Extázis, Magányos emberek, Megrág, kiköp, Sárszeg… csak néhány darab a Katona előadásai közül, ami a mai ember problémáival foglalkozik. Béres Bencét mindegyikben láthatjuk. A Katona társulatának fiatal tagjával beszélgettünk a generációjára helyezkedő nyomásról, a modern világ problémáiról, a befelé fordulás fontosságáról és arról is, hogy milyen volt Johnny Deppel forgatni.
Négy órakor találkoztunk a Katona kávézójában, a Kantinban, de csak este hétkor lesz előadásod. Mindig ilyen korán bejössz?
Nem.
Akkor te nem az a típusú színész vagy, aki a színházban éli az életét?
Sok időt töltök itt, sokat is próbálok, de inkább akkor jövök be előbb, ha éppen a közelben van dolgom. Ha este hétkor van előadásom, akkor fél hétre szeretek jönni, de van, aki már ötkor megérkezik.
Nincs szükséged arra, hogy ráhangolódj a szerepre az előadás előtt?
Nekem nem tesz jót. Ha sok időm van előtte gondolkodni, el tudok kezdeni izgulni. Annak örülnék a legjobban, ha be lehetne futni jelmezben a színpadra.
Ma este az improvizációitok alapján készült, Kizlinger Lilla által rendezett és Biró Zsombor Aurél által írt Megrág, kiköp van műsoron, amiben a pároddal, Rujder Viviennel játszol. Bár a darab által felvetett párkapcsolati problémák univerzálisak, a történet két színészről szól. Az egyikük társulati tag a Katonában, a másik pályaelhagyó. Milyen együtt játszani?
Nagyon jó, biztonságos. Amikor kiderült, hogy mi lesz a feladat – hogy improvizálunk, és ezek alapján írja Biró Zsombor a szöveget –, volt bennem egy rossz érzés amiatt, hogy milyen hatással lesz ránk, ha két hónapig azon fogunk dolgozni, hogy milyen, amikor egy színész pár veszekszik és szakít. De amikor előadás után bemegyünk az öltözőbe, olyan, mintha aznap először találkoznánk. Jól működünk együtt a színpadon és az imprókban, nincs hatással a magánéletünkre.
Úgy képzelem, improvizáció közben gyakran dolgoztok a saját élményanyagotokból. Mennyire szokott rád telepedni ilyenkor a szerep?
Próba közben akarva-akaratlanul ezen gondolkozik az ember, hiszen éjjel-nappal mondja a szöveget és próbálja megformálni a szerepet. Persze az is hatással van egy színészre, ha egy klasszikus szerepet próbál, de egy ilyen típusú előadásnál ez kicsit más. Múltkor megnézték a barátaim az Extázist, és kérdezték, hogy nem hoz le engem az életről teljesen ez az előadás? Hát, már nem, de lelkileg és mentálisan is fárasztó volt próbálni.
Nemrég ismét megnéztem az Extázist, és most teljesen más élmény volt látni, mint az előző alkalommal. Korábban sokkal nyomasztóbbnak éltem meg. Van olyan, hogy telik az idő és bennetek is leülepszik egy-egy darab, ezért megváltozik a hangulata?
Szerintem igen. Ez a jó és a rossz is a színházban, hogy van ez a megfoghatatlan energia vagy kapcsolat a színészek és a közönség között. Hatással vannak ránk a nézők, ezáltal pedig az előadás energiájára is. De az is lehet, hogy csak eltelt egy nyár, régen játszottuk. A sok színész sokféle hatással van az előadásra.
Tarnóczi Jakab előadásaiban (Extázis, Magányos emberek, Melancholy Rooms, Radical Relax) főként a mai ember problémái kerülnek előtérbe. Színészként számodra melyik nehezebb: szembenézni a modern kor nehézségeivel vagy belehelyezkedni egy klasszikus szerepbe?
