Az utóbbi években a narcizmus és a narcisztikus személyiségzavar fogalmai széles körben is ismertek lettek – olyannyira, hogy talán kicsit túl is használjuk ezeket. Ma már szinte gondolkodás nélkül rásütjük a narcisztikus címkét bárkire, akinek nem feltétlenül kellemes a viselkedése. Fontos lenne tisztázni, hogy pontosan mit is értünk narcisztikus személyiségzavar alatt?
Valóban egy eléggé homályos körvonalú fogalomról van szó, nem túl elvágólagos – ahogy egyébként egyik lelkiállapotunk sem. Mikortól lesz valaki depressziós? Vagy mi kell ahhoz, hogy valakit depresszióval diagnosztizáljanak? Nehéz jól körül határolni. Ezt a problémát úgy oldja fel a szakma, hogy minden egyes diagnózishoz hozzárendel valamennyi kritériumot: a narcisztikus személyiségzavarnak például kilenc kritériuma van, abból ötöt kell „teljesíteni” ahhoz, hogy valakit ezzel diagnosztizáljanak.
A narcizmus akkor inkább egy spektrum, aminek lehetnek különféle fokozatai?
Lehet mondani. Mindannyiunkban vannak narcisztikus vonások, de azért a személyiségzavar már túlmegy egy határon, az már abnormális. Nagyon kevés olyan ember van, akinek ne lenne valamilyen narcisztikus sérülése. Ami azt jelenti, hogy kevesen vannak olyan szerencsések, akiket a szüleik tényleg akartak, akiket olyannak szerettek, amilyenek voltak, nem kellett se szépnek, se jónak, se okosnak, se valamilyennek lenniük azért, hogy szeretet kapjanak a szüleiktől. Ha valaki ezt a feltétel nélküli szeretet meg tudta kapni a szüleitől, akkor nála nem nagyon fog fennállni hiányállapot.
De mindenki másban, akinél ez hiányzik, kialakulhat egy narcisztikus sérülés. Persze attól, hogy valaki narcisztikus sérülést szerzett, még nem feltétlenül fog nála kialakulni narcisztikus személyiségzavar. Ezzel a narcisztikus sérüléssel együtt fog tudni élni, csak mondjuk gond lesz kicsit az önbecsülésével, a kapcsolataiban túlságosan függeni fog a másiktól, vagy nagyon kiszolgáltatottá válik. Lesz benne egy örök hiányállapot, hogy őt nem szerették eléggé. A narcisztikus személyiségzavar viszont ezen messze túlmegy.
A narcisztikusoknak az egész személyiségük egy nagyon elcsúszott állapotban rögzül, amit később nem is igazán lehet már megváltoztatni. Képzeljük el, hogy a személyiség fejlődése olyan, mint amikor egy kristály kezd kiépülni: a narcisztikusoknál már nagyon az elején van egy törésvonal, egy elcsúszás, amelynek a mentén ők az egészségestől eltérő, torz formában kristályosodnak ki. Ahhoz, hogy később ezt az elcsúszást meg lehessen változtatni, az egész kristályt porrá kéne törni, újra feloldani.
Ezért nem tudnak változni, mert az elcsúszás adja a személyiségük alapját, erre épül rá az egész gondolkodásuk, az érzelemviláguk, az erkölcsiségük, minden ezen nyugszik.
Mi minden okozhatja ezt a kezdeti elcsúszást, amitől aztán kialakul a narcisztikus személyiségzavar?
Mivel narcisztikusok ritkán járnak terápiára, relatíve kevés erről az információnk. De még ha fel is keresnek egy terapeutát, akkor sem feltétlenül őszinték hozzá. Tehát maga a személyiségzavar akadályozza meg, hogy igazán lássuk, mi történhetett velük. Inkább csak feltételezéseink vannak. Valószínűleg egy kora gyermekkori sérülés állhat a hátterében: nagyfokú szeretetlenség, szégyenérzet épülhetett ki bennük gyerekként.
