Vannak pillanatok, amikor a 22 éves Jay Spring meg van győződve róla, hogy ő „a világ legnagyszerűbb embere”. A Los Angelesben élő fiatal férfit néhány éve diagnosztizálták nárcisztikus személyiségzavarral, és a saját elmondása szerint a leggrandiózusabb időszakaiban súlyos téveszmés periódusokat szokott átélni.
„Úgy érzem, mintha a felhők fölött lebegnék, és teljes szívemből tudom, hogy minden egyes embernél jobb vagyok. Úgy érzem, hogy csodálatos vagyok és nagyszerű dolgokat fogok tenni a világért.”
Az önimádó periódusokat rendszerint mély zuhanások követik – Sping ilyenkor érzelmileg rendkívül labilissá válik, a szégyen lesz rajta úrrá, és különösen érzékenyen reagál a kritikákra. A férfi már jóval a diagnózisa előtt is szokatlanul önreflektív volt – legalábbis egy nárcisztikushoz képest. Érezte, hogy valami nincs teljesen rendben az érzéseivel, illetve a viselkedésével, és ő maga is egyre inkább arra kezdett gyanakodott, hogy nárcisztikus személyiségzavarban szenvedhet.
Először csak az interneten nézett utána a tüneteinek, ám végül szakemberhez fordult. De mint mondja, biztosan nem fogadta volna el egy ismeretlen terapeuta diagnózisát, ha előtte ő maga nem jut ugyanarra a következtetésre.
„Ha valakinek megpróbálod megmondani, hogy nárcisztikus, szinte biztos, hogy tagadni fogja” – mondja –, különösen akkor, ha Springhez hasonlóan meg van győződve a saját felsőbbrendűségéről. „Egy nárcisztikus abban a világban él, amit ő maga teremtett meg. És ebben a világban ő a legnagyobb, akit senki nem kérdőjelezhet meg.”
Kiből lehet nárcisztikus?
Bár már több mint egy évszázada használjuk a „nárcisztikus” megnevezést, a mai napig sok a bizonytalanság és a félreértés azzal kapcsolatban, mit is jelent valójában ez a személyiségzavar.
„Ma már mindenkit gondolkodás nélkül nárcisztikusnak nevezünk” – mondja W. Keith Campbell, a Georgiai Egyetem pszichológiaprofesszora és a nárcizmus egyik vezető kutatója, aki – sok más szakemberrel egyetértve – úgy gondolja, hogy a nárcisztikus címkét sokkal gyakrabban használjuk, mint kellene.
Az utóbbi években ugyanis óriási divattá vált gondolkodás nélkül nárcisztikus jelzőt ragasztani bárkire, akinek nem feltétlenül kellemes a viselkedése. A valóságban a legtöbb diagnosztizált nárcisztikus inkább titkolja az állapotát a környezete elől, a kifejezést övező társadalmi stigma miatt.
A nárcisztikus beállítottságú emberekre jellemző, hogy túlzottan felértékelik önmagukat, nehezen – vagy egyáltalán nem – tudnak empátiát érezni mások iránt, és gyakran használják a környezetüket arra, hogy növeljék saját önbizalmukat vagy társadalmi státuszukat – például rajongás keresésével, látványos anyagi javak fitogtatásával vagy a hatalom megszerzésével.
A nárcisztikus személyiségzavarral élők esetében mindez szélsőségesebbé válhat: nem képesek tartós, stabil kapcsolatokat fenntartani, a munkájuk is sérülhet, és sokszor torzan érzékelik a valóságot.
A szakértők szerint fontos látni, hogy nagyon kevés olyan felnőtt létezik, akinek ne lenne valamilyen mértékű „nárcisztikus sérülése”. Ez a kifejezés arra utal, hogy kevesen nőttek fel olyan közegben, ahol a szeretet valóban feltétel nélküli volt – ahol nem kellett sem szépnek, sem jónak, sem okosnak, sem „valamilyennek” lenni ahhoz, hogy az ember biztonságban érezze: szerethető. Azok, akik ezt megkapták, sokkal kisebb eséllyel hordoznak később hiányállapotot.
