Bár már 2008-ban végzett a Színművészeti Egyetemen (Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályában), az első nagyjátékfilmes főszerep és ezzel az áttörés csak két éve jött el Stork Natasa életében. 2020-ban játszotta el Mártát, a szerelmes és kissé furcsa idegsebészt Horvát Lili misztikus filmjében (Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre), amely több nemzetközi fesztiválon díjnyertes lett. A napokban pedig a magyar mozik is bemutatták a következő nagy dobást, Szilágyi Fanni első egész estés mozifilmjét, a Veszélyes lehet a fagyit, amellyel Natasa lett a legjobb színész a New York-i filmhéten. Különleges módon két főszerepet – egy ikerpárt – alakít benne.
Tizennégy éve vagy a pályán. Soknak érzed vagy kevésnek?
Már tizennégy? Nagyon soknak tűnik. De az éveknek előnyei is vannak. Sok mindennel nem kell már hadakozni, amivel egy fiatal színésznőnek muszáj.
Neked is kellett?
Hosszú évek alatt szelídült meg bennem a buzgó akarás, kopott le a túlzott alázat és a megfelelési kényszer. Sok évnek kellett eltelnie, mire nem éreztem magam lekötelezettnek, ha egy rendező bennem gondolkodott. Ezek látszólag nem borzasztó dolgok, de mindegyik kontraproduktív, útjában áll a legjobb megoldásoknak. Mára egyenrangú félnek tudom tekinteni magam egy munkafolyamatban, tudok hinni abban, hogy kölcsönös szakmai érdek, hogy én vagyok ott, de hosszú út vezetett idáig. És közben a színésznőévek „macskaévek”, fel kell őket jócskán szorozni. Igaz, optimizmusra ad okot, hogy azt látom, ma nem feltétlen hátrány egy színésznőnek, ha idősebb, sőt, mintha „divatba jött volna a kor”.
Mókás, hogy ilyen szavakat használunk – idősebb, kor –, miközben nagyon fiatal vagy. Papíron harmincnyolc, de huszonnyolcnak látszol.
Nem feltétlenül a mostani önmagamra gondolok, amikor az idő és a tapasztalat erejéről beszélek, inkább arra, hogy jó látni működő, érett női mintákat. Tetszik, hogy mondjuk Isabelle Huppert Balenciaga kampányt forgat hatvankilenc évesen. Ő persze egy kivételes helyzetben lévő, varázslatos nő, nekem mégis sokat ad ez a jelenség.
Innen nézve úgy tűnik, most nagyon jó szakaszában van a karriered, de mintha korábban lettek volna küzdelmeid azzal, hogy megtaláld a helyed. Az egyetemen vagy épp első munkahelyeden, az Alföldi Róbert irányította Nemzeti Színházban…
Gyerekkoromban a filmek őrültje voltam, ez sodort a színészet irányába. Az egyetemi képzés viszont színházorientált. Hülye helyzet, mert a színpadi gesztusok a kamera előtt hibának tűnnek, viszont ami ott működik, a színpadon nem jön át, teljesen dilettánsnak hat. Ráadásul nem néztem sok klasszikus színházi előadást, mielőtt felvettek az egyetemre, csak azt láttam, hogy ott dobognak és kiabálnak a színészek, és többnyire manírosak. Volt bennem egy makacs ellenállás, hogy én ezt nem csinálom. Féltem, hogy ha kipróbálom, úgy maradok, de nem volt helyette semmi. Aztán szép lassan kialakult bennem, hogy mi érdekel a színházban, de addigra már a legtöbb tanárom hasznavehetetlennek könyvelt el, és ez borzasztó frusztráló volt. Ennek a sok évvel ezelőtti fáziskésésnek ma is érzem a hatását a szakmai életemre.
Pedig édesapád díszlettervezőként dolgozott.
Igen, de filmekben. A film és a színház közt már akkor is nehéz volt az átjárás, mintha két ellenséges tábor lenne.
Fotó: Harazdy Eszter
Benned már közelít ez a két tábor?
Ha úgy vesszük, összeért, bár bevallom, jószerivel olyan színházi munkák találtak meg itthon és külföldön egyaránt, amik effektként használták a színpadon már-már kizökkentően természetes, civilnek ható színészi technikát. De kifejezetten érdekel és inspirál az, hogy fejlesszem magam klasszikus értelemben vett színpadi színészként, és ha visszamehetnék az időben, azt hiszem, sokkal befogadóbb lennék a színházi eszköztár tekintetében.
Szilágyi Fanni Veszélyes lehet a fagyi című filmje igazi mélyvíz, hiszen komoly színésztechnikai bravúrokat igényel, másrészt jutalomjátéknak tűnik.
Annak éltem meg. És nemcsak a feladat komplexitása miatt, hanem mert Fannival valami nagyon jól működik köztünk. Ez már évekkel ezelőtt az első közös munkánk, a Csatárnő… című rövidfilm forgatása közben világossá vált, és azóta élt bennem a vágy, hogy újra vele dolgozhassak.