A szégyen egy nagyon átfogó érzelem, ami miatt azt érzik az érintettek, hogy egyáltalán nem jók semmire sem, ez pedig rendkívül romboló. A személyiségzavar egy rossz megoldásmód arra, hogy ne kelljen ezt a viselhetetlen szégyent átélniük: belemenekülnek a nagyszerűségbe. De a személyiségzavar kialakulása mögött feltételeznek még egyfajta kihasználást is a szülők részéről, tehát azt, hogy a narcisztikusok gyerekként valamilyen módon használatba voltak véve.
Például, ha a szüleik úgy mutogatták őket, mint egy cirkuszi majmot, vagy pont az ellenkezője: ha folyamatosan kritizálták és lenyomták a szülei, hogy a saját egójukat fényezzék. Sokszor megesik, hogy egy narcisztikus szülő miatt lesz narcisztikus a gyerek, de ez nem feltétlenül történik így. Nagyon sok egészen kiváló ember nő fel narcisztikus szülők mellett. Szokás mondani, ha például egy alkoholistának lesz három gyereke, akkor az egyik alkoholista lesz, a másik antialkoholista, a harmadik pedig segítő foglalkozású. Valahogy így működik a narcisztikusoknál is.
A gyerek valamiféleképpen reagálni fog arra, hogy narcisztikus szülője volt, és előfordul, hogy úgy reagálja le, hogy egyszerűen lemásolja a mintát.
Említetted, hogy a kilenc kritériumból ötnek kell teljesülnie ahhoz, hogy valakit narcisztikus személyiségzavarral diagnosztizáljanak. Beszélnél kicsit ezekről a kritériumokról?
Először is van bennük egy grandiozitás, tehát nagyzoló elképzelésük van saját magukkal kapcsolatban. Tévedhetetlennek gondolják magukat, elsöprően határozottak tudnak lenni bizonyos helyzetekben. Imádják úgy erősíteni a saját önbecsülésüket, hogy közben valaki mást letaposnak, kritizálnak a környezetükben.
Van, hogy nagyon sikeresek, és nagyon tehetségesek, de az is előfordul, hogy bár totálisan sikertelenek, a képzeletvilágukban, fantáziájukban mégis annak hiszik magukat. Azt gondolják, hogy körülöttük forog a világ, nagyon el tudnak rugaszkodni a saját teljesítményüktől. A harmadik kritérium a felsőbbrendűség érzése, de olyan módon, hogy kapcsolódni is olyan emberekkel hajlandóak, akik sikeresek, gazdagok, vagy valamiben nagyon jók. Úgy gondolják, hogy ők egy ilyen közegben vannak otthon, és mindenki más csak a plebs.
Túlzott csodálatot várnak el, kritizálni egyáltalán nem lehet őket. Ha mégis kritika ér egy narcisztikust, azt egyáltalán nem fogadja be, lepergeti vagy visszatámad, esetleg hisztizik. Ezzel vágják el magukat egyébként a fejlődés lehetőségétől, mert ha valaki úgy érzi, hogy sosem hibázik, akkor nincs is mit javítani magán. Az ötödik a feljogosultság érzése, meg vannak győződve róla, hogy nekik járnak bizonyos dolgok. Teljesen természetes számukra például, hogy az orvosnál őket előre kell engedni, hiszen az ő problémájuk sokkal nagyobb, mint a másoké.
Van egy használó viszonyulásuk másokkal szemben, ami abból fakadhat, hogy feltételezhetőleg gyerekként őket is használták. A kapcsolódásaik a haszonelv mentén szerveződnek, addig tartanak, amíg a másik ember hasznos a számura. Ezért hát az egyik pillanatról a másikra meg tudják szakítani a kapcsolataikat. Ha a másik már nem válik a hasznukra, vagy túlságosan macerás velük lenni, túl sok problémával jár, akkor szemrebbenés nélkül lezárják a dolgot.
