Ez a kép hol és milyen apropóból készült?
Párizsban, ahol Douglas Ferguson párizsi dizájner számomra kreált ruháiban fotóztak. A Drezdai Semperoperrel – aminek 11 évig tagja, szólótáncosa voltam – Párizs különböző színházaiban léptünk fel, többnyire William Forsythe koreográfiáival. Ezek során kerültem egy társaságba a divattervezővel. Kedvelte, ahogyan táncolok és ismerte a feleségemet, így kötöttünk barátságot.
Simon István a párizsi Operában Fotó: Simon-Hatala Boglárka
Világhírű művészekkel dolgoztál és a legjelentősebb színházakban léptél fel és táncolsz ma is. Hogyan kerültél a tánc nemzetközi körforgásába?
Jó döntés volt a Táncművészeti Főiskola (ma már egyetem – a szerk.) befejezésével a drezdai ajánlatot elfogadnom a felkínált szerződések közül. A Bécsi és a Budapesti Operaházzal ellentétben azért Németországot választottam, mert Aaron Watkin vezetésével új idők kezdődtek a Semperoperben. Aaron – aki ma már az Angol Nemzeti Balett igazgatója – arra törekedett, hogy a klasszikus és a kortárstánc között áttörje a tradicionálisan létrehozott határokat. Nagyon tetszett a víziója, mert mindamellett, hogy az iskolai éveim alatt klasszikus hercegnek neveltek és rengeteg versenyre küldtek – melyeknek nagy részét megnyertem –, fontos volt számomra a modern balett, a kortárs tánc. Figyeltem a világban alakuló trendeket, eseményeket, követtem a vezető koreográfusok munkásságát és velük akartam dolgozni. A Semperoperbe a klasszikus balettirodalom legnevesebb alkotásai mellett a kortárs tánc megelevenítéséhez annak legelismertebb koreográfusai jöttek. Olyan helyen akartam lenni, ahol igazán történik valami, ahol a társulat potenciálisan becsatlakozhat a tánctörténelembe.
Dresden Albertplatz
Azt olvastam: előfordult, hogy egy estén belül George Balanchine egyik ikonikus klasszikus balettelőadásának főszerepét, az Apollót táncoltad, míg az est következő felvonásában egy erősen kortárs karaktert. Szóval megvalósult az álmod, nem?
Abszolút! A Drezdai Opera vezető szólistájaként a világ legnagyszerűbb koreográfusaival dolgozhattam és a teljes klasszikus repertoárt végigvihettem. Rendkívül élveztem, miközben fizikailag persze nagyon felkészültnek kellett lennem, rengeteg egészségmegőrző tevékenységet folytattam és olyan módon kondicionáltam magamat, hogy a modern-kortárs, illetve a klasszikus tánchoz egyaránt alkalmas legyen a testem. Mai napig Drezdában van a főhadiszállásom, jóllehet a város életében egy ideje szabadúszóként vagyok jelen. Attól kezdve egyébként kinyílt a világ. Több vezető társulatnál táncolok: például a Dortmundi Operaházban, a Nápolyi Teatro San Carlóban, a háború kitöréséig a moszkvai Kreml Balettben. Évente járok Melbourne-be is, de mindamellett, hogy színházaknál vendégszerepelek, világhírű gálákon, fesztiválokon lépek fel.
Kétheti rendszerességgel ingázol a két város: Drezda és Budapest között, hiszen mindkét városban van egy otthonod.
Amikor az éves naptáramat összeállítom, komoly logisztikát igényel, honnan utazom el a nagyvilágba. Az elmúlt fél év során hangsúlyosabban jelen vagyok Magyarországon. 2020 óta egyre szorosabb az együttműködésem a Budapesti Operettszínházzal – egyre több területen dolgozom velük. Az Együtt az autistákért gálaestet minden évben megszervezem, de a szponzorációs program létrehozásában és kultúrmenedzsmenti kérdésekben is segítek, mint igazgatósági tanácsadó, miközben balett-igazgató helyettesként és koreográfusként szintén részt veszek a munkájukban. A Notre Dame-i toronyőrt nemrég mutattuk be és minden előadást állótapssal jutalmazott a közönség. A darab térformái és mozdulatművészeti megnyilvánulásai, valamint a színész-énekesek és a koreográfiák megalkotása komplex együttműködést igényelt Homonnay Zsolt rendezővel. Érdekes, intenzív, szenvedélyes előadás született.
Simon István és Homonnay Zsolt a Budapesti Operettszínházban
Nyáron egy forgatás kapcsán találkoztunk, ahol a Bozsik Yvette életéről szóló filmben a táncművész-koreográfus keresztapját alakítottad. Mennyire jelentett ez új terepet számodra?
A játékfilm világa nemcsak új és érdekes volt számomra. Úgy érzem, gyorsan beletanultam. Korábban, már sok táncfilmben, videóklipben és médiaművészeti alkotásban vettem részt előadóként vagy alkotóként, de sokszereplős, nagy stábbal rendelkező játékfilm forgatáson most először. Nagyon élveztem a folyamatot. Bozsik Yvette-et egy korszakos zseninek tartom és mindenben szeretek vele együttműködni, alkotni.
