Átlépte a bűvös egymilliós nézettségszámot, vagyis filmtörténelmet írt Orosz Dénes mozgóképes musicalje, a Hogyan tudnék élni nélküled?. Nemcsak a nézők nem tudnak Demjén zenéje nélkül élni, de a forgatókönyvíró-rendező maga sem.
Gondoltad volna, hogy a Hogyan tudnék élni nélküled? ekkora sikert arat?
Mikor még el sem készült, átfutott az agyamon: mi lenne, ha hosszú idő óta ez lenne az első film, ami egymilliós nézettséget hozna. Azután elhessegettem a gondolatot. Elképesztő az egész, mert utoljára ’86-ban, vagyis majdnem negyven éve fordult elő hasonlóan magas nézettség a magyar mozikban. Nem is a szám döbbenetes, hanem hogy milyen filmeket előztünk meg, mint a Jurassic Park vagy a Gyűrűk Ura-filmek. Nemcsak a rendszerváltás utáni magyar filmek tekintetében lettünk ezzel elsők, de az azóta készült összes közül a hetedikek. Csak olyanok vannak előttünk, mint a Harry Potter első része, vagy a Titanic.
Te is Demjén Rózsi-rajongó vagy?
Persze! Az ő zenéje adta az alapot, ami a Beatleshez hasonlóan sejtszinten épült be az emberekbe. Sok fiatalnak nem csengenek ismerősen Demjén dalcímei, de ha meghallják a számait, hirtelen beugrik nekik valahonnan. A Mamma Mia, ami egyszerre több generációt is megszólított, bebizonyította, hogy van igény a zenés filmre, vevők rá a magyarok. Ettől függetlenül olyan példát is láttunk már, hogy egy musicalfilm nem jött be, mert egyszerűen nem működött. Jelen esetben a zene, a rendezés, a szereplők és a történet vegyhatása lobbantotta be a filmet. De mindehhez alaposan ki kellett dolgozni előre minden jelenetet. Babos Tamás operatőr, Túri Lajos koreográfus, Kovács Zoltán vágó és a színészek nagyszerű játszótársak voltak ebben a kalandban.
Van kedvenc jeleneted a filmből?
Amikor olvastam a forgatókönyvben, hogy a főszereplők egy tetőn éneklik a Hogyan tudnék élni nélküled című számot, egyből eszembe jutott, hogy a lánynak fel kell ugrania egy tv-antennára. Ezt továbbszőve találtam ki, hogy valaki a házban épp Gene Kelly híres jelenetét nézi a tv-ben az Ének az esőben című filmből, amikor felpattan a kandeláberre – és hogy itt menjen el az adás. A két mozdulat párhuzamát – Törőcsik Franciskáét és Gene Kellyét – nagyon szeretem.
Mit hozott neked ez a siker?
Azt nem tudom, hogy ennek köszönhetően-e, de még év elején felkértek a Félrelépni szabad című tévés vígjátékra, amit nemrég forgattunk le. A Thália Színházban futó A hülyéje című bohózatból csináltuk Georges Feydeau-tól. Bárány Márton forgatókönyvíróval leporoltuk az eredeti művet. Jelenleg a vágásnál tartunk, szerintem nagyon jóízű, ígéretes az anyag. Jövő februárban a nézők is láthatják a Duna televízió műsorán. Izgalmas, inspiráló élmény volt, rendkívül élveztem egy meglévő társulattal forgatni, friss energiákat befogadni.
Szóval nem ülsz a babérjaidon.
Egy filmrendezőnek és forgatókönyvírónak sok terve van, de mindig kérdéses, ezekből mi jön össze. Az ember általában egy évet lát előre ebben a szakmában és kiváltságos állapot, hogy dolgozhatok. Babonás vagyok, úgyhogy a terveimről nem szívesen beszélek. Forgatókönyveket írok, ezekkel olykor fejlesztésre pályázok és közben felkért rendezőként is tevékenykedek. Szeretek ezeken a hullámokon evezni, folyamatosan gyakorlom és tanulom a szakmámat és ezt külföldön is szívesen tenném.