A hetedik az empátia hiánya. A narcisztikusok érzelmileg is másképp működnek. Nem arról van szó, hogy ők egyáltalán ne tudnának érzelmeket megélni, de az ő érzelmeik nem mennek le olyan mélyre, mint egy normális emberé. Egy narcisztikust megrohanhatják ugyan az érzések, de a következő pillanatban magasról tesz rá, hogy mi van a másikkal. Az érzelmek tehát jelen vannak, és ez megtévesztő lehet a környezetnek.
Egy narcisztikus is mondhatja, hogy szeretlek, akár sír is, ha kell, csak az a baj, hogy ezeknek a jelentése egész más az ő szemszögéből. Lehet, hogy valamiért például bocsánatot kér, de utána is 120-szor el fogja ugyanazt követni, nem bánja meg igazán a dolgot, és nem próbál meg változtatni. Az empátia hiánya miatt sokszor nagyon aljasak tudnak lenni, az általuk elkövetett felelőtlenségek, cserbenhagyások, övön aluli ütések mind-mind ebből fakadnak.
A nyolcadik kritérium az irigykedés másokra, ami eléggé uralni tudja a világukat. És végül kilencedik az arrogáns magatartás. A megnyilvánulásaik sértők tudnak lenni, és ez a fennhéjázás gyakran messziről is látszik rajtuk.
De hozzá kell mindehhez tenni, hogy a narcizmusnak általában két fajtáját, két főbb típusát különböztetjük meg. Az egyik típus a grandiózus, ő az, aki senkit nem hagy szóhoz jutni, ő a legjobb mindenben, és rajta gyakran már messziről is látszik, hogy valami nincs rendben vele. És van a sokkal keményebb, feketeöves kategória, a rejtett narcizmus, akiről nem mondod meg sem elsőre, sem másodikra, hogy narcisztikus lenne.
Csak az tudja, hogy milyen igazából, aki vele él, és 0–24-ben el kell viselnie a viselkedését. Ők kifejezetten ügyesen elő tudják adni magukat a külvilág felé, hogy ők mennyire megértőek, mennyire kedvesek, el tudják játszani az empátiát, a szeretetteljes odafigyelést, sőt, még az öniróniát is. Tökéletesen le tudják ezeket másolni, csak közben a személyiségük mélyén ugyanúgy ott van az empátiahiány, a felelőtlenség, a haszonelvűség. Olyanok, mint a báránybőrbe bújt farkas, rendkívül nehéz őket észrevenni.
Mindkét formára igaz, hogy a külvilág felé mutatott tökéletes kép miatt a felületes szemlélők, a környezet sokszor semmit nem vesz észre abból, ha egy gyereknek narcisztikus az egyik szülője.
Egy narcisztikus szülő tudja szeretni a gyerekét? Hogyan alakítja ez a személyiségzavar a gyerek-szülő dinamikát?
A narcisztikusok érezgetnek dolgokat, de az az érzés az egészséges emberi érzelmekhez képest nem gyökerezik mélyen. Úgy tűnhet, mintha szeretnének, de ebbe a szeretetbe nekik tökéletesen belefér az például, hogy inkább elmennek fodrászhoz, mint hogy befizessék a gyereküket az osztálykirándulásra, vagy úgy pumpálják fel az önbizalmukat, hogy lealázzák a saját gyereküket. Én ezt nem nevezném szeretetnek.
De nagyon megtévesztőek tudnak lenni, mert olykor előadják a szeretetnek a külsőleges jeleit. Mivel a személyiségzavarból fakadóan az érzelmi képességeik is sérültek, ők egyszerűen nem tudnak máshogy, mélyebben érezni. A narcisztikusok nagyon jó manipulátorok is, elegánsan használjak a különféle kommunikációs trükköket, amiket a gyerekek még nem tudnak igazán észlelni. Nem veszik észre, ha valami nem kerek, ha volt valahol egy pici csúsztatás, amitől az egész hamissá válik.