A többiekben azonban – akik gyerekként nem kaptak elég érzelmi biztonságot vagy elfogadást – kialakulhat egy nárcisztikus sérülés. Ez önmagában nem jelent személyiségzavart: a legtöbb ember képes ezzel együtt élni, legfeljebb sérülékenyebb lesz az önértékelése, függővé válhat a párkapcsolataiban, vagy könnyebben lesz kiszolgáltatott mások jóváhagyásának. Bennük van egy állandó, halk üzenet: „nem szerettek eléggé”.
A nárcisztikus személyiségzavar azonban már ennek a hiánynak a szélsőséges, eltorzult következménye – amikor a szeretetéhséget grandiózus énkép, érzelmi elkerülés és a kapcsolatok kontrollálása próbálja csillapítani.
A nárcizmus két típusa
Tennyson Lee, az NHS konzultáns pszichiáterének véleménye szerint a nárcizmus diagnosztizálásának jelenlegi módja „nem éppen optimális”. A legtöbb kutatás az Egyesült Államokból származik, ahol az Amerikai Pszichiátriai Társaság szerint a lakosság mindössze 1–2%-át érinti a nárcisztikus személyiségzavar. A diagnózis a DSM-5 kézikönyv alapján történik, csakhogy ez szinte kizárólag a nárcizmus egyik oldalát ragadja meg: a nyílt, agresszív, nagyzoló típust. A rejtettebb, érzékenyebb formát már nem – így sok érintett teljesen „láthatatlan” marad a rendszerben.
Szakértők két típust különböztetnek meg: az „overt”, vagyis grandiózus nárcizmust, amely a klasszikus, harsány, figyeleméhes, agresszív viselkedésekben jelenik meg; és a „covert”, más néven rejtett nárcizmust, amelyet a laikus – és gyakran a klinikus – is könnyen félreismer. Ők ugyanis sokszor visszafogottnak, sőt időnként önkritikusnak tűnnek.
A két forma azonban „ugyanannak az éremnek a két oldala”. Mindkét típusban közös a túlzott önfontosság érzése, csak máshogy jelenik meg: a grandiózus nárcisztikus a reflektorfényt keresi, míg a rejtett nárcisztikus a kritikára való szélsőséges érzékenységben, az állandó sértettségben vagy az áldozatszerepben éli meg ugyanezt.
Noha a nárcisztikus személyiségzavarral diagnosztizáltak 75%-a férfi, a Londoni Egyetem friss kutatása szerint ez véletlenül sem jelenti azt, hogy nők ne szenvedhetnének ettől a személyiségzavartól. A különbség, hogy a nőkre inkább a „rejtett” nárcizmus a jellemző, amelyet nehezebben lehet felismerni.
„A férfiak részéről a nárcizmus is jobban elfogadott, mint minden más a társadalomban” – mondja a 23 éves, Atlantában élő Kaelah Oberdorf, aki a TikTokon beszél őszintén a nárcisztikus – és borderline személyiségzavar (BPD) diagnózisáról. Érdekesség, hogy ez a két zavar gyakran együtt szokott előfordulni.
A nárcisztikus viselkedés egy túlélési stratégia
A nárcisztikus viselkedés mint túlélő stratégia
„Nagyon küzdök a kritikával és az elutasítással” – mondja Oberdorf. „Ha azt hallom, hogy a probléma velem van, vagy védekezési üzemmódba kapcsolok, vagy teljesen leblokkolok.” Bár ez a reakció – amit „nárcisztikus sérülésnek” neveznek – a mai napig gyakran lesz úrrá rajta, ma már próbál tudatosan dolgozni ellene. Igyekszik megfogadni a szerettei tanácsát, mert nem akar visszacsúszni a korábbi ártalmas viselkedésébe.
„Tinédzserként előszeretettel bántalmaztam a partnereimet érzelmileg” – mondja, majd hozzáteszi, hogy dialektikus viselkedésterápia segítségével végül sikerült enyhítenie a nárcisztikus személyiségzavar tüneteit, a jelenlegi párjával pedig próbál egy minél egészségesebb dinamikát kialakítani. „Megkértem rá, hogy ha bármi bántót, ha bármi manipulatívat mondok, azonnal szóljon rám ”.