Mi a legfőbb nehézsége és öröme a munkádnak?
Nehézség és kihívás egyszerre, hogy Magyarországon általában kevés idő van egy forgatásra; arra, hogy felvegyünk valamit. A Hogyan tudnék élni nélküled? esetében is a szükséges három-négy nap helyett másfél-két napig rögzítettünk egy-egy táncos betétet, és úgy kellett optimalizálni, kitalálni a felvételeket, hogy hatásában mindez ne látszódjon. Attól kezdve, hogy a kamerák mellett elkezdett dübörögni a zene, mindenki azt érezte, új dimenzió nyílt meg és azon nyomban megértettük, miért szeretik annyian a zenés filmeket.
A Félrelépni szabad jeleneteit nagyrészt éjszaka forgattuk, ami meglehetősen fárasztó volt. Gondold el: megérkeztünk este hétkor, ilyenkor jó reggelt kívántunk egymásnak, elkezdtünk reggelizni, majd hajnalig melóztunk. A színészeket – akik menet közben néha le tudtak pihenni – időnként hajnal 2-kor ébresztettük, hogy hamarosan kezdődik a jelenetük. Érdekes tudatállapot az ilyen. Mindaz, ami a nehézsége a filmezésnek, az a szépsége is egyben. Ezzel együtt imádom! Tulajdonképpen még mindig legózok, csak már felnőtt módszerekkel. Ennél szórakoztatóbb, összetettebb, izgalmasabb, meditatívabb játékterepet el sem tudok képzelni!
A kisfiad, aki valóban még legózik, hogyan éli meg, hogy az apukája filmrendező?
Izgalmas számára. A feleségemmel együtt pont azért jönnek el a forgatásokra, mert őket is érdekli ez a játszótér. Boldizsár hatéves, most először megengedtem neki, hogy odaüljön a monitor elé, hogy ő is lássa a jelenetet. Ráraktam a fejére a fülhallgatót, hogy hallja a színészeket. Egy ilyen alkalommal – amikor valaki a szufléról beszélt – odasúgta nekem, hogy szerinte a szuflé szót talán máshogy kéne mondani. Egyfelől égett a fejem, reméltem, hogy senki sem hallja, de közben tudtam, hogy nem bántóan mondja, tulajdonképpen nagyon cuki volt. Utána elmagyaráztam neki, hogy az ilyesmit legközelebb otthon beszéljük meg.
Miben változtál az első filmjeid óta?
A film mindig a mindenem volt: a csoda kategória. A gyermekem születéséig valóságként fogadtam el, amit a vásznon láttam, de az apává válásom körül – ám valójában már kicsivel korábban – elkezdődött bennem egy átalakulás. Most is szeretem – főleg írni, rendezni – a filmeket, de már nem nézem őket szűz szemmel. Inkább a csináltságukkal szembesülök már, ami persze nem baj, nem állok ellen ennek a változásnak. Ez az elfogadó attitűd azt tanítja számomra, hogy tessék élni! Bár a filmek és forgatások világában már egyfajta otthonossággal mozgok, de épp ezért érdemes lenne megtanulnom az úgynevezett életet is élni a maga teljességében. Ezen dolgozom most. Nekem ez ugyanis nem megy magától értetődően. A film, mint felnőtt játék és a család, mint a legbensőségesebb áramlás viszont együtt alkot kompakt egységet bennem.
Mi lenne veled film nélkül?
Fogalmam sincs, mert ez a hobbim is. Hátránya, hogy nem tudom például azt mondani: feltöltődöm a természetben, mert nekem inkább az jelentett meditatív boldogságot, amikor New Yorkban a felhőkarcolók között sétáltam. Furcsa módon én pont ott tudtam belül elcsendesedni. Remélem, ez nem hangzik felvágósan. A filmeket nézve manapság inkább az érdekel, milyen emberi viszonyok lehettek a forgatáson, milyen feszültségek merültek fel, és miként küszködünk bizonyos helyzetekben mi, rendezők.
Fotó: Kaszner Nikolett, Orbital Strangers
