13 éve vagyok pánikbeteg és azóta nehezemre esik utazni, repülőre ülni pedig képtelen vagyok. Te is hasonló problémával küzdesz, mégis bejártad a fél világot.
Bár a szüleimmel kiskoromban is sokat utaztunk, a fordulópontot egyértelműen az hozta el, amikor 20 éves koromban, egy szintén pánikbeteg barátnőmmel vonattal és stoppal nyakunkba vettük Nyugat-Európát, hogy szembenézzünk a szorongásainkkal. Nem volt kis vállalás, de életem egyik legjobb döntésének bizonyult. Ott hirtelen kinyílt a világ, és rengeteg személyiségformáló élményben volt részem: egyrészt megértettem, milyen szép is az a bizonyos külső világ, amibe korábban féltem kilépni, másrészt megéreztem a saját erőmet, amiben azelőtt nem hittem. Persze ebben sokat segített, hogy olyan útitársat találtam, aki előtt bátran vállalhattam a félelmeimet, akinek nem kellett magyarázni, miért van szükség arra, hogy ha úgy adódik, kicsit leüljünk, megpihenjünk, mert pontosan értette. Sokat segített, hogy tudtuk egymást támogatni – úgy, hogy megvolt a biztonságérzés, az élményeknek is könnyebben átadtuk magunkat, én pedig egy életre belezúgtam az utazásba.
Persze nem akarok hazudni: a mai napig szorongok egy-egy repülőút előtt, de ilyenkor sokat segít, ha átkeretezem az érzéseimet. Először is, tisztázom magammal, hogy az utazás a saját választásom, amire senki sem kényszerít, másrészről emlékeztetem magam, miért is csinálom az egészet, mit adhat egy-egy idegen ország felfedezése. Felidézem, hányszor végigcsináltam már hasonlókat, és mennyi csodálatos élményben volt részem.
Madeira
Az, hogy melyik ország tetszik – azt mondtad – nagymértékben összefügg azzal, hol érzed magad totális biztonságban. Milyen helyen jártál, és hol tapasztaltad ezt meg?
Tetszeni az összes tetszik – vagy legalábbis mindegyikben megtalálom azt, ami megszólít –, de az nem mindegy, mennyire tudom magam átadni az élménynek. Van egy kis utazós brigádunk, öten lányok sok európai országot bejártunk, és az a közös a kedvenceimben – Izland, Azori-szigetek, Portugália, Norvégia –, hogy elsősorban természetközeli célpontokat kerestünk. Azt, hogy a zöld környezet milyen jó hatással van a lélekre, szerintem már nem nagyon kell fejtegetni – ezt rengeteg kutatás alátámasztotta – és szerintem én is azért szerettem bele igazán ezekbe a helyszínekbe, mert amellett, hogy teljesen lenyűgöztek, a lelkem is megpihenhetett kicsit. Ugyanakkor szeretem a nagyvárosokat is, de egy London vagy Párizs szintű helyen egy idő után telítődöm az ingerekkel, a rengeteg emberrel és zajjal.
Visszatérve a kérdésedre, ahhoz, hogy erre válaszolni tudjak, találkoznom kellett olyan kultúrákkal, ahol kihívásokba ütköztem. Pár éve eldöntöttem, hogy messzebbre merészkedem, így jött Peru, majd Marokkó. Elképesztően gyönyörű helyek, fantasztikus élményt nyújtottak, viszont tagadhatatlanul sokat szorongtam mindkét helyen. Többször elfogott az érzés, hogy nagyon messze vagyok az otthonomtól, hogy nehezen találom a helyem az idegen kultúrában, hogy nagy a káosz és nem érzem magam biztonságban, hiszen megszűntek a jól ismert viszonyítási pontjaim. Az utazás egyik szépsége, hogy belefutsz váratlan helyzetekbe, de pánikbetegként óvatosan kell egyensúlyozni abban, hogy egyrészről nyitott legyél ezekre, ugyanakkor ne érezd magad kiszolgáltatottnak. És noha sok múlik az előzetes tájékozódáson, mindenre azért nem lehet felkészülni, mindig lesznek hirtelen krízisek, amiket meg kell oldani.
Motoros kalandok Vietnámban, Cat ba szigetén
Peruban elkaptam egy durva gyomorrontást, és bepánikoltam, hogy kórházba fogok kerülni vagy kiszáradok. Volt nálam pár alapgyógyszer és a falubeliek is segítettek, de azt is elmondták, hogy jobb, ha ott inkább nem megyek orvoshoz. Akkor jöttem rá, hogy egy ekkora utazás nem mindig csak arról szól, hogy mennyire szép helyeket pipálhatunk ki a bakancslistán, de arról is, hogy mit tanulunk meg saját magunkról. Nem kötelező egy utazásra mindig csak a szép emlékek mentén visszagondolni, sokszor épp a megugrott kihívások adják a lényeget. Félreértés ne essék, kevés szebb hely van, mint a Machu Picchu, libabőrös leszek, ha eszembe jut, milyen érzés felmenni oda. És ez az élmény ugyanúgy velem van, mint a kultúrsokk tanulságai.
És mit tanultál?
