyamat az úgy zajlott, hogy Pilinszky Átváltozás című verséhez írtunk szövegeket, történeteket, és azokból választottak a segítők, meg persze a két színész is besegített. Ezekkel kezdtünk el dolgozni, felépíteni a jeleneteket.
Adél: Minden belülről indul ki, minden improvizatív, és ebből a felszabadultságból kapcsolódnak egymáshoz a fiatalok egy abszolút erőszakmentes közegben. Nyilván az érintett embereknek még nehezebb a kapcsolódás, mert a legtöbbjüknek több időre van szüksége, ezért a közös alkalmakból és a produkció elkészítéséből ki van zárva a teljesítménykényszer. Gyakorlatilag ez így a türelem és az elfogadás művészete is. Ezek az alkalmak professzionálisan vezetettek, ezért fejlesztő, önsegítő jellegűek is, hiszen a fizikai blokkokat is oldják – mondjuk egy súlyosan mozgáskorlátozott, kerekesszékben lévő ember, aki nem tudja irányítani és koordinálni a mozdulatait, a munka felszabadító ereje, hatása és az impulzusok által meghazudtolja a saját fizikai korlátait is. Általában, ha az emberek látnak egy nagyon súlyosan mozgáskorlátozott embert, aki képtelen a beszédre, akkor egyben azt is gondolják, hogy ő értelmileg is érintett. Ez is nagyon érdekesen jelenik meg az előadásban: például van, aki csak egy homlokpálcával tud gépelni, de ép lélek és ép elme lakozik benne. Ebben a közegben gyakorlatilag mindenki egyenlő esélyekkel van jelen.
Mindenki beleépíthette a darabba, hogy mit jelent számára az átváltozás. Rozi, neked mit jelent?
Rozi: Ezer olyan történet van, ami ezt elmeséli, mert az átváltozás objektív és tágas. Ide tartozik az, hogy például december 30-án lefeküdtem az ágyamba, vártam, hogy megünnepeljük az újévet, majd a kórházban ébredtem föl. Az, amikor iskolát váltottam, esetleg rátaláltam az írásra, a könyvírásra. De az is, hogy a bürokrácia útvesztőjébe keveredtem, és azért küzdöttem, hogy egyáltalán tudjak majd érettségizni és fölülírjam azt a hamis diagnózist, amit ráírtak egy papírra. Egy adott történet kiválasztása helyett inkább úgy közelítettem meg ezt a kérdést, hogy miért jó az átváltozás, milyen érzések szabadultak fel bennem, amikor ezekben a helyzetekben voltam.
Adél, neked színészként miben volt más az ArtMenőkkel közös előadásra felkészülni, mint egy hagyományos kőszínházi előadásra?
Adél: Én nem Rozi anyukájaként kerültem be a produkcióba, hanem mint a Radnóti Színház egyik művésze, és eléggé a háttérben vagyok ebben a projektben. Két részt mondok el, de ezek nem az én szövegeim. Az egyik Rozié, a másik pedig egy másik lányé. Azt kerestem a darabban, hogyan tudom segíteni, támogatni ezt az ügyet, és semmiféle színészi ambíciót nem szerettem volna mutatni. Rozi miatt is úgy gondoltam, hogy jobb, ha itt nem színésznőként jelenek meg.
Mennyire tudtátok tartani, hogy ne egy anya-lánya páros, hanem partnerek legyetek a munka során?
Adél: Hát én ezt annyira próbáltam elkerülni…
Rozi: De elkerülhetetlen, hogy ez így alakuljon, hiszen mi anya és lánya vagyunk, hasonlítunk egymásra, és közösen jelenünk meg a cikkekben is.
Adél: Egyébként azért alakult úgy, hogy én is részt veszek a darabban, mert mindenki mást próbált a színházban. Egyedül Márk meg én értünk rá, és nagyon szívesen vállaltam. Viszont, ha Rozi azt mondta volna, hogy nem szeretné, akkor nyilván nemet mondok. Nem mondott ilyet, és már az előadás után derült ki, hogy van benne egy ambivalens érzés ezzel kapcsolatban.
Rozi: Alapvetően nem akartam azért gátat szabni ennek, mert én nem tudom feldolgozni, hogy egy híresség lánya vagyok. Másrészről pedig alapvetően azt gondoltam, hogy ez nem is fog gondot okozni. Volt egy sorstársam, Dobay Júlia, aki szintén ugyanezt érezte, csak ő büszke volt rá, hogy az igazgató lánya lehet. Ekkor jöttem rá, hogy így is lehet működni, lehet ezen dolgozni.
