Nőügyek: miért nem lehet kimondani, hogy van neme az erőszaknak?

2021. január 22. |

Mi az a gender, és miért vált mára szitokszóvá? Miért kiáltanak szexizmust a feministák minden egyes alkalommal, ha meglátnak egy pucér női fenékkel díszített sörreklámot? És ha már itt tartunk. Miért van egyáltalán még mindig szükség feminizmusra? Elvégre a jogegyenlőség már megvalósult... Ezeknek semmi nem elég? Ha gondolkoztál már ezeken a kérdéseken, de eddig még nem tudtad, hol találhatnál rájuk választ, akkor ne keress tovább. Nőügyek című sorozatunkban mindent elmagyarázunk, ami velünk, nőkkel kapcsolatos.

Szinte minden alkalommal, amikor a média hírt ad egy újabb kapcsolati vagy családon belüli bántalmazásról, előjön a szokásos kérdés: vajon van-e az erőszaknak neme? Bár az esetek túlnyomó többségében férfiak által bántalmazott, vagy rosszabb esetben meggyilkolt nőkről szólnak ilyenkor a hírek, mégis vannak, akik rendületlenül azt hangoztatják, hogy a családon belüli erőszak igenis nemtelen, és valójában bárkiből lehet áldozat (a férfiból is), és bárki lehet elkövető (a nő is). Ezek a hangok az elmúlt időkben mintha egyre hangosabbak lennének: facebookos véleményvezérek, női magazinok állnak ki az „igazságtalanság” ellen, és kiáltanak egyből férfigyűlöletet, ha valaki arról próbál beszélni, hogy az erőszaknak igenis van neme, és hogy a családon belüli és párkapcsolati, valamint a szexuális erőszak tömegesen, tendenciózusan és rendszerszinten a nőket érinti, és férfiak követik el.

A Nőügyek sorozatunk következő részében dr. Nógrádi Noá nőjogi szakértő segítségével járjuk körbe a nemi alapú erőszak témáját.

nougyek-nemi-alapu-eroszak

Az erőszak és a társadalmi nem

Mint ahogy sok más viselkedés és társadalmi jelenség esetében is, a nemi alapú erőszak gyökere is a két nemhez társított nemi szerepekben keresendő. A genderről és a nemi sztereotípiákról szóló cikkeinkben már volt szó róla, hogy attól függően, hogy nőnek vagy férfinak születünk, a társadalom különböző tulajdonságokat, szerepeket és viselkedésformákat vár el tőlünk. Ilyen társadalmilag elvárt szerep például, hogy a lányoknak és nőknek törékenynek és gondoskodónak kell lenniük, míg a fiúknak és férfiaknak bátornak és ambiciózusnak. Vagy hogy a nőknek a konyhában a helye, a férfiak pedig a családfenntartók. Ezekben a szerepelvárásokban sok minden más mellett az erőszak is helyet kap: a kisfiúk és a kislányok a felnövésük során azt is megtanulják, hogy a nemüktől függően miként is kell viszonyulniuk az erőszakhoz.

„Elég csak arra gondolni, hogy a kisfiúk milyen viselkedésmintákat kapnak, milyen játékokat és példákat állítunk eléjük. Játékkatonákkal háborúznak, konzolokban lövöldöznek és azt az ingert kapják, hogy verekedni is rendben van, ami egy fiús dolog. Míg a lányoktól elvárják, hogy babázzanak és a játékkonyhában sütögessenek. A szocializáció során megtanulunk bizonyos módon viszonyulni az erőszakhoz.”

Noá azt mondja, hogy gyerekként egy ideig még mind a két nem hasonló mértékben hajlamos erőszakot alkalmazni, ez azonban egy ponton megváltozik. Attól függően ugyanis, hogy kislányról vagy kisfiúról van-e szó, a környezetük más-más választ fog adni az erőszakos megnyilvánulásokra. A lányok agresszív viselkedését a környezet és a tágabb társadalom általában kevésbé tolerálja, így hát ők hamar meg is tanulják, hogy az erőszak számukra nem kifizetődő. A fiúk erőszakosságával viszont sokkal megbocsátóbbak vagyunk, azt is elnézzük nekik, ha céljaik elérése érdekében agresszívan lépnek fel.

A fiúkban a szocializáció során nemcsak az rögzül, hogy egy párkapcsolatban nekik kell „hordani a nadrágot”, és ők lesznek a döntéshozók, de azt is megtanulják, hogy az erőszak és az agresszivitás a részükről voltaképp egy elfogadható, sőt gyakran el is várt viselkedésforma. (Ez pedig manapság már a szexuális erőszak terén is egyre nyíltabban jelen van, ahogyan a felnövekő generáció a lányokkal és nőkkel szembeni erőszakot rutin szerűen alkalmazó online pornóból tanulja meg a szexet.)

Egy lány esetében nemcsak az agresszív, de még az asszertív kommunikáció sem kívánatos. Már ilyenkor is vagy konkrét büntetésben (például szülői, tanári fegyelmezés) vagy társadalmi értelemben vett büntetésben (például kiközösítésben, leszólásban) részesülnek, és gyakran megszólják őket, hogy nem elég lányosak, nőiesek, hogy olyanok, mint a fiúk. A fiúk viszont ilyen következményekkel nemigen találkoznak, az asszertív kommunikáció egybevág azzal, ami elvárt egy fiútól.”

Ezt olvastad már?

