Anyaként, persze, sem a kicsi (Mit egyen? Ehet-e még fagyit? Elég lesz-e egy pulcsi vagy kabát is kell már? Milyen szakkörre járjon? Mennyit telefonozzon egy nap?), sem a nagy kérdések (Mikor vigyük orvoshoz? Melyik iskolába menjen?) esetében nem lehet felelőtlen döntést hozni. Mindig a legoptimálisabb kimenetelű helyzet felé kell terelni a folyamatokat, a fejünkben párhuzamosan (és folyamatosan) futó forgatókönyvek közül kell választani, hogy elkerüljük a legrosszabbat: a tényleg nagy bajt, tehát a vészforgatókönyvet. Az állandó döntéskényszer azonban nagyban megnehezítheti, hogy teljes értékű, kiegyensúlyozott (felnőtt) életet éljünk, és csak annak szurkolhatunk, hogy a gyerekek nevelésére és a szükségleteiknek megfelelő ellátásukra fordított sok-sok idő és döntés idővel megtérül. Bár az anyai döntéskényszer megterhelő mivolta és mentális hatásai a kétszülős háztartásokat sem kerülik el, egyszülős családban a helyzet még kiélezettebbé válik.
Egy egész falu kellene…
…egy gyerek felneveléséhez – tartja a közmondás, és a kapcsolati háló hiánya vagy az anyai elszigeteltség talán sosem olyan húsbavágó, mint amikor egy szülő egyedülálló. Ráadásul az a csapda is nehezen elkerülhető, hogy minden tudatosság és odafigyelés ellenére a kisebb-nagyobb horderejű döntési folyamatokba a gyereket is bevonjuk (akár olyanokba is, amelyekben adott esetben nem neki kellene eldöntenie), aki így gyerekből könnyen partnerré válhat mellettünk, és ennek megvannak a maga veszélyei. Még akkor is, ha érthető, miért alakul így: nem úgy vagyunk behuzalozva, hogy a gyereknevelés egyemberes feladat legyen.
Két gyereket ötödik éve egyedül nevelő anyaként mosolyogva és némi önkritikával gondolok most vissza azokra az időkre, amikor kismamaként kikértem magunknak, ha bárki meg akarta mondani, hogy mit (ne) igyak, mit (ne) egyek. Vagy amikor a kisbabámmal büszkén sétálva be kellett zsebelnem a bókok mellett a tapasztalatabb anyák és nagymamák kéretlen tanácsait, kérdésbe burkolt értékítéleteit is („Nem fázik?” „Nincs melege?”). Bimbózó anyai kompetenciám ki nem állhatta ezeket a helyzeteket.
De vajon hol van a sok bölcs tanács, segítő kéz és iránymutatás, amikor az egyedülálló anyák a mentális kiégés szélén, teljes elszigeteltségben próbálják ép lélekkel kihúzni a napokat, kiheverni az iskolakezdés tortúráját, miközben mindent megadnak a gyerekeiknek, ami csak tőlük telik?
Egy egyszülős családban a legmegterhelőbb tényező az, hogy minden, de minden döntést egyedül kell meghozni.
Hová tűnik ilyenkor a falu?
Az anyai magány az egyik legáltalánosabb mentális és érzelmi nehézség az édesanyák körében, mégis alig merünk róla beszélni. Mintha a tökéletes anyaság képe – és elvárása saját magunk felé is – megakadályozná, hogy őszintén, megbélyegzéstől való félelem nélkül és nyíltan kommunikáljunk arról, milyen ma Magyarországon, ennyi intézményi és társadalmi elvárás mellett anyának lenni. Persze mindennek gyökere nem magyar sajátosság, és egészen a polgári társadalmak kialakulásáig vezethető vissza (sőt már az ókori mediterrán világ legtöbb országában is így volt), hogy a munka és a nyilvánosság világa a férfi felségterülete, a nőé pedig az otthon. Kézenfekvő tehát, hogy a legtöbb családot a társadalmi élettel – a kapcsolatain keresztül – a férfi kötötte össze, a női kapcsolatrendszer pedig a gyerekek körüli teendőkben merültek ki, ennek lenyomatait láthatjuk ma is – elég, ha megnézzük a szülői értekezleteken a nemek arányát, vagy azt, hogy ki tartja a kapcsolatot a gyerekorvossal, a védőnővel, az óvónőkkel, a tanítókkal. De sokszor lehet az érzésünk, hogy ma is a legnagyobb természetességgel (és észrevétlenül) esik ki a társadalmi életből és hálózatból, és ezzel egyidejűleg marad egyedül minden gyerekeket érintő döntéssel az egyedülálló anya. Talán azért, mert kimondva, kimondatlanul, de mégis: a közvetlenebb kapcsolódási pontot a társadalmi élethez ma is az apa jelentené. Ezért lenne közös felelősségünk, hogy ránézzünk az egyedülálló anya ismerőseinkre is.
Szerző: Laborczi Dóra Fotó: Getty Images
A teljes cikket keresd a Marie Claire 2024/6-os lapszámában!
