Magyarországon gyakran inkább negatív felhanggal beszélünk a gyermekvédelem működéséről, holott elviekben ez egy nagyon fontos feladatot ellátó rendszer lenne. Mik a gyermekvédelem alapvető feladatai és hogyan végzi ezeket a gyakorlatban?
Ez valóban így van, hogy gyakran negatív kontextusban jelenik meg a gyermekvédelmi rendszer, ráadásul ez a TASZ-nál végzett munkánk kapcsán talán hatványozottan is igaz, hiszen mi itt a gyermekvédelmi rendszerrel szemben felmerülő panaszos esetekkel foglalkozunk. Nekem egyébként van személyes tapasztalatom is a témában: a TASZ előtt egy évig egy család- és gyermekjóléti szolgálatnál dolgoztam, ahol láttam, milyen elhivatott, jól képzett szociális munkások és szakemberek dolgoznak a területen, elképesztően fontos és áldozatos munkát végezve. Ugyanakkor azt is megtapasztaltam, milyen limitáltak ezeknek a szakembereknek a lehetőségei, akik borzasztóan ki vannak szolgáltatva a felettük álló önkormányzatok és állami szervek által kínált eszközöknek és anyagi erőforrásoknak. A gyerekvédelem működését belülről figyelve gyakran éreztem ezt a kettősséget, hogy a szférában dolgozók tudása és erőfeszítése ellenére valahogy a rendszerbe kódolva vannak azok a hibalehetőségek, amik olyan gyakran rossz irányba terelik a helyzeteket.
A gyerekvédelmet alapvetően egy 1997-es, az ENSZ gyerekjogi egyezményére szorosan épülő törvény szabályozza, amit a megszületésekor elég általános szakmai konszenzus övezett. A fő feladata a gyerekek jogainak védelme és a legjobb érdekük szem előtt tartása. Ez rögtön azért nagyon nehéz kérdés, mert ezek az érdekek és jogok gyakran szembekerülnek egymással. Például a gyerek testi egészségének érdekében szükség volna biztonságos, anyagilag stabil környezetre, miközben az is a gyerek érdeke, hogy a családjával élhessen. Amikor ezek ütköznek, egy szakember feladata lesz eldönteni, hogy mi is a gyerek legjobb érdeke: az, hogy a szüleivel éljen, iszonyatos szegénységben, vagy az, hogy kiemeljék, és jobb anyagi körülmények között, jobb oktatási rendszerben nőjön fel, a családja nélkül. Ezekben a dilemmákban nincsenek egyértelmű válaszok, mindig a szakemberek egyéni mérlegelésén múlik a döntés. Látványos, hogy más jogterületekhez képest a gyerekvédelemben sokkal nagyobb a mérleges szabadsága, nincsenek annyira precíz, jól meghatározott definíciók, sorvezetők, ami érthető módon vitás helyzetekhez vagy megkérdőjelezhető döntésekhez vezet. Egyébként sok szaktekintély úgy látja, hogy miközben ez valóban problémás lehet, egyszerűen nem létezik jobb megoldás, mert hiába próbálnánk pontosabban definiálni például a veszélyeztetés fogalmát, egyszerűen nem tudnánk olyan listát összeállítani, ami lefedne minden, a való életben adódó helyzetet. Eszerint inkább a szakemberek megfelelő képzése lenne a kulcs, de önmagában nem elég. Ehhez egyrészt tényleg nagyon magasan, és a gyakorlatban képzett gyermekvédelmi szakemberekre volna szükség, akik megbízhatóan el tudják végezni ezeket a nehéz mérlegelési folyamatokat, másrészt nagyon fontos lenne jóval szigorúbban ellenőrizni és szükség esetén felülvizsgálni a döntéshozó szakemberek munkáját, de a stabilabb jogorvoslati rendszer is elengedhetetlen lenne. Szerintem az is problémát jelent, hogy Magyarországon hajlamosak vagyunk a gyerekvédelmi szakembereket megkérdőjelezhetetlenül „jó embereknek“ látni, így a társadalom és a rendszer szemében az ellenük panaszt emelő szülő lesz a problémás, ami már eleve óriási egyenlőtlenséget teremt egy konfliktus esetén.