Könnyebb az improvizációval azonosulni, mert a saját gondolataim is bekerülnek a szövegbe. Lelkileg viszont megterhelőbb, ha minden este egy hozzád nagyon közel álló dologról kell beszélned. A klasszikus szövegben viszont pont az a nehéz, hogy le kell hozni a szintedre valami távoli dolgot, vagy neked kell felkerülnöd arra a szintre, amit Euripidész írt. Nekem nagyon jólesik, amit az utóbbi időben csinálunk, hogy mi, magunkból készítünk új szövegeket, darabokat. Nincs olyan szerep, amit kimondottan el szeretnék játszani, mert izgalmasabb számomra, hogy előadunk egy Extázis, Magányos emberek, egy Megrág, kiköp vagy Radical Relax szerű darabot. Jelenleg ez motivál és érdekel a legjobban a színházban. De persze bármilyen más feladathoz vagy szerephez kíváncsisággal állok.
Van olyan előadás vagy momentum egy darabban, ami éppen a saját életedből táplálkozó improvizáció miatt volt kifejezetten megterhelő számodra?
Most spoilerezni fogok, ha esetleg valaki még nem látta, de elsősorban a Megrág, kiköp utolsó jelenete ilyen, amit csak egyszer improvizáltunk el Vivivel, mert nagyon nehéz volt párként azt imprózni, hogyan szakítanánk. De az Extázisnál vagy a Magányos embereknél is sok ilyen van, és mindig máshol. Néha beüt egy-egy mondat, mert az élet vagy a világ utoléri az előadásokat.
Ha már színészet… Úgy tudom, hogy elég kacskaringós út vezetett számodra a Színház- és Filmművészeti Egyetemig.
Szekszárdon jártam gimnáziumba, de egy faluban, Medinán éltem. Az ELTE nemzetközi tanulmányok szakára jelentkeztem, és fel is vettek. Ennek az volt az alapja, hogy jó voltam nyelvekből, szerettem a történelmet és nagyon érdekelt a közélet, illetve a politika. A matekot viszont nem szerettem, és itt nem kellett matekozni. Hatott rám az akkori baráti köröm is, mert a többiek orvosok, ügyvédek és közgazdászok akartak lenni, ezért számomra is adott volt, hogy valami ilyesmit tanuljak.
Néha irigylem a Budapesten felnőtt barátaimat, mert én egy csomó mindennel nem találkoztam, amivel ők igen. Színházba se nagyon jártunk, a szüleimmel félévente egyszer jöttünk Budapestre. El sem tudtam képzelni, hogy be lehet kerülni a Színművészetire, vagy zenekart lehet alapítani, pedig gyerekkoromban vonzódtam a művészekhez. Zenéltem, néptáncoltam, rajzoltam. Elvégeztem a nemzetközi tanulmányokat, de közben volt egy breakdownom, mert nem találtam a helyem ebben a közegben. Gyerekkoromban filmrendező és színész akartam lenni, mindig filmeket néztem.
Azt hittem, hogy 21-22 évesen már nem lehet belőlem színész, de filmrendező még talán igen. Jelentkeztem az SZFE-re, de nem vettek fel, a BKF-re (ma METU) viszont igen, Gárdos Péter osztályába, ahol egymás vizsgafilmjeiben játszottunk az első félévben. Egyszer megdicsért, azt mondta, hogy szerinte jó színész lennék. Ekkor jöttem rá, hogy jobban élvezem, amikor játszok a filmekben, mint amikor gyártom őket. Otthagytam a BKF-et, közben lediplomáztam az ELTE-n és elmentem Földessy Margit drámastúdiójába, ahol hosszú idő után találkoztam azzal a helyzettel, hogy azt mondták, tehetséges vagyok és még élveztem is, amit csinálok. Fel is vettek az egyetemre, pedig Margit azt hitte, még nem fognak, mert nagyon kiforratlan és pösze voltam.
2022-ben végeztél az egyetemen Székely Kriszta és Máté Gábor osztályában, majd egyből leszerződtél a Katonához. Milyen érzés volt, amikor a mestereidből egyszer csak a kollégáiddá váltak?
