- A hindu tisztító szertartástól a szemétben úszó Kuta beachen át a lakatlan Gili szigetekig. Indonézia ezer arca.
- India könnycseppje – felszállás egy reggelig tartó ginto hintóra, elefántlesen a krokodilokkal megspékelt lagúnákban, a Srí Padaya tetején napfelkeltében, avagy hogyan válik a dzsungel az új otthonommá. Kalandok Srí Lankán.
- Fejest az ismeretlenbe, többszöri újratervezést követően meghatódások a lakatlan óceánparton, motorbaleset, gyomorrontás a majd’ 7500 szigetből álló Fülöp-szigetek egyik gyöngyszemén.
- Ázsiai kalandozások Kövi Timivel és Darab Zsuzsával.
No risk, no story
Fülöp-szigeteki kalandozásaink vége felé a fejembe vettem, hogy kell még valami WOW-élmény, ezért lázasan keresgéltünk Zsuval, hogy mit lehetne még felfedezni. Találtunk is egy, a képek alapján elég menő óceánpartot, hát hajrá, gyerünk. A story ott kezdődött, hogy nem találtuk meg az útról a lejárót. Egy elég hiányos leírás alapján tapogatóztunk, térképen sem volt feltüntetve, na meg ugye az internetünk sem hasított fénysebességgel. Egy helyi bátya, mintha csak ránk várt volna az út szélén, a képek láttán csak a fejét vakargatta, majd mutatta az irányt. Felpattantunk a kismotorra, Zsu hátán a több millás fotóstáska, lábaim között egy másik táska drónnal, meg a jó ég tudja, még mit nem cipeltünk magunkkal. Elindultunk a következő Fülöp-szigeteki kavicsbányás úton. Egy darabig remekül vettem a kis mocival – a fej nagyságú kövek között – az akadályokat, aztán jött az emelkedő, ami emelkedett rendesen, mély, puha homokkal fűszerezve. Zsu megkérdezte ugyan, hogy leszálljon-e, de magabiztosan nyugalomra intettem, hogy nyugi, intézem, hát nem sikerült túl jól. A motor az emelkedőn elsüllyedt a mély homokban, és már nem volt elég, hogy tövig húztam a gázt, lassan megállt, majd elkezdett dőlni.
Szóval elborultunk, Zsu, a fotóstáska, mindennek tetejébe én és a motor. Valami isteni szerencsének, meg a puha homoknak köszönhetően semmi bajunk nem lett. Azonnal érkezett egy kisebb helyiekből álló csapat, akik leparkolták a motort a domb aljában, mi meg gyalog mentünk tovább, merthogy tovább mentünk, ez egy pillanatig sem volt kérdés. Bevallom, számomra ez a partszakasz az eddig látott legnagyobb WOW-élmény. A több kilométeres pálmafákkal szegélyezett, hófehér homokos partot szelíden simogatja a kristálytiszta óceán, és ennyi; bizony, nincs napozóágy meg üdítőt áruló bodega. Semmi sincs, csak az érintetlen természet. Varázslat. A kérdésedre, hogy megérte-e, nem is tudnék határozottabb választ adni, hogy teljes mértékben. Az akkor már hatodik hónapja tartó ázsiai kalandozás utolsó napjaiban, ezen a meseszép helyen állva végtelen békét és hálát éreztem, mert tudtam, hogy nem mindennapi élményben van részem.
A krokodil, az elefánt és a szivárvány
Valljuk be, elég őrült kombó; na, mi is nagyot néztünk, de ne szaladjunk ennyire előre. Srí Lanka – már sokadik napja keltünk hajnalban, mert ugye a fények. Ha egy fotóssal kalandozol, készülj fel, hogy mindenhol a fények lesznek a legmeghatározóbbak. Zsuval finoman fogalmazva sem vagyunk korai kelők, de ha a jó képhez jó fények kellenek, a cél érdekében mindent. Niwas barátunkkal hajnalban indultunk el a mocsár felé, de a parkolás után még sokat sétáltunk a vízzel áztatott rizsföldek és a mocsaras terület közötti dűlőn. Kis idő elteltével, mosolyogva, szótlanul mutatott a távolba, ahol épp egy elefántcsalád körvonalai tűntek elő az erdőből. Lassan bandukoltak meg-megállva, egymással játszadozva, mesésen idilli pillanat volt. Nálunk meg persze bekapcsolt az akció gomb, drón elő, már repült is.
