Élt egy herceg a 18. és 19. század fordulóján, akit egész Európa-szerte csak „rózsaszín hercegként” (der rosarote Prinz) emlegettek. Charles Joseph de Ligne a Német-római Birodalom tábornagya volt, mellette diplomata, gondolkodó, író és tudós – no meg óriási nőcsábász. Udvariasságával, sziporkázó humorával, eleganciájával és derűjével azonnal levette a lábáról az európai udvarokat.
Charles Joseph de Ligne a „rózsaszín herceg” becenevet részben a családja hagyományos egyenruhájáról, részben saját, a rózsaszín iránti rajongása miatt kapta. A herceg nemcsak a rózsaszín ruhákért volt oda – az otthonának berendezése terén is leginkább ezt a színt preferálta. Akkoriban azonban ez semmiféle megütközést nem váltott ki az emberekből.
Még véletlenül sem kérdőjelezték meg a herceg szexualitását, csak azért, mert állandóan rózsaszínben járt. A 17. század végétől kezdve a rózsaszín szín az életörömöt, az élvezetet és a könnyedséget jelképezte, és jellemzően az udvari öltözet része volt.
A korabeli rózsaszín alatt azonban nem a manapság jól ismert halvány és visszafogott babarózsaszínt kell érteni – akkoriban ez egy erőteljes, telt, élénk árnyalatot jelentett, amely mai szemmel inkább egy világos, élénkpirosra hasonlít.
A 18. században aztán, különösen Európa felső társadalmi rétegeiben és udvarain a rózsaszín a nemesség, a luxus és az ízlés szimbóluma lett – amit férfiak és nők egyaránt viseltek.
Charles Joseph de Ligne, a rózsaszín herceg
Amikor a rózsaszín kezdett kikopni férfiak ruhatárából
A változás egyébként éppen De Ligne herceg korában – azaz a francia forradalom idején – kezdődött, amikor már egyre kevésbé volt szokás, hogy a férfiak rózsaszínt viseljenek. Ezért is tudott akkora feltűnést kelteni a „rózsaszín herceg” a színválasztásával. Nagyjából a 19. század elején jött el annak az ideje, hogy a rózsaszín végleg kiszorult a férfiak ruhatárából, és szinte kizárólag a nők kezdték el hordani.
1820 táján, a romantika korának hajnalán a férfiak már legfeljebb meghökkentésből öltöttek rózsaszínt – ám ez még mindig nem jelentette azt, hogy a szín viselését a homoszexualitással vagy nőies viselkedéssel hozták volna összefüggésbe.
Utólag tehát teljesen félrevezető – sőt, egyenesen abszurd – lenne a 18. század második felében vagy a 19. század elején rózsaszínt viselő férfiakat efféle jelentéstartalmakkal felruházni. Elég csak de Ligne herceg példájára gondolni, aki évtizedeken át előszeretettel viselte ezt a színt: feleségétől tizenhat gyermeke született, miközben számtalan nővel volt viszonya szerte Európában.
A korabeli beszámolók szerint a rózsaszín herceget minden nő elbűvölőnek találta. Amikor Madame de Staël francia írónő 1808-ban Bécsben vendégül látta az akkor már 73 éves herceget, a férfi olyan hatást tett rá, hogy Staël később így írt barátnőjének, Juliette Récamier-nek:
„Ez az ember, a világ legkedvesebb embere, de úgy bánik velem, mintha a lánya lennék. A lánya… hát persze… jaj nekem!” Utalt csalódottan arra az írónő, hogy reményei ellenére a herceg túlságosan is tiszteletteljesen viselkedett vele.
A sminkelés is női kiváltság lett
A régi rendszer bukásával és az udvari élet átalakulásával együtt nagyjából ugyanebben az időszakban a férfi sminknek is leáldozott. XV. Lajos uralkodásának végén Franciaországban még teljesen megszokottnak számított, hogy a férfiak is fessék magukat, ám a következő korszakban már egyre kevésbé. Azt persze érdemes megjegyezni, hogy más európai országokban – különösen a protestáns régiókban – eleve ritkábbnak számított a férfiak körében a smink és púder.
A sminkelés tehát újra női kiváltsággá vált. A 18. század közepén a nők még inkább harsány, élénkpiros árnyalatokkal sminkelték magukat, de ezek a színek a század végére finomabb, rózsás tónusokká szelídültek – összhangban a társadalmi elvárásokkal. A rózsaszín minden árnyalata előkelő helyet kapott a női smink palettákon, és ez így is maradt sokáig.
Persze a piros sem tűnt el teljesen, de a „tisztességes asszonyok” – ugyancsak a társadalmi nyomásnak engedelmeskedve – ekkor már csak ajkaikon viselhették ezt a színt.
A vörös rúzs mindenkié
1860 és 1880 között, majd egészen a második világháborúig már leginkább csak azok a nők viseltek élénkpiros sminket, akik a testükből éltek – vagy szándékosan keresték a feltűnést. A középosztálybeli nőknek természetesen diszkrétebbnek kellett lenniük, de a piros rúzsról azért ők sem nem mondtak le. Sőt, az első világháború után a rúzshasználat egyre inkább általánossá vált: tömegtermékké lett, és a nők egyre többféle árnyalat közül választhattak.