Ti mit tapasztaltatok, hogyan segít a művészet azoknak, akik valamilyen tartós betegséggel vagy sérüléssel élnek?
Adél: Az ArtMan abban segít az érintett embereknek, hogy teljes értékűen tudjanak egymáshoz, illetve másokhoz is kapcsolódni egy hihetetlenül elfogadó és profi közegben. A munkát és a mozgáskorlátozottakat segítők támogatják, és van egy gyógypedagógusuk is, akinek az autizmus a szakterülete.
Rozi: A művészet testileg-lelkileg gyógyít, felszabadít és érzékenyít. Kerámiáztam, szabad festészetet alkalmaztam, tagja voltam a RÍM-nek (Radnóti Ifjúsági Műhely – a szerk.), most pedig az ArtMannak. Kicsi koromban énekeltem, táncoltam, én művészlélek vagyok, a művészet mindig is az életem része volt. Nem véletlen, hogy a könyvemben is írok róla. De az is nagyon fontos, hogy milyen környezetben csináljuk, mert egyáltalán nem elhanyagolható az, hogy valahol elfogadnak-e vagy sem, van-e idő és tér arra, hogy a saját tempódban, a saját értékítéleti szinteden tudsz gyógyulni. Nagyon sok érintett ember számára ez az a közeg, ahol ki tud bontakozni és teljesen önmaga lehet, megfelelési kényszer nélkül, feszültségmentesen tud ellazulni, és korlátait ledöntő módon képes dolgozni saját magával. A társadalom különböző emberekből áll, más-más testi, szellemi és érzelmi érettséggel, képességekkel rendelkezünk. Mi azt képviseljük, hogy a táncban sem lehetnek korlátok, vagyis, hogy a korlátaink nem akadályozhatják a táncot és az abban rejlő kifejezési módot. „Áldott az, aki sohasem siettet, és ezerszer áldott az, aki nem veszi ki a munkát a kezünkből, hogy megtegye helyettünk, mert sokszor csak időre, és nem segítségre van szükségünk” – szól az idézet.
Hogy látjátok, mennyire befogadó a magyar társadalom arra a művészetre, amit az ArtMan és az ArtMenők csinál?
Adél: Az embereket nagyon megérinti az előadás és az biztos, hogy általa átértékelnek sok mindent a saját életükben és társadalmi vonatkozásban is, miután megnézték. Egy társadalom annyira érett, ahogyan az idősekkel, a betegeivel, azokkal a csoportokkal törődik, akik a leggyengébb láncszemek. Én a magam részéről mindig mindenben támogatom a rászorulókat, úgyhogy fontosnak tartanám, hogy ezt a döntéshozók is mérlegre tegyék, mert az ArtMan tagjai nem tudják, hogy a jövő évben egyáltalán el tudnak-e indulni, ugyanis jelen pillanatban ennek az egyesületnek egy fillér támogatása sincs a következő évi működésére. Azoknak a civil szervezeteknek is folyamatosan meg kell mérettetniük és pályázniuk kell írniuk a működésük fenntartásáért, akik már nagyon sokat bizonyítottak. Arra lenne szükség, hogy bízzanak bennük, és legalább az alapműködésük támogatását biztosítsák számukra. Ők egy közösségi hálót képeznek. Ha ez a háló beszakad és az érintett emberek ki fognak potyogni belőle, és ezáltal mindannyian kevesebbek leszünk. Például az ArtMan Egyesület láthatóvá teszi azt a problémát, ami nagyon sok helyen egyszerűen el van takarva: azt, hogy az érintettek nem jutnak közösségbe, nem láthatóak. Pedig ez napi szintű szükséglet lenne mind nekik, mind a nevelő családnak, és azoknak is, akik esetleg egy halmozottan fogyatékos embert segítenek és ápolnak.
Rozi: Mérhetetlenül el vagyok képedve azon, hogy mennyire éretlen a társadalom, az egymásra figyelés és a segítségnyújtás terén. Ezek a szervezetek hidat képeznek. Tanítják az embereket arra, hogyan kell segíteni valakit, és mit jelent az, hogy valaki érintettséggel küzd: például azt, hogy milyen kerekesszékkel közlekedni, elmenni mosdóba, elmosogatni, vagy bármit csinálni. Ha az ArtMan megszűnik a pénzhiány miatt, akkor a „fordítottak” csoportja bevonul majd a kis saját otthonába és ott fogja leélni az életét a családjával. Ha pedig ők is elmennek, akkor magukra maradnak… Mi meg elmegyünk színházba, moziba, éljük az életünket, és figyelmet sem fordítunk rájuk.
