Először is, hadd gratuláljak az Antistigma díjhoz! Miért éppen ehhez a könyvhöz nyúltatok?
Képzeld, teljesen sorsszerűen alakult! Egy reggel épp a nappaliban kávézgattam, és amikor kijött a párom a hálószobából, azt mondta, hogy álmában színpadon álltam és a saját anyám életét játszottam el. Borzongató élmény volt, mert régóta foglalkoztatott engem is ez a téma, illetve monodrámát is nagyon szerettem volna már csinálni. Ezen felbuzdulva rögtön elkezdtem keresgélni a neten, néhány órán belül rábukkantam az Anya csak egy van regényre, és azonnal eldőlt, hogy meg akarom csinálni.
Ahogyan a darab kellékei – például a SOKOL rádió és a kockás abrosz –, úgy a mentális problémák is fellelhetők szinte minden magyar családban, mégis tabunak számítanak. Fontos lenne, hogy több szó essen róluk, és ezért sokat tettetek az előadással.
Mindig azt mondom, hogy a tabukat meg kell kapirgálni, mindenről nyíltan kell beszélni, de főleg azokról a dolgokról, amelyek félelmet vagy zavart keltenek. Hiszen mindez általában csak a tudás hiányából fakad. Vámos Miklós elképesztő pontosan írja le, milyen bipoláris zavarral, vagy egy azzal küzdő személy környezetében élni, az előadások után pedig rengetegen köszönik meg nekünk, hogy bemutattuk ezt a helyzetet. Ha a néző a színpadon látja megelevenedni a személyes tapasztalatát, az segíthet a feldolgozásban és abban, hogy ne érezze egyedül magát az élményeivel. Én például szorongással küzdök, és amióta ezt nyíltan ki tudom mondani, a barátaim is bátrabban vállalják fel előttem a hasonló gondjaikat. Így végeredményben mindenkinek könnyebb, hiszen rengeteg megértés, feloldás és megtartó erő lakozik ebben. A terápiát pedig a legtöbb embernek kötelezővé tenném.
Amikor egy ilyen nehéz témát visztek színpadra, az miben befolyásolja a munkafolyamatokat? Hogyan tudsz például töltekezni a próbák után?
Egy vígjáték kapcsán is azt gondolom, hogy akkor jó, ha súlyos problémákra vet fényt, ha elgondolkodtat, ha egy kicsit másképp jössz ki utána a színházból, mint ahogy bementél. Amit az Anya csak egy van előadásába személyesen bele tudtam tenni, az az apukám és az apai nagymamám közös története. Ők már nincsenek köztünk, és egész életükben elég bonyolult kapcsolatuk volt egymással. A próbákon folyamatosan jöttek elő bennem a róluk szóló emlékek, néha kellett egy-két óra, mire magamhoz tértem ezután, de megérte, mert ezek az élmények világítottak rá arra, hogy mivel van még dolgom pszichés értelemben.
És mit csináltál volna másképp a főhős, Ladó helyében?
Hamarabb az asztalra csaptam volna – mindenkivel szemben és mindenki érdekében. Ha egy ilyen súlyos probléma áll fenn a családban, akkor közös felelősségünk, hogy összefogjunk. Azért is, aki az adott nehézséggel küzd, de a saját nyugalmunk miatt is. Hasonlóképpen ahhoz, hogy ha a repülőgépeken baj van, előbb magunkra kell feltegyük az oxigénmaszkot, és csak utána arra, aki mellettünk ül. Amíg mi nem vagyunk rendben, addig másnak sem tudunk lényegi segítséget nyújtani. Fontos, hogy mielőbb cselekedjünk, és ne csak sodródjunk az árral, mondván, „egyszer csak jobb lesz”.
A szülőséggel kapcsolatban, vagy akár kifejezetten az anyaságról mit tanított neked ez a darab?
Elkezdtem sokkal jobban megérteni az anyukámat, mélyebb tiszteletet érzek iránta, mint ezelőtt bármikor. Óriási dolog folyamatosan áldozatot hozni másokért – még akkor is, ha a gyerekeinkről van szó. Hálás vagyok neki azért, amit megtett értünk, és amit tesz a mai napig.
Sajnos arról is beszélnünk kell, hogy úgy tűnik, tizenhárom év után feloszlik a Kultúrbrigád. Hogy vagytok most?
Szörnyen. Öt éve, amikor szabadúszó lettem, a Kultúrbrigádnál volt az első munkám. Közösségre találtam náluk, sokunknak egyfajta családot jelent ez a csapat. Ráadásul csupa olyan előadásunk volt, ami pont úgy fogalmaz, ahogy én is gondolkodom – a színházról, az őszinte, nyílt kommunikációról, a tabudöntögetésről. Jelenleg Magyarországon az egész független színházi szféra napról napra él. Nagy erőkkel keressük magunknak az új projekteket, küldözgetjük az önéletrajzainkat… Ami engem illet, az Anya csak egy van-előadást mindenképp tovább szeretném vinni, és most úgy tűnik, lesz egy rendezésem is a KuglerArt Szalonban. Szomory Dezső Hermelinjét szeretném feldolgozni. Ez a színmű 1916-ban íródott, de ma is aktuális, ahogyan a párkeresés, a párkapcsolatok és a megállapodás nehézségeiről beszél.
