Nemzetközi adatok azt mutatják, hogy a halálsoron ülő nők többsége gyilkosság miatt került a rács mögé – ám történeteik mélyén gyakran ugyanaz a motívum húzódik: az önvédelem. Sokuk évekig tartó bántalmazás elől próbált menekülni. A sors tragikus fintora, hogy azok a nők, akik az életüket próbálták megmenteni, végül újra szembetalálják magukat az erőszakkal – ezúttal egy igazságszolgáltatási rendszer képében, amely akár halálos ítélettel is sújthatja őket.
Sandra Babcock, a Cornell Egyetem halálbüntetéssel foglalkozó központjának professzora mintegy 70 olyan halálsoron lévő nő ügyét vizsgálta meg vagy képviselte, akit gyilkosság miatt ítéltek el – elsősorban az Egyesült Államokban, Malawiban és Tanzániában. A történeteiket megvizsgálva Babcock végül megállapította: a gyilkosság előtt minden egyes elitélt életében jelen volt a bántalmazás.
„Nincs olyan ügy, ahol ne lenne enyhítő körülmény” – mondja. „Mindig van egy történet, egy magyarázat, ami segít megérteni, hogyan jutottak el ezek a nők a gyilkosságig.”
Hossein Raeesi iráni emberi jogi ügyvéd 15, halálra ítélt nőt képviselt Iránban, legtöbbjüket a férjük megölésével vádolták. Raeesi az ő esetükben is hasonló mintát fedezett fel: mindegyikük múltjában jelen volt a bántalmazás, ráadásul voltak köztük, akiket gyerekként vagy akaratuk ellenére kényszerítettek házasságba.
Ott volt például Zarbibi, aki mindössze 16 éves volt és négy hónapos terhes, amikor egy konyhakéssel megölte a férjét, és megpróbálta lefejezni. „Másnap reggel, a rendőrségen ülve is boldog voltam. Örültem, hogy már nem él” – írta naplójában, mielőtt szabadult. „Akkor először éreztem, hogy végre szabad vagyok, mintha egy léggömb lennék, ami végre felszállhat.” A lány megrázó részletességgel írta le, milyen borzalmakat élt át egy olyan férfi mellett, aki rendszeresen verte és megerőszakolta. „Csak 13 éves voltam, amikor feleségül adtak egy nálam sokkal idősebb férfihoz, aki azt csinálhatott velem, amit akart.”
A Raeesi által képviselt 15 nőből 4-et végül kivégeztek – köztük olyanokat is, akik a gyilkosság idején még kiskorúak voltak. De a többiek sem azért szabadultak, mert a bírók érzékenyen kezelték volna a bántalmazott nők történeteit. A döntést az iszlám jog egyik szabálya tette lehetővé: amely szerint ha az áldozat családja megbocsát, a halálbüntetés elkerülhető.
Nemzetközi adatok azt mutatják, hogy a halálsoron ülő nők többsége gyilkosság miatt került a rács mögé
A bántalmazott nőket cserben hagyja az igazságszolgáltatás
Ma már kutatások is bizonyítják, hogy a bántalmazóikat megölő nőket rendszeresen cserben hagyja az igazságszolgáltatás – sokszor még a tisztességes eljárást sem biztosítják számukra. Gyakran képviselik őket például olyan ügyvédek, akik nem értik a családon belüli erőszak dinamikáját, a trauma viselkedésre gyakorolt hatását vagy a kényszerítő kontroll mechanizmusait. A bírói gyakorlat pedig sok országban patriarchális, merev és elavult.
A Penal Reform International kutatása szerint a világ igazságszolgáltatási rendszereinek többsége nem veszi kellően figyelembe a nők traumáit és a bántalmazásuk valóságát. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb országban a jog nem kezeli külön tényezőként, ha egy nő évekig bántalmazásban élt, mielőtt megölte a bántalmazóját. Mivel nincs külön jogi kategória arra, hogy valaki tartós bántalmazás túlélője, a bíróságok sem feltétlenül veszik figyelembe, ha a nő életveszélyben volt, vagy hogy milyen hatással volt rá a tartós abúzus. Helyette a hagyományos önvédelemre vagy emberölésre vonatkozó szabályokat alkalmazzák, csakhogy ezek nem alkalmasak annak megértésére, amikor egy nőt évekig bántalmaznak, és a gyilkosság nem azonnali önvédelem, hanem hosszú trauma eredményeként történik.