Fura, de nem zavarba ejtő. Ez a mester-tanítvány kötelék talán örökre megmarad ilyenkor, még ha át is alakul. Ha szakmai problémám lenne, mindkettőjüket felhívhatnám. Ha jó emlékekkel váltál el a mestereidtől, akkor ez a bizalom talán egy életen át megmarad. A Sufni-projekt keretein belül készült előadásokat például a színház rendezői is megnézik, és tanácsokat adnak a fiataloknak. Így történt a Megrág, kiköp esetében is. Máté Gábor – aki Vivivel mindkettőnknek az osztályfőnöke volt – egyszer bejött Lillához. Megnézte a próbát és utána hozzászólt. Egy pillanatra olyan érzésem volt, mintha újra ott ülnék az óráján: mutattunk egy jelenetet és elkezdtünk arról beszélni, mitől lehetne jobb. Ő még nem rendezett engem, mióta itt vagyok, Krisztával viszont már kétszer is dolgoztunk együtt.
A Katona társulatának sok fiatal tagja van. Szerinted miben különböztök az idősebb színészgenerációtól?
Az ember mindig csak utólag tudja megmondani, hogy éppen korszakváltás történik-e. Mi, fiatalok lehet, hogy azt hisszük, éppen ez történik – nem csak a Katonában, hanem univerzálisan –, aztán talán majd kiderül, hogy egyáltalán nem, és ugyanazt csináljuk, mint az előttünk lévő generációk. Egzisztenciális bizonytalanságot érzek a mai fiatalokon, ami kihat a fiatal színészek gondolkodására is, nem csak szakmailag. A klímaválság, a globális és világpolitikai helyzet is furcsán nyomasztó. Nehezen lehet tervezni, amitől könnyen szorongani kezdünk, a bizonytalanságunkból fakadóan viszont rugalmasabbak is vagyunk. Egy színésznek most más a státusza a társadalomban, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Szerintem egy fiatal színész ma nehezebben érzi magát megbecsülve, mint a 80-as években, miközben jelenleg a kultúrpolitikai helyzet sem ideális.
Az Extázisban pont arra keresik a választ a szereplők, hogyan lehet jól lenni abban a közegben, amiben vagyunk. Te hogyan próbálsz jól lenni?
Meditálok, szerintem fontos a befelé fordulás. Mostanában sokat sportolok, igyekszem minél több minőségi időt eltölteni a párommal, a családommal és a barátaimmal, próbálok minél többet utazni. Annyira gyors ez a világ, hogy jólesik lelassulni. Hálás vagyok, mert nagyon jó életem van, és ezt igyekszem megbecsülni és nem elfelejteni, de ahogy másoknak, úgy néha nekem sem elég az, ami ma van. Ha nem figyelek oda, szorongani kezdek. Nemrég ismerkedtem meg a svéd lagom életfilozófiával. A lagom azt jelenti, hogy éppen elég. Próbálom ezt a magamévá tenni.
Ha már befelé fordulásról beszélünk: a Radical Relax kilenc ember egyhetes elvonulástörténetéről szól. Mesélsz egy kicsit az előadásról és a szerepedről?
A darab kiindulópontja, hogy három ember él egy erdőben, ahol Vajdai Vilmos karaktere alapított egy kommunaszerű közösséget, és szervezett elvonulásokat lehet náluk eltölteni. Egy Henrik nevű srácot játszok, aki két barátjával érkezik az elvonulásra. Henrik pont annak a világnak a része és elszenvedője, amiben élünk. Pénzügyileg stabil, jól menő vállalkozása van, e-mailezik, munkaebédekre jár. Rengeteget dolgozik, egy workaholic srác, aki rettenetesen nehezen tud nyugodtan eltölteni egy hetet telefon nélkül. Nem is bírja jól. Nagyon jó ezzel a szereppel foglalkozni és a darabon dolgozni. A darab által felvetett problémák és lehetőségek a civil életemben is sokat foglalkoztatnak.
Te kipróbálnál egy ilyen elvonulást? Esetleg részt vettél már ilyen eseményen?