Egyrészt azt, hogy igenis erősebb vagyok, mint amit sokszor feltételezek magamról. Másrészt, felkészültebb lettem, már nagyobb tudással veszek a nyakamba idegen kultúrákat, és mindig végiggondolom, hogy milyen eszközökre támaszkodhatok egy-egy váratlan krízis esetén. A korábbi tapasztalatból okulva és a háziorvosommal egyeztetve előre kitaláltunk egy tervet a potenciális gyomorrontásra például. Tudom, ez sokak számára nem nagy ügy, de nálam erősen összekapcsolódnak a fizikai érzetek és a pánikrohamok, így jobb, ha az ilyesmire például felvértezem magam. Míg más az eltévedéstől fél, nekem ez lett az Achilles-inam.
Tavaly Japánban, idén pedig Vietnámban is jártál. Milyen élmény volt ez a két ország?
Vietnám kicsit hasonló gombokat nyomogatott rajtam, mint Peru. Elképesztően izgalmas a kultúra, ugyanakkor Hanoi utcáin rögtön túlélő üzemmódba kapcsoltam az óriási zűrzavar, kaotikus közlekedés, rengeteg dudaszó miatt. Itt minden kiszámíthatatlan, itt semmilyen szabály nem érvényes, és ez meglehetősen ijesztő elsőre. Aztán pár nap asszimilálódás után persze már megláttam a káosz mellett a szépséget is: lenyűgözött a helyiek közösségi szemlélete, az, hogy mindig csapatostul ülnek az utcán a kis műanyag székeiken és eszik a pho levest, hogy elképesztően befogadóak, ugyanakkor nagyon nagy tisztelettel gondozzák a hagyományaikat. Amikor elhagytuk a fővárost, akkor pedig végleg belesimulhattam az élménybe, a szigetek és a kisebb települések már sokkal komfortosabbak voltak számomra – és nem mellesleg gyönyörűek.
Dalma egy klasszikus japánkertben
Japán óriási szerelmem lett, mert abban az országban minden megtestesült, ami nekem egy jó utazáshoz kell. Elképesztően egzotikus hely, olyan kultúra, amihez nincs fogható – legyen szó a művészetről, a társadalmi konvenciókról, a történelemről vagy a gasztronómiáról. És noha korábban végtelenül bohémnak tartottam magam és bírtam a kaotikus dolgokat, ott jöttem rá – és ez valószínűleg a pánikbetegséggel függ össze –, hogy igenis biztonságérzetet adnak nekem a kiszámítható keretek. Az, hogy meg tudom magam értetni, hogy akkor jön a vonat, amikor ki van írva, hogy bárhova mehetek éjszaka is gyalog. Emellett nagy hatással volt rám az ott uralkodó gondolkodásmód: a természet tisztelete, a csend szeretete, a mulandóság elfogadása, amiről még bőven van mit tanulnom. A wabi-sabi életérzés és a kintsugi művészete különösen közel állt a szívemhez: utóbbi során a megrepedt kerámiát aranyporos ragasztóval ragasztják meg, így a széttört váza értékesebb lesz, mint az eredeti. Ez a poszttraumás növekedés gyönyörű szimbóluma számomra, amihez több ponton is tudtam kapcsolódni.
Merre visz a következő utad?
Sok minden van a bakancslistán, Európán belül például a Feröer-szigetek, vagy Törökországon belül Kappadókia. És nagyon szívesen visszatérnék Skandináviába is, ott olyan, mintha egész évben karácsony lenne, mesebeli tájaik vannak. Ezek mellett szívesen megnézném Argentínát és Chilét, de ezekhez még biztosan gyűjteni kell a bátorságot és a pénzt is.
Milos, a görög szigetvilág egyik gyöngyszeme
Vízesés az utca közepén Madeirán
A sok-sok országban, ahol jártál, melyek voltak a kiemelkedő élményeid?
Inkább kettőt, de könnyebbet! Ha az a kérdés, mi tetszett a legjobban, akkor holtversenyben győz Izland, a kiotói erdők, és a norvég Szószék-szikla. Leginkább azok a helyek nyűgöznek le, ahol a természet a művész, ahol különleges állatokat és növényeket láthatok természetes élőhelyükön, vagy amikor érdekes emberekkel találkozhatok, akik egy kicsit betekintést engednek a saját kultúrájukba. Azt biztosan nem felejtem el például soha, milyen volt egy beduin családdal vacsorázni – a férj és három felesége készítették nekünk az ételt – Petra csillagos ege alatt, és hallgatni az anekdotáikat. Vagy azt, amikor Madeirán egy hegy tetejéről egyszerre láttuk a holdat, a napot, és egy, a kettőt szinte összekötő szivárványt.
Dalma a kedvesével Marokkóban
De azt is nagyon szeretem, amikor egy-egy út során betekintést nyerhetek olyan kultúrák működésébe, amiket itthon csak a médián keresztül láthatunk, és sokszor meglehetősen eltorzított képet kapunk róluk. Ilyen például az iszlám vallás, aminek hallatán sokan a szélsőséges csoportokra és erőszakos cselekményekre asszociálnak, noha az azt gyakorló emberek nagy része számára ez valójában a segítőkészséget, a filantrópiát jelenti. Erre volt példa az, amikor tönkrement a telefonunk egy jordán túra során, és egy iszlám tanár megszakítva a tanóráját elfurikázott bennünket egy üzletbe, ahol gondoskodott róla, hogy jó áron, megfelelő készülékhez jussunk. Akkor elmondta: a bajbajutottakról való gondoskodás vallási kötelesség náluk, ami még a munkánál és az imánál is fontosabb. Na, ezek olyan tapasztalatok, amik miatt biztosan a gyerekemet is arra buzdítom majd, hogy lásson világot.
A Safespace Budapest oldalát itt éred el!
Fotó: Takács Dalma