A gyerekeket tehát különösen jól tudják manipulálni. Előszeretettel csinálják például, hogy vesznek egy részigazságot, amit nyakon öntenek egy hatalmas hazugsággal. És mivel az a pici rész mégiscsak igaz volt, nem nagyon lehet védekezni, vagy ellenállni annak, amit mondanak. Mert végül is igaza van…
A szülőnek normális esetben az is a feladata lenne, hogy az érzelmeket visszatükrözze a gyereke számára. Egy narcisztikus viszont nem tud hiteles érzelmeket visszatükrözni a gyereke felé, így a gyerek sem fogja tudni megtanulni megnevezni, kezelni a különféle érzelmeket. Ha van egy másik szülő, aki ezt meg tudja adni, akkor még menthető lehet a helyzet. Ha viszont nincs, az érzelmileg nagy elakadásokat tud okozni a gyerekben.
Gyakran fordul az is elő egyébként, hogy egy narcisztikus szülő egyszerűen otthagyja a gyereket a másik szülőre, kiejti az egészet a kezéből. Úgy van vele, hogy a gyerekkel foglalkozni túlságosan unalmas, vagy túl macerás, ő nem akar ilyesmivel bajlódni. A gyerekvállalás ideája lehet, hogy tetszik neki, elképzeli, hogy lesz egy kisbabája, egy kicsi én, akiben saját magát láthatja, de aztán a mindennapokban nem szeretne foglalkozni vele, és azt sem tűri jól, ha a gyermeke különbözni szeretne tőle, netán önálló akarata van.
A gyerekek hogyan viszonyulnak egy ilyen szülőhöz? Tudnak hozzá ugyanúgy kötődni?
A gyerekek nagyon kiszolgáltatott helyzetben vannak, nincs más választásuk: gyerekként kötődni akarnak valakihez, nem nagyon tudnak válogatni, aminek egy ilyen esetben az lesz a vége, hogy olyasvalakihez kezdenek kötődni, aki egyébként bántja őket. Ez egy nagyon ambivalens szülő-gyerek kapcsolat. Egy narcisztikus szülő mellett a gyerekek többféle stratégiát is alkalmazhatnak a túlélésre. Van olyan, aki magába zárkózik, és teljesen lezár, hogy ne lehessen őt bántani.
Inkább nem beszél, nem ad ki infót magától, gátlásossá válik, hogy minél inkább minimalizálja a támadási felületet. De van olyan is, aki megpróbál együtt menni ezzel a hullámzással: ha az anyja azért szereti, mert ötöst kapott, akkor próbál mindenben jó lenni. Ha az anyja valamiben kritizálta, akkor próbálja azt nem elkövetni, megpróbál maximálisan alkalmazkodni valamihez, amihez igazából nem lehet – egy narcisztikus szülőnél ugyanis pont ez a játék lényege.
Gyerekként meg lehet ezt érteni, észre lehet venni, hogy valami nincs rendben? Hogy az anyám nem úgy szeret, úgy bánik velem, ahogy kellene?
Nekem minden elismerésem azok iránt, akik egy ilyen szülő mellett felnőttek, túléltek. Az érintetteknek általában fel kell nőniük ahhoz, hogy meg tudják érteni, hogy ami velük történt, nem volt rendben. Menet közben a gyerekek nem igazán tudják megfogalmazni, hogy valami baj van.
Sokszor arra a téves következtetésre jutnak, hogy a baj velük van. Egy abnormalitásban nőnek fel, és számukra az lesz a normalitás – különösen, ha a narcisztikus szülő meg tudja téveszteni a külvilágot is, és így a gyerek felé onnan is az lesz a visszajelzés, hogy a szülővel minden rendben van.
Egy ilyen környezetben nagyon nehéz a gyereknek oda eljutni, hogy felismerje: ő rosszul érzi magát ebben, és nem oké, hogy átlépik a határait, hogy azok, akiknek szeretniük kéne őt, megalázzák. Sokszor megesik, hogy ha a gyerekek elmennek például egy barátnőhöz, akkor ott meglátják, hogy egész másfélék is lehetnek a családi kapcsolatok, másként viselkedik az anyuka. Kicsit össze is zavarja őket: lehet egy gyerekkel másként is bánni?