A piacot ellepő ezerféle új árnyalat eladásához új marketingstratégiára is szükség volt: míg korábban elég volt annyit írni egy rúzsra, hogy milyen színű, például „cseresznye”, „eper” vagy „pipacs”, esetleg egy melléknévvel kiegészítve (világos, sötét, matt, fényes), idővel játékos fantázianevek vették át a helyüket – sokszor költői, sejtelmes vagy épp figyelemfelkeltő módon.
Hajnali bazsarózsa, Drinápolyi szépség, Szentivánéji álom vagy Operaünnep. A márkák ekkor már nemcsak a színek és a minőség, hanem a nevek terén is versengtek egymással.
Károly, a frankok királya 1780-ban, teljes rózsaszín szettben
A rózsaszín visszaszorulása
De térjünk is vissza ahhoz a korszakhoz, amikor a romantikus rózsaszín lassan kiment a divatból, és ezzel párhuzamosan kiszorult a nyilvános terekből. A 19. század második felére a rózsaszínt előszeretettel bélyegezték ízléstelennek, egyenesen kispolgárinak, vagy egyszerűen régimódinak. A felsőbb körök hölgyei ekkor már szíves-örömest engedték át e szín viselését a középosztálybeli nőknek, boltoskisasszonyoknak és varrónőknek.
És bár a férfiak már régóta nem viseltek rózsaszínt a ruházatukban, a színhez kapcsolódó eszmék – a túlzott derűlátás, a naiv optimizmus, a „rózsaszín jövőbe” vetett hit – még sokáig fennmaradtak. A 20. század elején, körülbelül 1900 táján több író is gúnyosan reagált erre a szemléletre: kinevették azokat a polgári férfiakat, akik makacsul rózsaszín szemüvegen keresztül nézték a világot, miközben a valóság sötétebb jövőt ígért.
„A polgárnak kell a rózsaszín, ez az ő színe. A lányai rózsaszínbe öltöznek, és a felesége is, egészen hatvanéves koráig. Ő maga is rózsaszín és vidám, mint egy fiatal malac, ha jól megy az üzlet. Mindenre rózsaszín szemüvegen át néz, és mindent rózsásnak akar látni…”
A rózsaszín fehérnemű korszaka
Ez a társadalmi kiábrándulás vezetett oda, hogy a 20. század elejére a rózsaszín lassan teljesen eltűnt a szem elől – vagyis átköltözött a női fehérneműk világába. A század első felében a rózsaszín egyértelműen az alsóneműk színe lett: nem valami csábító árnyalatban, hanem egy visszafogott, bézses rózsaszínben, amely a kaukázusi bőrszínhez hasonlított.
Fűzők, bugyogók, harisnyák, harisnyatartók, majd később alsónadrágok, kombinék, melltartók – mind ebben a praktikus, de teljesen aszexuális tónusban készültek. A fehér a gazdag lányoké maradt, a piros és fekete pedig a prostituáltaké.
A hatvanas–hetvenes években a korábban uralkodó, bézses rózsaszín árnyalatú női alsóneműk fokozatosan háttérbe szorultak. Helyüket átvették a pasztellszínek – égkék, halványsárga, tengeri zöld –, majd egy időre a hófehér lett a meghatározó, végül pedig megjelentek az élénkebb tónusok is.
Napjainkban a statisztikák szerint a fekete alsónemű dominál – na nem azért, mert kihívó vagy erotikus lenne, hanem mert a szintetikus anyagok közül ez a szín bírja legjobban a gyakori gépi mosást.
Amikor a rózsaszín a férfiak számára tiltott színné vált
A 20. század második felére a rózsaszín már végleg a nőiesség, az ártatlanság és a gyengédség szimbólumává vált – különösen az angolszász világban.
Az 1940-es évektől kezdve, majd a háború utáni időszakban a gyerekruházat és játékok gyártóinak marketingstratégiája volt, hogy tudatosan kezdték nemekhez kötni a színeket: ekkor alakult ki az a máig rendkívül mélyen gyökerező meggyőződés az emberekben, hogy a rózsaszín egy lányos szín, amit egy fiú még véletlenül sem hordhat. Nekik a játékgyártók által a kék lett kijelölve.
A rózsaszín jelentése ezután mind erősebben összekapcsolódott a nőiességgel, és ha egy férfi viselte, az rögtön feltűnőnek, a megszokott nemi szerepektől eltérőnek hatott.
A 20. század második felének homofób társadalmi közegében ez sokszor elég volt ahhoz, hogy a rózsaszínt viselő fiúkat kinevessék, megbélyegezzék vagy akár zaklassák. Így lett a rózsaszín – történelmi múltjával élesen ellentétben – a homoszexualitás egyik vizuális rövidítése: egyetlen szín, amelynek puszta megjelenése a férfiakon máris túl érzékenynek, túl gyengének vagy egyszerűen „másnak” bélyegezte viselőjét.
Pedig nem is olyan régen még hercegek, hadvezérek és udvari főurak öltöttek magukra a rózsaszínt, büszkén és tekintéllyel. Az idők változnak – a színek jelentése is. Ki tudja, talán egyszer eljön az idő, amikor a rózsaszín újra visszanyeri eredeti rangját és méltóságát.
Forrás: LitHub Fotó: Getty Images