Oberdorfot gyerekként főleg az apja nevelte, aki nem igazán tudott pozitív mintákat átadni a lányának. „Most tanulom, mi az, amit egy veszekedés közben egyáltalán nem szabad kimondani, mert ezt korábban soha nem tanultam meg. Gyerekkoromban semmi sem volt tabutéma, amikor a családtagjaim sértegettek.”
Mint sok más érintettnél, Oberdorfnál is „a nárcisztikus viselkedési mód szolgált valamiféle stratégiaként a túlélésre a nagyon korai életkorban. Ezek a viselkedési módok adtak kapaszkodót nekik” – magyarázza Tennyson Lee, az NHS konzultáns pszichiátere. Egy olyan gyermek számára, akit elhanyagolnak, vagy nem szerettek feltétel nélkül, ezek a nárcisztikus mintázatok jelenthetik az egyetlen védelmet és érzelmi biztonságot. Ezek a korai években kialakult működési mintázatok pedig később, a felnőttkorban újra és újra előkerülnek.
Más sorstársaihoz hasonlóan John is úgy gondolja, hogy a szülei „maguk is nárcisztikusak lehetnek”. A 38 éves leedsi férfi elmondása szerint gyerekkorában „minden kizárólag a szüleiről szólt – a munkájukról, a társasági életükről. Nekünk csak az volt a dolgunk, hogy ne legyünk az útjukban.”
Ha mégis kapott figyelmet a szüleitől, az kizárólag „óriási teljesítménykényszer” formájában jelent meg. Előbb jó jegyeket, később sikeres karriert és látványos eredményeket vártak tőle. A férfi a szülei mellett korán megtanulta: ha nem teljesít megfelelően, akkor ő maga sem lesz sosem „elég jó”.
Felnőttként egyetlen kapcsolatát sem tudta normálisan működtetni. „Sosem törődtem igazán senkivel” – mondja. „Ezért sosem vettem komolyan a kapcsolatokat.” Egy ideig még arról is meg volt győződve, hogy nem képes a valódi szeretetre – míg meg nem ismerte jelenlegi párját, akivel három éve vannak együtt, és aki borderline személyiségzavarral él – így ő is folyamatosan küzd a saját érzelmeinek szabályozásával.
„Nagyon megérti, mi zajlik a fejemben” – mondja John. Valójában ő volt az, aki először felvetette a férfinak, hogy nárcisztikus személyiségzavara lehet.
Jobb titokban tartani
A háziorvosi beutaló után Johnt egy klinikai pszichológus vizsgálta meg és diagnosztizálta a nárcisztikus személyiségzavarral, majd terápiát írtak neki elő. John azonban már másfél éve várakozik: „Azt mondták, talán jövő februárban vagy márciusban sorra kerülök.”
John igyekszik titokban tartani a diagnózisát, csak néhány igazán közeli ismerősének beszélt róla. „Óriási a stigma, mindenki meg van róla győződve, hogy egy nárcisztikus rögtön bántalmazó is” – mondja, ezért nem szeretné, ha szélesebb körben kiderülne. Magában azonban már elfogadta az állapotát. „Segít jobban megérteni önmagam – és ez mindig jó dolog.”
A cikkben megszólalók közös pontja, hogy ők már mind szembenéztek önmagukkal: elfogadták, hogy nárcisztikus személyiségzavarban szenvednek, és dolgoznak is az állapotukon. Ezért is vállalták a beszélgetést. Fontos azonban látni, hogy ezek az emberek valószínűleg nem képviselik a nárcisztikus személyiségzavarral élők többségét.
A nárcisztikus személyiségzavarral élők jelentős része továbbra sem beszél a diagnózisáról — és a stigma miatt ez aligha fog egyik napról a másikra megváltozni. Ahogy az egyik érintett fogalmazott: „Ha valakinek problémája van, és egész életében azt hallja, hogy az olyan emberek, mint ő, értéktelenek, gonoszak vagy szörnyűek, akkor miért akarná egyáltalán bevallani, hogy problémája van?”
Fotó: Getty Images Forrás: The Guardian