Két szerepet játszol párhuzamosan, sőt, ha úgy vesszük, négyet, hiszen nemcsak Adélt és Évát, az ikertestvéreket alakítod, hanem azt is, ahogyan egymást látják. Olykor egy képben vagytok jelen „ketten”.
Ebben egy szenzációs kollégám, Csikász Ágnes közreműködött. Vele csináltam végig a jeleneteket. Ha ketten vagyunk, hátulról sokszor ő látszik a képen, de amikor nem ő van ott, akkor is végigcsinált velem mindent teljes színészi erőbedobással, sőt, még a felkészülésnél is rengeteget gyakoroltunk együtt.
A végeredmény meggyőző lett, nézőként hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a két testvért egy személy alakítja. Jól támogatja ezt a smink-, fodrász- és stylistmunka is. De azt hiszem, mindkét „nagyfilmeddel” szerencséd volt; nyilván könnyebb jó forgatókönyvekkel, jó rendezésekben emlékezetes alakítást nyújtani. Túl a díjakon milyenek a közvetlen visszajelzések?
Pozitívak. Eddig a legizgalmasabb pillanat talán az volt, mikor egy olyan külföldi rendező nézte meg, akivel ha minden jól megy, jövőre dolgozunk. Neki nagyon bejött a Felkészülés…, azt hiszem, emiatt kezdett bennem gondolkodni. Szerettem volna, hogy lássa ezt a következő munkámat, hogy teljesebb képet kapjon, de azért volt bennem némi izgalom. Szerencsére kifejezetten jól sült el a dolog.
Örvendetesen sok alkotásnak sikerül mostanában bekerülni a „mély, mégis szórakoztató” kategóriába, és külön örömteli, hogy egyre több a vagány és tehetséges rendezőnő itthon is.
Más neked nővel dolgozni, mint férfival?
Ha úgy vesszük, mindenkivel nagyon más, de nem akarom kikerülni kérdést. Egy férfi rendezőnél színésznőként végső soron az a szerepem, hogy megmutassam, hogyan gondolkozik a „nők”-ről, az anyukájáról, az első szerelméről, az imádott vagy utált nőkről az életében. Egy rendezőnővel talán inkább egyes szám első személyű a felállás. Ő többnyire magáról mesél a figurámon keresztül. Ez valami szavakon túli kapcsolatot feltételez egy másik nővel, és mintha ehhez „meglennének a csápjaim”. Azt mondják, a szerelemben az ember elkezdi az imádottja szemén keresztül érzékelni a világot. Nekem női rendezővel dolgozni is picit ilyen.
Adél és Éva – jelenet a filmből – Fotó: Mozinet
Bár azt hiszem, ebben az esetben a nézőpont nem is volt olyan idegen neked. A fókuszban két harmincas nő áll, sorsában, személyiségében sok-sok réteggel, amelyekkel vélhetően te is, mi, nézők is több ponton tudunk azonosulni. Adél szabadabb, szingli, egyszerű körülmények között él, Éva friss édesanya egy luxusotthonban. Abban viszont nincs különbség, hogy elég magányosak. Melyikük vagy „jobban”?
Mindkettő. A film bravúrja, hogy nem dönti el a néző helyett, hogy melyik nővel azonosuljon inkább. És ez a visszajelzések alapján tökéletesen működik is. Ennek az volt az alapfeltétele, hogy a forgatókönyvíró, Lányi Zsófi, Fanni és én is pártatlanok maradjunk. A napokban több vetítést is végigültem, és persze nézőként engem is mindig megkísért ez a kérdés. Legutóbb azt gondoltam, most Éva problémája áll hozzám közelebb. Amikor a felszínen irigylésre méltóan rendben vannak a dolgok, egy sikeres időszakát élem az életemnek, de az érzéseim gyakran nyomasztó kontrasztot képeznek ezzel a felszínnel, és nehéz bárkivel beszélni róla, mert az nyafogásnak hat. Ilyenkor azzal igyekszem nyugtatni magam, hogy ha többé nem játszhatnék nagy szerepet (mert ez a film világában, ugye, mindig benne van a pakliban), már akkor sem panaszkodhatnék.
Mi, nézők szeretünk értelmezéseket adni a filmeknek. Számodra mi volt itt a fő mondanivaló?
Talán az, hogy az embernek milyen erős hajlama van arra, hogy összehasonlítsa magát másokkal. Milyen könnyű rávetíteni a másikra, hogy neki könnyebb, ez pedig éket ver közénk, és az önérzetünket is roncsolja. Nekem ez a film arról szól, hogy meg kell próbálni a sebzettségünk és frusztrációnk szűrőjét kivenni a rendszerből, és puszta empátiával viszonyulni másokhoz. Nem is csak emberbaráti szeretetből, hanem önmagunk miatt is. Mindannyiunk közös válságát éljük ma, és ha sikerül így tekinteni erre, már nem is vagyunk annyira egyedül a bajban.