Említetted, hogy rengeteg a gumifogalom a területen, és hogy épp a családból való kiemelésre okot szolgáltató veszélyeztetés az egyik ilyen. Ha mégis megpróbálnád körülírni, mi számít veszélyeztetésnek?
Azt hiszem, erre senkinek nincsenek egzakt válaszai, nem túlzás azt állítani, hogy szinte bármi értelmezhető veszélyeztetésként. Kezdjük ott, hogy a fogalom a polgári jogban és a büntetőjogban is megvan, és mást jelent – a gyerekvédelem alapvetően a polgári jogi kategóriát használja. A törvény szerint minden olyan emberi cselekedet vagy körülmény, ami a gyermek testi, lelki, érzelmi, erkölcsi fejlődését akadályozhatja, veszélyeztetésnek számít. Vagyis veszélyeztetés lehet a szülő viselkedése, de egy olyan élethelyzet is, ami a szülő legjobb szándéka ellenére problémás. Lehet, hogy az iskolában van egy bántalmazó tanár, vagy az országban háború dúl – ezek is lehetnek veszélyeztető körülmények. De mondjuk elméletben veszélyezteti a gyerek érzelmi fejlődését az is, ha veszekedni látja a szüleit, miközben nyilvánvalóan senki nem gondolja, hogy életszerű lenne ettől mindig megkímélni egy gyereket.
Ugyanakkor fontos leszögezni, hogy a veszélyeztetés még nem von maga után automatikus gyermekkiemelést: ha veszélyeztetést állapítanak meg a szakemberek, ez az első körben még csak annyit jelent, hogy a családot gyermekvédelmi alapellátásba kell venni. A gyermekvédelmi rendszerhez kapcsolódó társszakmák – például a rendőrség, háziorvosi ellátás, vagyis a jelzőrendszeri tagok – közös feladata, hogy a veszélyeztetést észre vegyék, és lehetővé tegyék, hogy a gyermekvédelmi alapellátás felvegye a kapcsolatot a családdal. Ha jelzés történik, az első lépés egy beszélgetés, melyben a családgondozó megpróbálja felmérni, hogy valóban indokolt-e a család alapellátásba vétele – ilyenkor lehet, hogy ennyiben marad a dolog, vagy továbblépnek az alapellátás együttműködési folyamata felé, ahol írásban is megegyeznek a szülő és az ellátórendszer közös munkájáról. Ennek része lehet például a családgondozók látogatása, még több beszélgetés vagy célzott segítségnyújtás egyéb problémás területeken, de ilyenkor még nincsen semmiféle hatósági intézkedés. Jó esetben ez arra fut ki, hogy a családgondozó tanácsot ad a szülőnek, megerősíti őt abban, amit jól csinál, és segít változtatni ott, ahol kell. Ha a szülő valamiért nem akar együttműködni, vagy nem sikerül megoldani a problémát, akkor jön a következő lépés – és innentől lesz rázós a folyamat. Ugyanis a rendszer azt mondja, hogy a szülő együttműködése teljesen önkéntes, ugyanakkor ha nem akar együttműködni, az már retorziókkal jár. Márpedig ha kötelezővé teszik ezt az együttműködést, akkor abban minden valószínűség szerint a családgondozó és a szülő is bizalmatlanul, vonakodva fog részt venni. Ezért én például azt szoktam javasolni a családtagoknak, hogy már az alapellátásban is próbáljanak meg ténylegesen együttműködni a családgondozóval, és a számukra elfogadható javaslatokat igyekezzenek teljesíteni. Nyilván ez nem vonatkozik arra, ha a javaslat vagy kérés sértő, jogtalan vagy nem elfogadható. De ha a rendszer azt látja, hogy egy család együttműködik, akkor valószínűleg hamarabb pozitívan zárul egy ilyen ügy.