Niwas mindent látó szeme néhány perccel később észrevette a hátunk mögötti mocsárban lassan mozgó, szép, termetes állatot, aki épp nagyra nyitott szájjal várta a sült galambot, vagy csak napozott, na, ezt nem sikerült eldöntenem. De, ez még mind semmi, mert ekkor – és tényleg nem viccelek –, megjelent fölöttünk egy óriási szivárvány. Úristen, miben vagyunk? Zsu éppen a drónt reptette, szóval a krokodilt csak az emlékeinkben őrizzük, de ott örökre megmarad a természet ezen csodája, amit nem tudsz megtervezni, nem lehet utazási irodákban lefoglalni, ez egyszerűen létezik, és ha elég szerencsés vagy, részed lehet benne.
Megosztani egy élményt másokkal olyan, mintha az egészet megszoroznád százzal
Imádom a meglepetéseket, az érzést, ami elönt, amikor valaki meglep valamivel, legyen az akár a legkisebb dolog. Ezt a gyermeki érzést igyekszem minden táboromba belecsempészni, és pontosan ezért nem lövöm le előre a poént, mindig tartogatok egy-egy meglepetést a tarsolyomban. Az egyik kirándulásról hazafele tartva, nagy izgalomban sakkoztam az idővel, mert erre a napra tartogattam az én nagy meglepetésemet a Srí Lanka-i csapatnak. Zsuval már voltunk ezen a beachen, és az igazat megvallva, van valami különleges hangulata. Persze-persze, fehér homok, meg a pálmafák és a végtelen óceán, de van ebben a helyben valami misztikus, tudjátok, olyan magával ragadó, könnyeket előcsalogató. Egy cuki kis gyalogúton vezettem le a csapatot a partra, és amikor leértünk, beütött a csoda, ők is érezték, senki nem szólt, csak csendben sétáltunk. Szétszéledtek, mert egyedül akartak lenni, érezték a hely erejét, a mindent beborító békét, amiben fürdőzni akartak. Nóri potyogó könnyekkel és fülig érő mosollyal jött felém és alig bírt megszólalni a meghatottságtól. Pontosan egy ilyen hely szerepelt a bakancslistáján már régóta. Hálásan megköszönte és az ölelésében benne volt az a gyermeki öröm, a meglepetés varázsa, amiért én voltam hálás neki, hogy részem lehetett benne.
Apró sziget, hatalmas flash
Egy kis ismeretterjesztő jelleggel: Indonéziát 18100 sziget alkotja, ezek közül valamivel több, mint 6000 lakott, és összesen 275 millió lakosával a negyedik legnépesebb ország. Mi három olyan lakatlan szigetet is meglátogattunk, ahol olyan érzés fogott el, mint a hajótöröttekről szóló filmekben, amikor egy érintetlen, csoda szép szigeten várják a megmentőket. Különös élmény volt a nyüzsgő, szinte már túl hangos és gyors Bali után egy ekkora kontraszt. Kiszállva a kis hajónkból, rajtunk kívül csak néhány ember lézengett. A kicsi szigeteket körülölelő végtelen óceán élővilága nagyon gazdag, és tényleg nem is érzékeled az időt, ahogyan alámerülsz egy sima, egyszerű snorkel felszereléssel. A homokban sétálgatva csodálatos kagylókat és gyönyörű növényzetet fedezhetsz fel. Az egyik szigeten volt egy egyszerű házikó, ahol a friss fogásból készítettek nekünk grillezett halat, zöldségeket. Én kézzel eszem, amikor csak tehetem, mert sokkal jobban esik az étel, főleg egy ilyen helyen. A harmadik, talán a legkisebb, de legszebb szigeten ért minket a naplemente. Körülöttünk a végtelen óceán, a lemenő nap a víz felszínén visszatükröződött és ott állva olyan parányinak éreztem magam, de egyáltalán nem vártam, hogy megérkezzen a hajó és elvigyen erről a szigetről. Aztán persze elindultunk visszafelé, a hajóban csend és béke honolt, amit magammal hoztam, még napokig éreztem.