Ám először fel kell nőniük, és összeszedni annyi énerőt, hogy képesek legyenek ránézni és megérteni, mi is történt velük gyerekként. Nagyon nehéz oda eljutni, hogy megértsük, hogy az egész gyerekkorunk egy hazugság volt.
Hogy tapasztalod, hány éves korban szoktak erre ráeszmélni a narcisztikus apa vagy anya mellett felnőtt gyerekek?
Harminc-negyven éves kor körül. Tehát nem úgy történik, hogy tizennyolc éves korukban egyik napról a másikra ezt megértik. De hála az egyre több cikknek, most már talán egyre korábban felfedezik az emberek, hogy miben éltek. Az a nagyon tragikus, hogy sokan csak most, hatvan-hetven évesen eszmélnek rá, hogy egy narcisztikus mellett éltek. Most értik csak meg, mert egész eddig azt gondolták, hogy amiben éltek, az normális volt. Aztán elolvasnak egy cikket a narcizmusról és ráismernek a saját helyzetükre.
Egy narcisztikus szülő mellett általában mit csinál, hogyan viselkedik a másik szülő? Neki mi a szerepe? Ő is beleszokik ebbe az abnormális környezetbe?
Alapvetően ő is áldozattá válik ebben. Ha például azt látja, hogy a narcisztikus szülő nem akar pelenkázni, vagy bajlódni a gyerekkel, akkor ezek a feladatok rámaradnak. De egyébként a gyerekek szempontjából igazából ez a szerencsés, ha nem mind a két szülő narcisztikus. Ha mindkettő az, és nincs egy külső pont, bárki, aki a normalitást képviselné a gyerek számára, akkor abból borzasztóan nehéz ép lélekkel kikecmeregni.
De ha legalább az egyik relatíve normális, azért az egy jó pont, mert a gyerek tud valakihez kötődni, aki normális ebben a helyzetben. Még ha nagyon szenved is benne.
Egy ilyen szülőpárnál tulajdonképpen a párkapcsolati bántalmazás dinamikája szokott előjönni. Hiszen egy narcisztikussal az élet az mindig sérülést okoz, akármennyire is felnőttként lép bele az ember. A másik előbb-utóbb kevesebbnek fogja magát érezni, sérülni fog, kihasználják, nem fognak vele együttérezni. Ez egy nagy csapda.
Nagyon sok olyan esettel találkozom, hogy a narcisztikus szülővel valameddig működik a párkapcsolat, mígnem a narcisztikus (gyakran a közös gyerek születése után nem sokkal) kilép a kapcsolatból, és talál magának egy másik forrást, vagy pedig az áldozata menekül el tőle.
Persze az is előfordulhat, hogy egy narcisztikus mellett hosszú távon, évtizedekig ott marad a másik szülő, és túlél valahogy. Némelyik narcisztikus mesterien jól ért ahhoz, hogy egy életre gúzsba kösse maga mellett a másikat, aki szépen lassan elsorvad mellette. Egy narcisztikussal nem lehet intimen, mélyen kapcsolódni, és olyan is van, hogy a másik félnek ez a fajta kapcsolódás így megfelel. Kérdés, hogy egy ilyen élet mennyire lehet jó, mennyire lehet őszinte.
Milyen károkat tud okozni egy gyerek személyiségében, ha egy narcisztikus szülő mellett nő fel?
A károkozás mértéke változó lehet. Attól is függ, mennyire súlyos, vehemens narcisztikussal áldotta meg a sors, van-e bárki az életében, aki mindezt képes ellensúlyozni, vannak-e testvérei, akikkel egy sorstársi közösségben tudnak lenni, vagy épp egymás ellen fordítja őket a szülő, milyen a gyermek temperamentuma, kap-e hathatós külső (szak)segítséget.