Rozi, te nagyon sokat dolgozol a társadalom érzékenyítésén, legyen szó a könyvedről (Belső tenger – Rozi igaz története), amit a saját történeted alapján írtál, vagy az ArtMenőkkel közös munkáról. Volt már arra példa, hogy esetleg valaki pont a veled való beszélgetés, a te munkád hatására változtatott az előítéletes gondolkodásmódján?
Rozi: Igen, nagyon sok levelet, visszajelzést kapok erről. Nekem az akadálymentesítés is nagyon fontos, mert így hidat tudok képezni az emberek között – nem véletlen, hogy a könyvemben helyet kapott a könnyen értelmezhető kommunikáció (KÉK), mert azt gondolom, hogy az önkifejezésnek nem lehet akadálya, nem lehetnek korlátai. Nem az számít érettségnek, hogy meg tudsz venni egy kenyeret vagy el tudsz menni a munkahelyedre, meg tudsz írni egy cikket, esetleg be tudod vinni a gépbe az adatokat. Az érettség az egymásra való odafigyelés képessége. Sajnos magam is türelmetlen, agresszív vagyok bizonyos helyzetekben. A világ egyre inkább elsötétül, én pedig nem találom meg a Napot, ami felmelegít, beragyogja az életemet, hanem én is sötéten kezdek el látni. Próbálok ezen változtatni és másokat is gondolkodásra késztetni. Azt remélem, hogy amikor ez a cikk megjelenik, akkor lesz olyan az olvasók között, aki tényleg nyitott erre a témára. Ha ez megvalósulna, annak nagyon örülnék, mert az azt jelentené, hogy az én szavam is fontos. Nem azt látnák, hogy itt van egy 22 éves lány, aki mellesleg Kováts Adél, a Radnóti Színház igazgatójának a gyereke, és vele jár egy csomagban. Hanem egy olyan embernek látnának, aki 22 éves, írt egy könyvet, hogy érzékenyítsen és akadálymentesítsen az emberek fejében, miközben azt reméli, hogy nem fog széthullani az ő szeretett közege a saját szeme láttára.
Bóta Ildikó szeme előtt egy olyan társulat lebegett, ahol a halmozottan sérült fiatal felnőtteknek is lehetősége van olyan mozgásos foglalkozásokon részt venni, ami kiszakítja őket a mindennapjaikból – így hozta létre az ArtMan Egyesületet, egy vegyes képességű emberekből álló közösséget, ahol különféle fogyatékossággal vagy sérüléssel élők, tartós betegek és ép emberek dolgoznak, alkotnak együtt, miközben a munkát színházi szakemberek, gyógy- és szomatopedagógusok, korai fejlesztésben dolgozók, mozgástanárok és táncművészek segítik. Az Egyesület két csoportra oszlik: az 1998 óta működő Tánceánia Együttesre és az ArtMenők ifjúsági csoportra, ami 2020-ban jött létre. „A tagok minden döntést közösen hoznak meg, mert nagyon fontosnak tartják, hogy az ArtMan egy olyan védett közeg legyen, ahol mindenki meg tudja tapasztalni az önrendelkezést. A csoportfoglalkozások elején mindig egy beszélgető kört alkotunk, majd ezután különböző mozgásos feladatok jönnek, amiket vezetett improvizációs technikával hozunk létre. Képekkel, érzésekkel vagy akár történettel dolgozunk. Így készült például Átváltozások is: mindenki behozta a saját sorsfordító, átváltozáshoz kapcsolódó történetét, amikből szövegek születtek, majd összeállt az ArtMenők produkciója” – mondja Kopeczny Kata, az ArtMenők Művészeti Program vezetője. A Pilinszky János Átváltozás című verse, valamint az egyesület tagjainak történetei alapján készült Átváltozások a Radnóti Miklós Színházzal közös együttműködés keretében valósult meg. Az ArtMenők produkcióját Jobbágy Bernadett és Mészöly Andrea, a Tánceánia együttes Mayday című előadását pedig Farkas Dorka rendezésében láthatjuk.