Ezek a javaslatok, kérések egyébként milyen értékek mentén, mennyire a középosztályhoz, domináns kulturális dogmákhoz igazodva születnek meg? Azért nem egyszerű univerzális elvekre lebontani a „jó szülőség“ és „megfelelő család“ fogalmait.
Ez egy nagyon fontos kérdés, és épp ez az egyik, ami miatt olyan rázós lehet ez a folyamat. Elméletileg erre az a válasz, hogy a családgondozókat a képzésük során megtanítják arra, amit a gyermekvédelmi törvény is előír, hogy a családgondozó munka a család társadalmi, kulturális hátteréhez igazodjon, a családgondozónak a szülők autonóm életvezetési és nevelési elveit tiszteletben tartva kell dolgoznia. Vagyis a középosztálybeli családgondozónak is tudatosítania kell, hogy nincs joga beleszólnia a család életvezetésébe, még akkor sem, ha az az övétől lényegesen eltér – természetesen addig a pontig, amíg a gyermek nincs általuk súlyosan veszélyeztetve. A gyakorlatban sokszor nem ez történik, és az adott szakember nem tudja eltávolítani a saját prekoncepcióit, vagy épp ha a szükség mégis megkívánja, nem tudja a kellő tisztelettel segíteni a szülőket a változásban. Mi legtöbbször északkelet-magyarországi roma családokkal dolgozunk ilyen ügyek kapcsán, mivel ebben a térségben tucatszámra emelik ki a gyerekeket. Jól látszik, hogy a családgondozók és gyámhivatalok dolgozói teljes magabiztossággal hivatkoznak veszélyeztetésként olyan körülményekre, mint hogy egy háztartásban nincsen hűtő… Részt vettem olyan gyámhatósági tárgyaláson a szülők képviseletében, ahol az ügyintéző jogosnak ítélte a gyermekvédelmi intézkedést abból az okból, mert a családnak nem volt hűtője. Hosszan vitatkoztunk arról, hogy pár száz évvel ezelőtt nem létezett még hűtőszekrény, enélkül is megoldható az ételek tárolása. Ilyenekre hivatkozva kiemelni egy gyereket egyértelműen jogsértő intézkedés, ami kizárólag előítéletekből fakad, és nem látja be, hogy egy gyereknek fontosabb az, hogy a családjában éljen, mint az, hogy van-e otthon hűtő.
Bár elvileg nem szabadna szegénységre hivatkozva kiemelni gyereket a családból, ez mégis gyakran megtörténik Magyarországon. Elképzelhetőek olyan élethelyzetek, amikor a szegénység valóban veszélyezteti a gyereket, vagy kijelenthető, hogy a kiemelés sosem lehet megoldás ilyen szituációkban?
A törvény egyértelmű választ ad érte, amikor megtiltja, hogy egy gyereket kizárólag anyagi okra hivatkozva kiemeljenek a családjából. Ezzel nem finomkodik sem a törvény, sem a nemzetközi egyezmény, teljesen egyértelmű a tiltás. A magyarországi gyakorlat mégis azt mutatja, hogy rengeteg gyereket emelnek ki a családjukból pusztán szegénység miatt. A legfrissebb, egyébként általunk kezdeményezett országos ombudsmani vizsgálat a témában sajnos már jó pár éves, még 2017-ben készült: ebben megállapították, hogy a gyerekek harmadát anyagi okok miatt emelik ki a családjukból. Mi egyébként épp azért kezdeményeztük ezt a vizsgálatot, mert a hozzánk forduló esetek nagyjából háromnegyedében ugyanezt a jogellenes gyakorlatot láttuk.
A rendszer logikája szerint a kiemeléssel meg is van oldva a gyerek helyzete, holott tudjuk, hogy ezek a gyerekek gyakran traumatikus élményt élnek át a kiemeléssel, majd család helyett állami gondoskodásba kerülnek. Mit láttok, hogyan alakul a kiemelt gyerekek sorsa?