Gyakran találkozom azzal, hogy egy narcisztikus párkapcsolatból kilépett anya elszörnyedve tapasztalja a saját gyermekén a narcisztikus apától átvett viselkedéseket. Ha egy szülő úgy látja, hogy narcisztikus irányt kezdett venni a gyerek fejlődése, akkor ott nem lesz elegendő a szülői szeretet. Érdemes mielőbb hathatós szaksegítséget keresni: gyermekekkel foglalkozó szakpszichológust, vagy pszichoterapeutát – gyermekkorban ugyanis még jóval képlékenyebb a személyiségünk, ezért jóval nagyobb eséllyel fordítható vissza ez az állapot.
Mi történik akkor, ha egy narcisztikus szülő gyerekéből végül felnőtt lesz? A szülő gondolom később sem fog megváltozni.
Van egy nagyon jó könyv, az a címe Az érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyermekei. Ez egy nagyon tanulságos könyv, és azt fejezi ki, hogy igenis ér nem kapcsolódni egy ilyen szülővel. Vannak annyira toxikus és annyira romboló szülők, hogy jobb inkább egyszerűen nem kontaktálni velük. Vagy kapcsolódni ugyan, de nagyon szem előtt tartva a saját határainkat, és mihelyst bántást kapunk, azonnal kilépni az adott helyzetből. Vagy inkább bele sem menni…
Egy ilyen helyzetben nem azt kell mondani, hogy „apa, légyszi, ne csináld ezt, mert ez nekem rossz”, hiszen neki, narcisztikusként valójában teljesen irreleváns, hogy nekünk valami rosszulesik. Nem elég csak kifejezni a határunkat, el is kell érni, hogy ő azt ne tudja átlépni. Ha például nekünk rossz az, hogy a barátaink előtt megszégyenít, akkor persze megkérhetnénk rá, hogy ezt ne tegye, mert ez rosszulesik nekünk, de ezt nyilván nem veszi figyelembe.
Helyette úgy kell alakítani a helyzeteket, hogy az apánk semmiképp se találkozhasson a barátainkkal. Jól be kell biztosítani a határokat, hogy ne legyen képes, ne legyen abban a pozícióban, hogy átléphesse. És ezt a határhúzást csak felnőttként lehet sajnos megtenni. Egy gyerek nincs abban a pozícióban, hogy bármilyen módon határokat húzzon az anyjának vagy az apjának. Egy gyerek annyit tud tenni, hogy hallgat. Nem játszik, nem beszél, nem csinál semmit, esetleg mimikrizik, hazudik, kikerüli a dolgokat, testi tüneteket produkál.
De mivel abszolút kiszolgáltatott helyzetben van, nem tud odáig eljutni, hogy ütőképesen felvegye a harcot egy narcisztikus szülővel. Felnőttként azonban már el lehet sajátítani ebben egy tudatosságot. Nyilván nem mindenki tudja azt megtenni – bármilyen okból is – hogy a szülőjével soha többé ne tartsa a kapcsolatot. Ilyenkor azt kell bebiztosítani, hogy ne tudjon bennünket megsebezni.
Lehet egy narcisztikus szülővel beszélni a tönkretett gyerekkorról? Érdemes vele konfrontálódni?
Egy narcisztikust nem lehet megváltoztatni, hiába konfrontálódunk vele, vagy kritizáljuk. Jobb is, ha inkább nem próbálkozunk ilyesmivel. Egy narcisztikussal vitázni tökéletesen felesleges, mert a gondolkodásuk is eltér a normálistól. Van egy olyan fajta speciális gondolkodásuk, hogy bizonyos dolgokat ők külön tartanak a fejükben.
Például mondhatják azt, hogy ők imádják a gyereküket, de azért a spagettiből nem fognak hagyni neki, bár tudják, hogy éhesen fog hazajönni az iskolából. Egymásnak tökéletesen ellentmondó dolgok megférnek a fejükben. Ez a fajta gondolkozás külön zárványokat hoz létre a fejükben, amivel nem lehet vitázni. Ha tegnap azt mondták, hogy az alma zöld, másnapra az ő fejükben ez már nem lesz valóság, simán le fogják tagadni, hogy ezt mondták, s az alma mindig is lila volt.