Beszéltünk nő példaképekről, férfi rendezőkről… az ember megfelelési mintáiban sokszor a szüleivel való viszonya köszön vissza. Azt lehet sejteni, hogy apukád referenciaszemély számodra – legalábbis ez érezhető azon, ahogyan beszélni szoktál róla.
Nagy formátumú ember volt. Jó ízlésű, jó humorú, okos és szemérmes. De kétéves koromban elköltözött, tizennyolc éves koromig elég laza volt a kapcsolatunk, és tudom, hogy azt a szülőt, aki nincs jelen, hajlamosak vagyunk túlszínezni a fantáziánkban, szinte isteníteni…
Édesanyáddal pedig, gondolom, szimbiotikus lehet a kapcsolatod, ahogy az ilyenkor gyakran alakul. Mint az ikreké… mindezeket csak azért feszegetem, mert a filmbeli ikrek tán inkább csak jelképei minden ambivalens viszonyunknak: amikor a hozzánk legközelebb állókat szeretjük, de közben épp velük kapcsolatban vannak a legnagyobb konfliktusaink, elfojtásaink…
Pontos meglátás. Sőt, továbbmegyek, akár a saját magunkkal való viszonyunknak is jelképei lehetnek az ikrek. Abban is igazad van, hogy a legerősebb életből vett referencia az ikerkapcsolathoz – a gyerekkorom fent említett viszontagságai miatt – az anyukámmal való kapcsolat. Emlékszem, még főiskolás voltam, és egy mesterségvizsgához kitaláltam, hogy varratok egy paplanhuzatot valami kifejezetten furcsa, fehér anyagból. Felhívtam anyukámat, hogy honnan kellene beszerezni. Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, azt felelte, hogy ott van a párkányon. Így is volt. Ott volt az anyag, ráadásul pont annyi, amennyiből kijött az egész huzat. Máig nincs rá magyarázatom.
Szerinted az, ahogyan a gyerekkorod alakult, szerepet játszhatott abban, hogy a rendezőnőkkel érted meg magad jobban?
Hm, nem tudom, hogy ez igaz-e egyáltalán. Rengeteget dolgoztam színházban férfi rendezőkkel, és több visszatérő is van köztük, ami mindig a legjobb visszajelzés. Furcsa dolog ez a munkakémia. Nem lehet számon kérni a hiányát, és fölösleges magyarázni az okát. Közben teljesen nyilvánvaló, hogy megvan vagy nincs meg. Épp ez a varázsa.
Patkós Márton Ákos szerepében – Fotó: Mozinet
Egy kicsit másfajta kémia: a mostani filmedben a szerelmi szálat a Patkós Márton alakította Ákos jelenti. Ő az ideálkép, aki mindent megtestesít, amire egy nő vágyik, csakhogy az nem túl sok; némi odafigyelés és kedvesség. Van ebben valami szomorú… ennyire szeretetéhesek lennénk? A nők vagy egyedül vannak, mint Adél, vagy bántalmazó kapcsolatban élnek, mint Éva? Egy Ákos-féle jellem ilyen hiánypótló?
Erre nem látok rá. Mikor Adélt és Évát játszottam, álmaim férfijaként tekintettem Ákosra, és nem gondoltam, hogy ebben bármi szomorú vagy megalkuvó lenne. Ráadásul Patkós Marci zseniális kolléga, és jó volt, hogy az ő szemébe nézve lehetett képzelni ezeket. Ami ezen túlmutat, az mind nézői interpretáció kérdése.
Neked volt vagy van ilyen az életedben? Olyan partner, aki pont azt nyújtotta, amire szükséged volt?
Igen. De magánéletről inkább csak ennyit.
Magánélet tulajdonképp minden, amit a munkán túl csinál az ember. Már ha egy színésznek van egyáltalán olyan, hogy „a munkán túl”…
Valóban sok az átfedés. Hiszek abban, hogy egy színésznek elsősorban nem a szerepein kell dolgoznia, hanem saját magán, és hogy a szerepek valamilyen módon visszahatnak az életünkre. Nemrég beszéltem egy idős, dörzsölt pszichiáter ismerősömmel, és arról kérdeztem, hogyan oldja meg munka közben, hogy ne vonódjon be érzelmileg. Mosolyra húzódott a szája, és azt válaszolta, hogy sehogy. Bevonódik, máshogy nem érné meg ezt csinálni. Azt hiszem, az én munkám is ilyen.
Fotó: Komoróczki Dia
Előfordulhat, hogy egyszer újra társulati tag leszel?
Ha lesz rá lehetőségem, akkor igen, de az elmúlt fél évem inkább arról szólt, hogy amennyire lehet, ki tudjam magam színészként csatornázni külföldre, mert itthon limitáltak a lehetőségek.
Már ha nem akarsz tévés realitykben szerepelni.
Fellinit megkérdezte valaki, hogy mi a művész. Azt felelte, „egy vidéki ember a fizikai és metafizikai valóság között”. Én ezt a vidékiséget próbálom ápolni magamban, a többit meg majd meglátjuk.