Következő alkalommal a Nemzeti Táncszínház deszkáin láttalak a Nárcisz szólóest címszerepében. Ez egy egészen más, kitettséget igénylő jelenlétahhoz képest például, amilyen pozíciókat az Operettszínházban betöltesz.
Egy művésznek a színpadon vállalnia kell a kiszolgáltatottságot és megmutatnia azokat a mélységeket, amitől valami igazi lesz. Releváns, mélyreható matériával érdemes dolgozni, amitől adott esetben az ember gyomra görcsbe rándulhat, mert annyira fájó és fontos téma.
Ezek szerint ilyen számodra a nárcizmus?
Minden előadóművészben ott rejlik Nárcisz története és mélyebbre ásva meglátjuk, hogy a felszíni exhibicionizmus alatt gyakran diszfunkcionális élet rejlik. Ezt persze szeretjük azzal magyarázni, hogy biztosan azért nem értik meg az illetőt, mert zseni; hogy a kreativitáshoz hozzájárul az abnormális élet. Valójában azonban csak arról van szó, hogy a nárcisztikus emberek kevéssé tudnak őszinte kapcsolatokban létezni. Fontos volt számomra elkerülni ezeket a csapdákat és fenntartható, bizalomra épülő kapcsolódásokat létrehozni, működtetni, és ez sok önismereti munkát követelt. Kénytelen voltam sok tudást felhalmozni a témáról, amit jól tudtam hasznosítani a művészi megfogalmazásnál. A nárcizmus témája trendi topic. Nem konzekvens, hogy az emberek mit értenek alatta, de a közélet ettől hangos. Számomra az érzéketlenség jelentette a kulcsot a karakter megfejtéséhez, ennek mentén tudtam felépíteni a történetet. Megkértem Bozsik Yvette koreográfust, hogy legyen az előadás rendezője, aki szívesen vállalta és rendkívül jól kapcsolódott a témához. Barcs Kriszta pszichológus prezentációját ajánlotta, aki a nárcisztikus párkapcsolatokból kivezető út lerajzolásához tarot kártya archetípusokat határozott meg a különböző stációkra. Strukturális elemként használtuk a bolond karakterét, az akasztott embert, az öreg remetét…A darab tetőfokán eljutunk a belső gyermekig. Sok vívódás után mentem csak bele, hogy a saját gyerekkori képemet kivetítsük a háttérbe, de rájöttem, hogy pont attól nyer értelmet az előadás, hogy felvállalom az intimitást és ahogy fogalmaztál, kiteszem magamat. Teátrális közegben megfogalmazott önreflexió, de talán bátorítás is a nézőknek, hogy: te is nézz nyugodtan magadba!
Simon István és Anna Chiara Amirante, Teatro di San Carlo, A kaméliás hölgy
Egyszerre vagy lágy és nőies, erős és férfias, kedves és ördögi a színpadon. Amolyan androgün karakter.
Tudatosan építettem fel ezt a jelenlétet. Ebben a darabban azt szeretem, hogy elsősorban nem fizikai bravúr (még ha nem is könnyű hatvan percet egyedül végigtáncolni), hanem széles spektrumú előadóművészeti feladat. És valóban, Nizsinszkij és Bozsik Yvette lágy, nőies mozdulatait is beleszövöm a mozdulatokba. Az erős szexualitást, nőies vonásokat elengedhetetlennek tartottam, ugyanakkor a kifejező eszköztárak teljesen másik szegmensét is be akartam mutatni. Az ördög figurájával például rendkívül agresszív, erőszakos karaktert jelenítek meg, erőt mutatok, majd oldom. A darab minden elemének érzelmi vezetését tudatosan építem, hogy mindig a meglepetés erejével tudjak hatni. Ez nagyon fontos a színházban!
Mi foglalkoztat leginkább a jövőre nézve?
A terveim sokkal inkább a tanulmányaimra fókuszálnak. Jelenleg a doktorimra készülök a Drezdai Egyetem üzleti fakultásán és elkezdek egy DLA képzést a színművészeti egyetemen. Legalább három alkotói munka és megannyi vendégszereplés vár rám a következő évben. Szeretném folytatni kamaracsoportommal, a The Journey Productions formációval a vendégjátékainkat. Ebben négyen alaptagok vagyunk: Juliane Banse világhírű szoprán énekesnő, Alexander Krichel, Németország egyik legkeresettebb zongoristája, és egy befutott rendező-koreográfus, Andreas Heise, hozzájuk csatlakoznak produkciónként más-más vendégművészek. Egy Schubert- és egy Mozart-esttel járjuk a világot, melyekben jómagam táncolok. Sok minden érdekel, de az előadóművészet mindig fontos marad számomra. Ettől függetlenül olyan dolgokat szeretnék alkotni, ami másokat is inspirál. Sokat beszélünk arról, hogyan kell közönséget szervezni, közösséget építeni, de a legegyszerűbb módja, ha jó produkciókat hozunk létre, mert akkor maguktól jönnek a nézők, ők is részesei szeretnének lenni a varázslatnak. Izgatottan várom a következő periódust, igyekszem jól egyensúlyozni a tanulás, a tanítás, az előadóművészeti és az alkotói feladataim között.
Fotó: Czank Lívia, Ian Whalen, Janus Erika