Nem, de nagyon kipróbálnám. A meditáció révén a keleti filozófiák is érdekelnek. Eddig sajnos csak felületesen foglalkoztam a témával. Többször is elmentem egyedül nyaralni egy-egy hétre. Jó lenne így elmenni az erdőbe. Van is olyan barátom, aki úgy túrázik, hogy ilyenkor egy fára felakasztott függőágyban alszik, telefon sincs nála. Ez mindig vonzott, mert egy délelőttöt sem bírunk ki telefon nélkül.
Október 12-én mutatják be a kilenc ember egyhetes elvonulás-történetéről szóló Radical Relaxet
Azt mondják, az ember akkor ismeri meg igazán saját magát, amikor egyedül utazik.
Értem, hogy miért mondják, de nem tudom, hogy ehhez eltöltöttem-e már elég időt egyedül. Kétszer hat napot utaztam Barcelonába és Szardíniára. Jólesett egyedül lenni, jól elvagyok így. Szabadságot adott, hogy úgy járhatok be egy várost, hogy minden élmény csak az enyém. Nagyon intim volt, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen megéltem az egyedüllétet, mert közben nálam volt a telefon és nem bírtam ki, hogy ne küldjek egy képet és osszam meg valakivel a tapasztalataimat. De ez emberi dolog.
Színészként talán van is egyfajta elvárás felétek, hogy jelen legyetek a közösségi médiában, nem?
Nem tudom, hogy ki várja el, de van. Most már minden a tartalom, az influencing felé megy, és ebből már meg is lehet élni, ha sok követőd van. De szerintem régen is ebben éltünk, Latinovitsot is a tévéből ismerték az emberek. Nyilván most már sokkal gyorsabb és sűrűbb a világ, így az online tér is. Bevallom, az Instagramot szeretem, mert jó dolgokat követek és szeretek képeket nézegetni. A Facebookról viszont mindig le akarom törölni magam. A TikTokot is nézegetem, de ahhoz még vissza kell fiatalodnom. Próbálom lazán kezelni ezt az egészet, de tud nyomasztó lenni.
Apropó, ismertség. Szerepeltél Johnny Depp filmjében, a Modìban. Milyen volt egy nemzetközi stábbal forgatni?
Csak pár napot forgattam, ezért talán bagatellnek tűnik, de azt hiszem, meghatározó élmény marad számomra, mert ez volt az első olyan alkalom, hogy nemzetközi filmben szerepeltem. A stáb profi és nyitott volt, a forgatás pedig monumentális, rengeteg statisztával. Johnny Depp is nagyon kedves volt. A gyerekkorom meghatározó szereplője, mert én az a generáció vagyok, aki A Karib-tenger kalózait nézte, ráadásul nagy Tim Burton-rajongó is voltam egy időben. Nagyon bennem maradt, hogy milyen hatalmas alázatot láttam a főszereplőben, Riccardo Scamarcióban. Ezt elkezdtem magamban is keresni, mert szerintem így kell jelen lenni egy munka során, ahogy ő csinálta. Inspiráló volt őt nézni.
Izgultál előtte?
Nem, de nagyon lelkes voltam. Emlékszem, amikor először megláttam Deppet kiszállni a nagy autójából biztonsági őrökkel körülvéve, akkor realizáltam, hogy ő tényleg itt van. Utána kezet fogtunk, bemutatkoztunk, elkezdődött a forgatás, és néha el is felejtettem, hogy ott van mellettem.
A beszélgetésünk elején azt mondtad, hogy az a típusú színész vagy, aki ha tehetné, egyből menne a színpadra, amint beér a színházba. Most viszont elég sok időd lesz még az esti előadásig. Mit fogsz addig csinálni?
Szoktam fotózni és van nálam egy filmtekercs, amit direkt elhoztam, hogy elő tudjam hívatni, ha korábban végzünk. De arra sem lesz elég idő… Szerintem sétálgatok és zenét hallgatok.
Fotó: Szalontai Zoltán
