Az emberek jelentős része – de leginkább a nők – bántja magát szándékosan és ismételten. Dr. Darida Ágnes coach azt mondja, a túlzott önkritikának biztosan van előzménye az életünkben, és az ok leggyakrabban a gyerekkorban keresendő. „Lehet ez tanult viselkedés, ha azt tapasztaltuk, hogy a szüleink (vagy egy nagyszülő, testvér, családtag, esetleg más, számunkra tekintéllyel bíró személy, például tanár, edző, pap, de bármely kortárs is) nagyon kritikusak voltak velünk, vagy akár saját magukkal szemben– fejti ki a témát a szakértő. – Ha különösen kritikusak voltak velünk, akkor ezek a negatív külső hangok egy idő után a sajátunkká válnak, és már mi is úgy kommunikálunk magunkról, mint a kritikus apánk vagy a maximalista anyánk. Ha pedig zaklatások vagy egyéb traumák értek minket, szintén könnyen kialakulhat, hogy felnőttként is bántjuk és hibáztatjuk magunkat.”
Új kihívások nélkül
Az önbántás gyakori formája, hogy azon aggódunk, mit fognak mások szólni egy-egy cselekedetünkre, vagy eleve úgy indulunk neki egy feladatnak, hogy az nekünk úgysem sikerülhet. Emiatt aztán nem merünk új kihívások elé nézni, és inkább nem lépünk ki a komfortzónánkból. Az önbántás önsanyargatásként is megjelenhet, amikor nem vesszük figyelembe a saját határainkat, szükségleteinket: hajtjuk magunkat, nem iszunk, nem eszünk, alig pihenünk, és nem engedjük meg magunknak azokat a dolgokat, amelyekről tudjuk, hogy jók lennének nekünk – tehát szabotáljuk magunkat. A jó hír, hogy bármilyen életkorban megtanulhatunk magunkkal jobban bánni, de ehhez tudatos belső munkára van szükség, ami szakember segítségével könnyebb lehet.
Megtörtént esetek…
Dr. Darida Ágnes coach néhány példát is mesélt az ügyfelei köréből, akikkel egy pozitívabb belső párbeszéd kialakításán dolgozott, természetesen a neveket megváltoztattuk:
Lillát szigorú apja soha semmiért nem dicsérte meg. A maximális teljesítmény volt az alapvetés: kitűnő bizonyítvány, érem az úszóversenyeken, és ezekért nem járt elismerés. Ha viszont valami nem sikerült, akkor azt kapta otthon, hogy egy csődtömeg, és nem lesz belőle semmi. Lilla megtanult keményen dolgozni, kiválóan teljesíteni, mára már egy nemzetközi nagyvállalat felsővezetője, mégsem érzi magát soha elégedettnek. Később kiderült, hogy már katonatiszt nagyapja is rendkívül szigorúan nevelte az apját, aki ezt adta tovább Lilla számára.
Annáék családjában az a mondás járta: „A nővéred okos, te vagy a szép. Mindig jól kell kinézned, ez az egyetlen esélyed az életben.” Arra biztatták, hogy jól házasodjon, a nővére meg megy egyetemre. Így Anna még ma, a negyvenes éveiben sem hiszi el, hogy többre képes, mint amit otthon sugalltak neki, és ma már belülről hallja a gyerekkorban hallott mondatokat. Anna anyja színésznőnek készült, de azt mondták neki, nem elég dekoratív, végül fodrásznak állt. Gyönyörű lányának könnyebb életet képzelt egy gazdag férj oldalán, persze a jó szándék vezérelte, amikor azt szerette volna, hogy a külseje által érvényesüljön.
Barátságos párbeszéd magunkkal
Természetesen az sem egészséges, ha soha nem intézünk magunk felé semmilyen kritikát, hiszen a kritikus belső hangnak is megvan a maga szerepe: kell egy bizonyos mennyiségű önkritika, hogy objektíven lássuk magunkat, az erősségeinket és a gyengeségeinket egyaránt. Viszont nagyon nem mindegy, hogy a mondatainkkal segítünk vagy ártunk-e magunknak. Bármilyen múltbéli oka is van az önbántásnak, felnőttként felelősek vagyunk azért, mit kezdünk a hozott csomagunkkal. Szerencsére a szerep, amelyet magunkra vettünk (a szép, de buta lány, a mindenért felelős nagytestvér vagy egy minket korlátozó meggyőződés, például: „Valami nincs rendben velem.”, „Nem vagyok elég.”) elengedhető, le tudjuk vetni magunkról. Néha az is elég, ha tudatosítjuk, hogy mindez valójában nem mi vagyunk. Meg lehet tanulni egy együttérzőbb, barátságosabb belső párbeszédet kialakítani saját magunkkal.