Felfedezni és tényleg megélni a pillanatot
Soha nem hittem volna, hogy a természetet csodálva, egyetlen pillanatban elmerülni tényleg a legnagyobb adrenalin, ami létezik. Ezt a képet azért áldozatos és nagyon körültekintő nyomozói munka előzte meg. Szerencsére Zsuval annyira jó párost alkotunk, hogy egymást doppingolva, a legnagyobb őrültségekbe hajszolva a másikat, még véghez is visszük az eszement ötletet, a legnagyobb erőbedobással. Történt ugyanis egyszer, hogy Zsu talált egy drónfelvételt az Instán, az ausztrál fotós azonban nem árulta el, hogy pontosan hol készítette a képet. Minket persze nem hagyott nyugodni a gondolat; ezt nekünk látnunk kell. Naná, hogy soha nem adjuk fel, ha egy újabb kalandról van szó. Laptop kinyit, Google Maps megnyit, indulhat a nyomozás. Nem fogjátok elhinni, de az egész partszakaszt aprólékosan vizsgáltuk át, keresve a kicsi félsziget nagyon jellegzetes formáját. A hosszú és áldozatos nyomozómunkának egy hangos örömujjongás vetett véget, megtaláltuk.
Már másnap reggel pakoltuk a kamerákat, drónt, és elindultunk. A tuk-tukos kispajtás többször is megkérdezte, hogy biztosan jó helyen járunk-e, amikor az út egyre keskenyedett és vált egyre járhatatlanabbá. Mi csak izgatottan mosolyogtunk, hogy menjen, a legjobb helyen vagyunk. Amikor már tényleg esélytelen volt tuk-tukkal tovább menni, vettük a hátizsákokat és gyalog indultunk tovább. Teljes izgalom lett úrrá rajtunk, csak meneteltünk lefelé a sziklás talajon, gazdagon benőtt növényzet között lavírozva. Aztán lassan kirajzolódott a csoda, egy picike félsziget, melynek csipkézett szélét ütemesen simogatták az óceán felcsapó hullámai. Repült a drón, és a képernyőt figyelve potyogtak a könnyeim, Istenem, ez, de gyönyörű. Ezt a képet kaptam ajándékba Zsutól az ázsiai kalandozásaink emlékére.
Melukat, a hindu tisztító szertartás
Bali egy jól csengő „must have destination”, és bizony, az elmúlt években ellepték a misztikumra, elcsendesedésre vagy éppen megabulikra vágyó turisták. És a sziget, kicsit megtagadva a saját – amúgy varázslatos arcát –, próbálja a turisták igényeit minden szinten kielégíteni. Óriási sorok állnak megtisztulásra várva a szent medencénél, a turisták tömegétől alig látszik a gyönyörű Pura Tirta Empul Temple és a szomorú az, hogy sokuknak fogalmuk nincs, hogy mit is jelent valójában a Melukat, azaz a balinéz tisztító szertartás. A Melukat egy ősi hindu hagyomány, lényege spirituálisan megtisztítani a szellemet, a lelket és a testet, melyet időről időre, rituális keretek között megismételnek. A Melukat jelentése: öntisztítás egy boldogabb, teljesebb életért.
Ha eléggé kitartó az ember és van egy helyi barátja, aki minden apró kis zugot ismer a szigeten, akkor még van esély olyan helyekre eljutni, ahol a madár sem jár, vagy épp csak az és a helyiek, akik megtisztulni igyekeznek a völgybe, a kristálytiszta vízeséshez. Dewa barátom mindannyiunknak készített egy virágokból, növényekből álló csokrot, majd a szertartás előtt elhelyezte a felajánlásokat és bebocsátást kért nekünk. Részletesen elmagyarázta, hogyan zajlik a tisztító rituálé; először besétálva a vízbe, felidézzük azokat a dolgokat, amiktől szeretnénk megszabadulni, majd magunk elé vetítjük mindazt, amit szeretnénk megteremteni. Mindenki csendben, visszahúzódva saját magába sétált végig az úton, elhelyezve a felajánlást, majd megmártózva a tisztító szent vízben. Utolsó voltam a sorban, amint beleérintettem a lábam a jéghideg, frissítő vízbe, mintha a tér és idő megszűnt volna létezni körülöttem. Olyan csodálatos élményben volt részem, amiről addig álmodni sem mertem, hiszen azt sem tudtam, hogy ilyen létezik. Ahogy a vízesés alá bújva engedtem, hogy végigmosson a kristálytiszta víz, majd megtisztulva, magamban mantrázva, amit megteremteni akartam, maga volt a varázslat.