„A bántalmazás közegében gyilkoló nők nem kapnak tisztességes eljárást” – mondja Harriet Wistrich, a Women’s Justice Centre nevű szervezet vezetője, és hozzáteszi, hogy a trauma, a disszociáció, valamint a hiányos emlékezet gyakran hiteltelenné teszi ezeket a nőket a bíróságon. Ráadásul – tapasztalatai szerint – az előítéletek, a szexizmus és a nőgyűlölet miatt a női elkövetőket sokkal szigorúbban szokták megítélni. „A nőket akkor büntetik meg igazán, amikor átlépnek egy láthatatlan határt, és olyasmit tesznek, amit szerintük nem lenne szabad.”
Vannak biztató jelek
Vannak azonban biztató jelek. 2011-ben az Egyesült Királyságban elítéltek egy Sally Challen nevű nőt, miután kalapáccsal megölte a férjét, aki három évtizeden át bántalmazta őt. Challen ügye volt az első, amelyben egy brit bíróság elismerte a ‘kényszerítő kontrollt’, mint a családon belüli erőszak egyik formáját. A nő végül 2019-ben szabadult, annak köszönhetően, hogy a gyilkosságot emberölésre minősítették át.
Belize-ben egy Lavern Longsworth nevű nőt helyeztek szabadlábra 2014-ben, holott korábban életfogytiglanra ítélték férje megölése miatt. Védői azonban sikerrel bizonyították, hogy a bűncselekmény idején a ‘bántalmazott nő szindróma’ jellemző tünetei jelentkeztek nála – ami a poszttraumás stressz egyik formája.
Kenyában 2021-ben ugyancsak felmentő ítélet született egy Truphena Aswani nevű nő ügyében. A bíró úgy ítélte meg, hogy Aswani önvédelemből ölte meg a férjét, aki szintén éveken át bántalmazta a nőt. Egyetlen napot kellett börtönben töltenie – azt, amikor az ítéletet kihirdették.
A Reprieve nevű jogvédő szervezet szakértői, Winfred Syombua és Shirly Amayo több olyan kenyai nő ügyén is dolgoznak, akiket gyilkosságért ítéltek halálra – és akiknek történetei ugyancsak hasonló mintázatot mutatnak. Szinte mindegyikük életét hosszú éveken át tartó súlyos bántalmazás határozta meg, mielőtt a végzetes tett megtörtént.
„A célunk, hogy megmutassuk a bíróknak: a nemi alapú erőszak vagy eltorzíthatja valaki ítélőképességét, vagy kiválthat olyan állapotot, amelyben az illető képes bűncselekményt elkövetni” – mondja Syombua. „Gyakran bizonyítható, hogy a bántalmazás mentális egészségkárosodáshoz vezetett, ami nagy szerepet játszott a bűncselekményben.”
A változás nagyon lassú
Bár történnek előrelépések, a változás fájdalmasan lassú. Annalie Buscarino jogász szerint elengedhetetlen lenne egy nemzetközi összefogás, amely elősegíthetné, hogy a bíróságok világszerte nagyobb súllyal vegyék figyelembe a bántalmazás előzményeit az ítélkezés során. Ennek érdekében egy olyan ENSZ-határozatot javasol, amely arra ösztönözné az államokat, hogy módosítsák az önvédelemmel kapcsolatos szabályokat, és engedjék be a nemi szempontból érzékeny bizonyítékokat az eljárásokba.
„A börtönben lévő nőket mindig is hajlamosak voltak figyelmen kívül hagyni” – mondja Babcock, aki 2018-ban átfogó globális elemzést készített a halálra ítélt nőkről. „Ennek sok oka van. A jóindulatú magyarázat az, hogy számuk kevesebb – de a valódi gond még mélyebb: a börtönökben ülő nők egy láthatatlan, elfeledett csoportot alkotnak.”
Majd hozzáteszi: „A nemi alapú erőszak és a női elkövetők által elkövetett erőszakos cselekmények közötti kapcsolatok szinte teljesen feltáratlanok. Ennek egyik fő oka, hogy a társadalom máig megdöbbentő mértékben normalizálja a nők elleni erőszakot.”
Forrás: The Guardian Fotó: Getty Images
