2023. május 9-én Heather Armstrong, az egyik első igazán ismert anyablogger alig 47 évesen véget vetett az életének. Az amerikai nő a kétezres évek elejétől kezdve dokumentálta az anyaság nehézségeit Dooce nevű weboldalán, amelyre népszerűsége csúcsán havonta több mint nyolcmillióan voltak kíváncsiak. Halála azonban ahelyett, hogy az anyák mentális egészségének problémáira hívta volna fel a figyelmet, a gyereket nevelő nőket terhelő nehézségek és torz társadalmi mércék újabb iskolapéldája lett. A közvélemény szerint ugyanis egy anya még az öngyilkossága kapcsán is inkább bűnös, mint áldozat: „milyen anya az ilyen”, „magára hagyta a gyerekeit”, „az anyaság nem habos torta”. Ilyen és ehhez hasonló kártékony gondolatok sorakoztak egymás alatt a halálhír alatti kommentfolyamokban.
Heather Armstrong esete bizonyos szempontból egyszerre demonstrálja a problémát és a – lehető legsúlyosabb – következményt. A gyerekneveléssel kapcsolatos fizikai, érzelmi és kognitív feladatok többnyire még mindig leginkább a nőt terhelik, ráadásul a felfoghatatlan mennyiségű láthatatlan munka nyomán keletkező frusztrációkat még verbalizálni sem igen lehet, hiszen az anyaság a „legszebb ajándék”, amelyet egy nő kaphat. Amikor azt mondjuk, anya csak egy van, általában arra gondolunk, hogy bizonyos feladatokat csak az anya képes ellátni. Mintha kizárólag a női biológia eleve elrendelt misztikuma, és nem az első pillanattól kezdve az anyára háruló gondoskodási feladatok miatt alakulna úgy, hogy a gyerek testi-lelki egészsége, megfelelő fejlődése és kedélyállapota az anya egyéni felelőssége lesz. Elsődlegesen az ő feladata a gyerek táplálása, altatása, a biológiai és az érzelmi szükségletek kielégítése, később a gyerek (és a család) életének megszervezése, a tanulás és az egyéb programok koordinálása. Mindezek mellett a háztartás, a napi több órát felemésztő főzés, az egész családot érintő érzelmi, kognitív munka és mikromenedzsment, meg persze – mivel ma Magyarországon szinte lehetetlen egykeresős háztartásként megélni – a munkaerőpiacon való teljesítés. Miközben a nő maga feloldódik ebben a szerepben, saját szükségletei magától értetődően háttérbe szorulnak, a mentális egészsége pedig mintegy járulékos kárként erodálódik.
Az EMMA Egyesülettel közösen futó online sorozatunk szintén az Anya csak egy van nevet kapta, de az általunk körbejárt témákon keresztül át szeretnék helyezni a hangsúlyt ebben az állításban – úgy, hogy ezúttal valóban az anya kerüljön a fókuszba.
Anyabarát ország?
Kállay Eszter, az EMMA Egyesület munkatársa úgy látja, Heather Armstrong esete jó példa rá, hogy az anyák nehézségei, tragédiái kapcsán sokszor fel sem merül a szűkebb-tágabb környezet szerepe, ehelyett az anyák felelősségének szürreális kiterjesztését látjuk. „Ugyanez megfigyelhető például a negatív szülésélmények kapcsán is: olyan kérdéseket teszünk fel, hogy miért nem állt ki magáért jobban a nő, miért nem volt informáltabb, felkészültebb. Nagyon hasonlít ez arra, ahogyan a közbeszéd a bántalmazott nőkről fogalmaz – hogy miért nem lépett ki korábban a kapcsolatból, vagy egyáltalán minek ment bele. Az anyák ráadásul még a nők csoportján belül is sérülékenyebbek, mivel az anyaság kapcsán még erősebb szerepelvárások, társadalmi ideálok élnek: nagyon határozott elképzeléseink vannak arról, milyen is a »jó anya« – és ezt az anyák maguk is hamar internalizálják.”