Sajnos a kiemelés leginkább csak újabb veszélyeztető helyzeteket és újabb traumákat teremt. Maga a kiemelés egy elképzelhetetlen, túlzás nélkül feldolgozhatatlan trauma mind a gyerek, mind a szülők számára. A legfájdalmasabb talán az egészben, hogy ezután a szülők és a gyerekek éveket egymástól távol töltenek, csak havonta egyszer, az otthonukon kívüli, steril környezetben találkozhatnak – ez pedig óhatatlanul a szoros családi kötelékek fellazulásához vagy teljes megszakadásához vezet. Talán még ennél is erőteljesebben mutatja a gyerekkiemelések tragikumát, hogy miután ezeket a gyerekeket kiemelik, és tegyük fel, a létező legjobb esetben egy szuper nevelőszülő biztosít számukra egy szeretetteljes, anyagilag is stabil életet, a tizennyolcadik születésnapjukkal sok esetben vége szakad ennek a helyzetnek, és pillanatok alatt visszadobja őket a rendszer abba a származási családba, ahonnan kiemelték… Akikkel jó eséllyel megszakadt már minden érzelmi kapcsolata, és akik valószínűleg azóta sem tudnak neki nagyobb anyagi biztonságot teremteni. És ez még a legpozitívabb verzió, hiszen rengeteg gyermek nem egy csodás nevelőszülőhöz kerül, hanem például tömegintézménybe, vagy nevelőszülői családok adogatják kézről-kézre. Ebből is látszik, hogy a rendszer úgy épül fel, hogy kiragadja a gyerekeket a családjából, ideális esetben felkínál egy jobb, átmeneti családot, de aztán pár év múlva visszadobja őt annak a családnak, amit veszélyeztetőnek ítélt.
Ráadásul ez tényleg a legeslegjobb helyzet… lehetett hallani történeteket, amikből látszott, hogy a gyerekeket egy szál holmi nélkül emelik ki a családjukból, majd az otthonuktól távoli intézményekbe kerülnek, iskolát kell váltaniuk, mindentől és mindenkitől elszakadnak.
Igen, ez többnyire abból fakad, hogy előre nem jelzik a kiemelést – feltételezve, hogy a szülő megpróbálná megakadályozni az intézkedést –, így egyszer csak megjelenik egy rendőrautó az iskola vagy a ház előtt, megragadják az értetlen, rémült gyereket, akit sokszor szó szerint az anyja karjából kell kitépni, majd az egyenruhás rendőrök elviszik egy ismeretlen, messzi otthonba, intézménybe. Felfoghatatlan brutalitással zajlanak ezek az intézkedések, és nincs is igazán olyan szakember, aki segítené a gyerekeket ezeknek az élményeknek a feldolgozásában.
Amikor egy gyerek jólétéről beszéljünk, gyakran az anyát jelöljük ki annak elsődleges felelőséül. Mennyire tükröződik ez az elképzelés a gyerekvédelmi rendszer működésén? Itt is leginkább az anya viselkedésén keresztül ítélik meg a családi környezetet?
A magyar társadalomban alapvetően is erősen jelenlévő patriarchális viszonyok nyilván a gyerekvédelemben is lecsapódnak valamilyen módon: ez egyrészt valóban megnyilvánul az anya kitüntetett felelősségében, de abban is, hogy mit gondolunk a nemi szerepekről, az anya vagy az apa feladatköreiről. Egyértelműen látszik, hogy a háztartás vezetését, a gyermekekről való gondoskodást túlnyomórészt az anya feladatának tartják a gyerekvédelemben is. De egészen látványosan tetten érhető mindez a bántalmazó kapcsolatok esetén is, amire a rendszer nagyon gyakran a gyerek kiemelésével reagál. Érthetetlen, hogy ha az apa bántalmazza az anyát, akkor arra miért az a megoldás, hogy kiemeljük a gyereket, ahelyett, hogy a bántalmazót távolítanák el a családból. Ez a logika tulajdonképpen azt állítja, hogy az anya rossz szülő, mert hagyja magát bántalmazni… ez teljesen abszurd.