Ezért sem szoktuk soha javasolni, hogy vitába szálljanak az érintettek egy narcisztikussal, vagy győzködni próbálják. Ezt az energiát okosabb megspórolni, és nem belemenni bizonyos kérdésekbe.
Egy narcisztikus anyából végül narcisztikus nagymama lesz?
Igen, ők élethosszig narcisztikusok maradnak. Ha el szeretnénk kerülni, hogy az unokák is átéljék azt, amit mi gyerekként átéltünk, akkor érdemes minimalizálni a kontaktust. Vagy nagyon kontrollált körülmények között hagyni csak az unokákkal. Kicsit olyanok ők, mint egy vadállat, egy tigris. Egy tigrissel nem alszol egy szobában. Lehet, hogy azt mondja, hogy nem éhes és nem fog felfalni, de azért jobb, ha ketrec mögött van.
Próbáljuk meg azt elérni, hogy mindig legyen egy védőrács a narcisztikus nagyszülők és az unokák között. Ezt a rácsot, ezt a határt csak mi felnőttek tudjuk meghúzni.
A narcisztikus szülők mellett felnőtt gyerekek számára létezik teljes gyógyulás?
Látok értékes életeket. Azt nem mondom, hogy ezt meg nem történtté lehet tenni. Egy narcisztikus szülő az ember életében hatalmas csapás, ezt kár volna tagadni. Inkább arra érdemes összpontosítani, hogy egy ilyen gyerekkor ellenére mi mindent voltunk képesek elérni. Ismerek olyat, akinek 10 éve azért szállt el, mert a narcisztikus szülője elbaltázott valamit az életében. Ez a 10 év neki örökre kiesett. Ezt senki nem fogja visszaadni, meg nem történtté tenni.
Csak azt lehet tenni, hogy elfogadjuk, hogy ez egy veszteség az életünkben, hogy sajnos ezt dobta a gép, és arra koncentrálunk, hogy ehhez képest mit tudtunk elérni. Ne olyanokkal hasonlítsuk össze magunkat, akiknek szeretetteljes, támogatói szülői hátterük volt. Egy narcisztikus szülő gyereke eleve egy akadálypályán indult el az életbe. És ez az élmény mindig ott lesz. Nekik ehhez képest kell tudni valamit értékeset, örömtelit alkotni.
Meg kell – vagy meg lehet egyáltalán – bocsájtani a narcisztikus szülőnknek? Ha igen, akkor ennek hogyan lehet nekiállni?
A megbocsátás előtt először tudni kell dühösnek lenni. Haragudni, mindazért, amit elkövettek ellenünk. Elgyászolni a veszteségeket. Sírni, üvölteni, toporzékolni. Elmesélni, elzokogni a történetünket olyanoknak, akik együttérzéssel tudnak minket végighallgatni – ha kell, sokszor is akár. Leírni, kiénekelni, eltáncolni, megfesteni, valamilyen módon formát adni ezeknek a nehéz élményeknek. Ez a gyógyulás útja, amelynek a végén esetleg – mintegy magától – megszülethet a megbocsátás.
De nem feltétlenül: szerintem léteznek megbocsáthatatlan, égbekiáltó bűnök. Ha meg is születik a megbocsátás (aminek azért szoktunk örülni, mert a másik bűne nem terheli tovább a mi lelkünket), az nem jelenti azt, hogy el kellene felejtenünk a történteket, vagy hogy ne kellene minden óvintézkedést továbbra is érvényben tartanunk a narcisztikus szülővel szemben. Éberen kell őrködnünk a határaink felett, élethossziglan.
A tigrisek öregkorukra lehet, hogy kicsit meglassulnak, vagy már nem ugranak akkorát, mint rég, ám a fogaik és a karmaik továbbra is ugyanolyan élesek maradhatnak, s ez független attól, hogy mi megbékéltünk-e velük vagy sem.
Fotó: Sarkadi Eszter Mirka