Mindeközben a döntéshozók valójában nem sokat tesznek érte, hogy intézményrendszereink megkönnyítsék az anyák helyzetét. A hazai családpolitika évek óta különböző támogatási formákkal – tízmillió forintos babaváró hitellel, SZJA-mentességgel és a CSOK lehetőségeivel – igyekszik fokozni a gyerekvállalási kedvet, látszólag eredménytelenül: a KSH statisztikái szerint 2022-ben 88 400 gyermek jött világra, ami öt százalékkal kevesebb, mint az előző évben születettek száma.
Iványi Anna, az EMMA Egyesület munkatársa szerint a jelenlegi állami ösztönzők azért sem igazán működnek, mert tévesen gondolkodnak a nők szempontjairól. „Külföldi kutatásokból az látszik, hogy olyan országokban a legalacsonyabb a termékenységi ráta – például Spanyolországban vagy Görögországban –, ahol a legkonzervatívabban gondolkodnak a férfi-női szerepekről. Nagyon érdekes, hogy amikor figyelembe veszünk olyan különböző, gyerekvállalási hajlandóságot fokozó faktorokat, mint mondjuk az ellátórendszerek minősége és elérhetősége, akkor is azt látjuk, hogy a nemek közötti egyenlőség mindennek az alapja. Fontos például a jó bölcsődei hálózat, hiszen az segít az anyáknak legalább részben kiszervezni a gondoskodási feladatokat, de látunk olyan példát, hogy remek bölcsőderendszer mellett is alacsony a születésszám. Ha igazán mélyre ásunk, világosan kirajzolódik, hogy a nők nagyon is tisztában vannak vele, hogy a gyerekvállalás költségeit – a befektetett időt és energiát – javarészt nekik kell megfizetniük, ezért döntenek úgy sokan, hogy az első gyerek után már nem vállalnak másodikat. Ha a gyerekneveléssel járó fizikai, érzelmi és kognitív terheket a család közösen tudja vállalni, az valóban növelheti a termékenységi rátát.”
A rugalmas, elérhető és jó minőségű oktatás, egészségügy, illetve szociális ellátórendszer mellett a szintén flexibilis, úgynevezett atipikus foglalkoztatási formákat is kínáló munkaerőpiac volna az anyák jóllétének másik fontos pillére. Csakhogy Magyarországon nemzetközi viszonylatban is kiugróan alacsony a kisgyermekes anyák munkavállalása – a KSH adatai szerint a három év alatti gyereket nevelő magyar nők csupán 18 százaléka aktív a munkaerőpiacon. Hazánkban a nőket a társadalom és az állami intézkedések is arra ösztönzik, hogy gyerekvállalás után feladják fizetett munkájukat: ezt erősíti az 1967-ben bevezetett gyes és gyed rendszere, amelyet a szocializmusban az általános foglalkoztatás ideájának érdekében vezettek be. Családbarát munkaerőpiac hiányában azonban az anyák még inkább izolálódnak a kisgyerekes életükben, ami gyakran csak tovább terheli mentális egészségüket.
Magányosság és magára hagyatottság
Miközben a közösségi médiában látszólag rengeteg fórum kínál lehetőséget a nőknek az anyasággal kapcsolatos nehézségeik megosztására, ezek a felületek sokszor csak további ítélkezés célkeresztjébe állítják az édesanyákat. A jó anyaság képét korántsem felszámoló, sokkal inkább átformáló online mozgalmak ráadásul gyakran egészen káros tendenciákat is felkapnak – ilyen például a „wine mom” kultúra, amely kifejezetten normalizálja a gyereknevelésben megfáradt édesanyák (minőségi és középosztálybeli keretek között folytatott) alkoholfogyasztását. Persze a középosztálytól lefelé általában már kevésbé Instagram-barát arcait mutatja a szerhasználat. Ahogyan az anyaság és a szenvedélybetegségek kérdését vizsgáló online cikkünkben is írjuk, a női szerhasználók, és kiváltképp az anyák esetében még erősebb a szégyen stigmája, ami eleve nehezíti a segítségkérést – arról nem is beszélve, hogy hiába is fordulna az ellátórendszerhez egy szenvedélybetegséggel küzdő édesanya, szinte egyáltalán nincsenek olyan helyek, ahol a babájával együtt is ellátnák őt.