Random bálnales
Egyik délután lesétáltam Banti barátomhoz a parti bárjába, rendeltem egy mango juice-t – imádom, ahogy ő készíti –, aztán kiültem a szokásos kis helyemre a kutyáival, merthogy ők bizony minden este megnézik a naplementét. Olvasgatom a könyvem, szürcsölgetem a mango juice-om, egyszer csak a helyi srácok izgatott beszélgetésére figyeltem fel. Majd mutogatnak az épp lemenő nap felé, és akkor már én is láttam. Beúszott egy bálna az öbölbe, és a lemenő nap fényében narancsosra festett óceánban táncolt egy kicsit. Hol az uszonyát emelte ki a vízből, hol bukfencezett egy nagyot és óriási hátát mutatta meg. Nem viccelek, tátott szájjal figyeltem ezt a random előadást, majd, mint aki jól végezte dolgát, amint eltűnt a napkorong a horizonton, úgy tűnt el ez a csodálatos, óriási állat is. Elég szerencsésnek éreztem magam abban a pillanatban.
A Srí Pada tetején napfelkeltében
Nemhiába hagytam a végére ezt a storyt. Szingalézül Srí Pada annyit jelent, hogy Szent Lábnyom, a Föld egyetlen olyan szent hegye Srí Lanka szívében, melyet a világvallások hívői egyöntetűen tiszteletben tartanak. A zarándoklat a decemberi teliholdtól a buddhista Vészák-ünnepségig, a májusi teliholdig tart. Érdemes a csúcsot – melyhez 5500 lépcsőfok vezet –, még napfelkelte előtt elérni, hiszen a hegy árnyéka tökéletes háromszögként vetül a környező égboltra, amely hirtelen eltűnik, ahogy a Nap felkel. A körvonal azért is különös jelentőségű, mivel maga a hegy nem annyira szabályos alakú, mint az árnyéka. A túrát megelőző nap késő délután már a hegy lábánál voltunk, hiszen a túra embertelen időben, azaz hajnal 2 körül indult. Becsatlakozott hozzánk Barbi, és mi hárman, magyar lányok, óriási kaland reményében tértünk nyugovóra.
Nem kis izgalom lett úrrá rajtam, amikor elindultunk a sötétben a Szent Hegy meghódítására. Csendben meneteltünk felfelé az amúgy nem tudom, hogy milyen hosszú lábú emberekre méretezett lépcsőkön, én konkrétan néha úgy másztam fel a következő emeletre. Ahogyan közeledtünk a csúcs felé – lassabban ment, mint azt gondoltam –, szent helyek, pihenők, ételt és italt árusító bodegák sorakoztak, amik száma a csúcshoz közeledve ritkult. Útközben találkoztunk szerelmes párokkal, akik áldásért mentek a szent helyhez, beteg emberek botorkáltak családjuk kíséretében a gyógyulásért fohászkodva. Vittek gyerekeket, a boldog jövőt kérve nekik. Sokan egyedül indulnak el, vagy – ahogy mi is – együtt, majd leválva egymásról, mindenki a saját ütemében, a saját gondolataival, a saját zarándoklatát lejárva.
Most megálltam egy pillanatra az írással, mert elöntöttek az emlékek, érzem a súlyos lépcsőket a talpam alatt, a levegő illatát. Érzem a hely hangulatát, mintha épp ebben a pillanatban is ott menetelnék.
Egyre szűkült az út, egyre fáradtabb voltam, és nagyon fújt a szél. De lassan, kitartóan, a végtelen kedves, főként helyi buddhisták mosolyából táplálkozva még mindig csak meneteltem. Én értem fel először, levettem a cipőm a bejáratnál. A kúp alakú hegy egy fennsíkban végződik, ahol különös látvány fogadja a zarándokot: egy hatalmas, lábnyom formájú sziklatömb, mely a Föld hívői számára mást és mást jelent. A buddhisták szerint Buddha lábnyoma, aki háromszor járt a szigeten, és utolsó megjelenésekor hagyta azt maga után. A hinduk szerint Siva isten lábnyoma. Iszlám hívők szerint az első ember, Ádám lábnyoma, aki Földre érkezésekor először itt tette le a lábát. Innen a hegy portugálul és angolul elterjedt neve a Pico de Adam, illetve Adam’s Peak, avagy az Ádám-csúcs. A legenda azt is elmondja, hogy Ádámnak Allah azért jelölte ki ezt a helyet, mivel ez volt az a sziget, mely a legjobban hasonlított a Paradicsomra. Nos, ebben teljesen egyetértek.
Több ezer ember ácsorgott az iszonyú hidegben, szélben a Szent Hegy tetején várva a csodát, amit a Nap hozott el. Nem lehet mindent szavakba önteni és nem is kell, most is potyognak a könnyeim a meghatottságtól. Menjetek el és éljétek át.
Fotó: Darab Zsuzsa