Ez a jelenség gyakran oda is vezet, hogy egy anya nem kér segítséget pszichés vagy esetleg szerhasználati problémái kapcsán, mert fél a gyermekvédelem retorzióitól. Míg fordítva, ha mondjuk egy alkoholista apa van a családban, de az anya ellátja a gyerekeket, az többnyire rendben van…
Valóban, bár azért hangsúlyoznám, hogy láttam olyan eseteket, amikor az apát is számon kérte a rendszer, de arányaiban tényleg érezhető egyfajta kettős mérce. Nehéz általánosítani, már csak azért is, mert mi a munkánk során kizárólag a panaszos esetekkel találkozunk, nem a sikeresen, jól megoldott esetekkel. De a mi tapasztalataink alapján elmondható, hogy sajnos sokszor nem kap igazán segítséget a családgondozótól egy szerhasználati problémákkal vagy mentális zavarokkal élő édesanya. Ilyenkor inkább az a reakció, hogy felelőtlen, rossz szülőnek bélyegzik az illetőt, aki veszélyezteti a gyerek fejlődését. Persze elmondják neki, hogy le kellene szoknia, jobban kellene lennie, de inkább úgy, hogy az állítás másik felében ott van a fenyegetés, hogy ha nem teszi meg magától, elveszik tőle a gyereket. Hozzá kell tennem, azért a családgondozók sincsenek könnyű helyzetben, ha például pszichiátriai vagy szerhasználati problémákról van szó: nincsenek ugyanis olyan intézmények és szakemberek, ahová továbbirányíthatnák őket. Fontos látni, hogy ez az egyik fő oka, amiért olyan diszfunkcionális a rendszer: hiába szeretne egy családgondozó lelkiismeretesen segíteni, ha az ellátás ennyire nem hozzáférhető.
Paradox módon egyszerre láthatjuk, hogy a rendszer kiemel olyan gyerekeket, akiknek a családjukban lenne a helyük, míg másokat, akiknek segítségre volna szükségük, otthagynak a toxikus, bántalmazó környezetben. Hogyan lehetne hatékonyabban, pontosabban felmérni ezeket a helyzeteket?
Ez elég tipikus probléma, valóban gyakran nem jelez a rendszer olyan helyzetekben, ahol súlyos probléma áll fenn, miközben ahogy említettem, szegénységre hivatkozva szinte automatikusan emelnek ki gyerekeket a családból. Én azt gondolom, hogy ez nem csak a definíciók tisztaságán múlik, hanem gyakran súlyos előítéletek tükröződnek benne. Egy borsodi roma többségű faluban élő hátrányos helyzetű családtól nagyon könnyű elvenni a gyerekeket, hiszen szinte semmi eszközük nincsen a saját érdekeik érvényesítésére. Míg egy magasabb társadalmi státuszú családból nagyon nehéz kimenekíteni a veszélyeztetett gyereket, mert a szülők mondjuk rögtön ügyvédekkel fenyegetik a problémát jelző szakembert vagy iskolát. Különböző társadalmi osztályok szerint óriási különbség van abban, hogy a rendszer mennyire tud egy család életébe beleavatkozni. A másik fontos kérdés ehhez kapcsolódóan a szakemberek képzése volna: a gyerekvédelmi rendszer mindaddig újratermeli ugyanazokat az előítéleteket, amíg nem lépünk fel ezek ellen tudatosan. Hatalmas ereje van az intézményeknek, és hiába próbálna egy-egy szakember egyénileg formálni a nézőpontján, amíg nincsen rendszerszintű változás, addig a „megszoksz vagy megszöksz” elve uralkodik.
Fotó: Rubi Anna