A párkapcsolati erőszak dinamikája

A párkapcsolati erőszak, a bántalmazás általában lassan, fokozatosan épül ki, ám korai figyelmeztető jelek a legtöbb esetben már a kapcsolat elején is vannak. Ilyen figyelmeztető jel lehet például, ha a férfi nagyon gyorsan elköteleződni látszik, már a kapcsolat kezdetén a közös jövőt emlegeti. De a féltékenység is egy intő jel, ami az esetek többségében fokozódni is szokott.

„A bántalmazó férfiak egy csomó olyan romantikus mítoszt hoznak, amiket a filmek és a romantikus könyvek általában jó dolognak állítanak be. Ilyen a féltékenység, amiről mindenhonnan azt tanuljuk, hogy egy jó dolog, hiszen azt jelenti, hogy a pasi mennyire odavan érted. Valójában viszont a féltékenység azért is nagyon problémás, mert egy birtokviszony érzetet hordoz magában.”

A kapcsolat tehát jellemzően elég intenzíven indul, nagy a lelkesedés, miközben a férfi szépen lassan elkezdi kisajátítani a nőt. Azt igényli, hogy a nő folyamatosan vele legyen, hogy mindig mindenről beszámoljon, minden lépéséről értesítse. A kontrollt gyakran egy szirupos mázba csomagolja, arra hivatkozva, hogy őt csak a féltés vezérli. Amikor aztán már eléggé nyeregben érzi magát, mert kialakult valamilyen kötődés, vagy elmélyült a kapcsolat, akkor kezdi el fokozni az uralkodási stratégiákat.

Egy idő után a nő azt veszi észre, hogy már fél attól, hogy mit mond el, vagy mit nem a partnerének, és a férfi hangja »beleépül« a fejébe – a bántalmazó szemével is figyeli, értékeli saját magát, elkezd aszerint viselkedni, amire a legjobb esélyt látja, hogy a másik nem róná vagy büntetné meg érte.”

A bántalmazás általában fokozódó és ciklikus. Ez azt jelenti, hogy apróbb korai jelekkel kezdődik, később elkezd erősödni a kontroll, majd egyszer csak lesz egy nagyobb kitörés: ez lehet egy verbálisan agresszív, fenyegető fellépés, vagy lehet, hogy rögtön jön a fizikai erőszak. A kitörés után viszont ismét elcsendesül minden – ezt nevezik a mézeshetek időszaknak. Ilyenkor a férfi megbánja a bűnét, és fogadkozva megígéri a nőnek, hogy soha többé nem fog még hasonló se előfordulni. Sok esetben ezt a megbánást a partner el is hiszi, bízik benne, hogy a férfi tényleg meg fog változni. A szélcsend után azonban az agresszív viselkedés ciklikusan újra és újra visszatér, a férfi pedig egyre erősebb hatalomgyakorlási eszközöket vet be.

„Sokszor azért nehéz felismerni a bántalmazó párkapcsolatokat, mert a férfi által gyakorolt kontrollról szólnak, ami egyébként egybe vág a tradicionális párkapcsolati felfogással. A tradicionális szerepek szerint a férfinak kell meghozni a döntéseket, míg a nőnek kell lennie a kiszolgálónak és a hátországnak. Amíg ez rendben meg is valósul, addig a férfinak kvázi nem kell erőszakot alkalmaznia, hiszen anélkül is teljesül az elvárása, hogy ő határozza meg, mi történik. Egy ilyen alaphelyzetben csak akkor kell különféle konkrét bántalmazói eszközökhöz folyamodnia, amikor kialakulnak az első véleménykülönbségek, felszínre kerülnek az érdekellentétek. Amikor a nő saját álláspontot, véleményt fejez ki, vagy nem fogadja el kérdés nélkül a döntését, a férfi rájön, hogy erőszakkal kell betartatnia, behajtatnia az akaratát. Ilyenkor nagyon meglepő lehet a »semmiből jött« erőszakos reakció, mert addig a nő azt gondolta, hogy ez egy békés, normális kapcsolat.”

A hatalomról szól

A nemi alapú erőszak a két nem egymáshoz való hatalmi helyzetéből ered. Az olyan patriarchális társadalmakban, mint amilyen Magyarország is, a férfiak feljebb állnak a hierarchiában, így könnyebben is tudnak visszaélni a hatalmukkal. Ez a hierarchia van jelen a bántalmazó kapcsolatokban is. A férfiak akkor fordulnak az erőszak eszközéhez, ha úgy érzik, elveszítik a nő feletti kontrollt, a hatalmat – amit az erőszakkal próbálnak meg visszaállítani.

De a nemi alapú erőszak alatt nem csak a családon belüli és párkapcsolati erőszakot értjük, ide tartozik a szexuális erőszak is. Noá szerint fontos látni, hogy ha feltárjuk, hogyan termelődnek újra ezek a jelenségek, és mi motiválja az elkövetőket, akkor világosan látszik, hogy az erőszak különböző fajtái egy tőről fakadnak: ugyanolyan jogosultságtudattal és meggyőződésekkel élnek a nemi erőszakot elkövetők, mint a párkapcsolati erőszak elkövetői. Mindannyiójuk fejében egy nagyon erős elképzelés él a nemi szerepekről – arról, hogy mi a nők dolga, hogy „mire valók” a nők, és hogy mi a férfiak feladata, és mi „jár nekik”.

A szexuális erőszakot elkövető férfi azt gondolja, hogy neki jár a szex az általa kiszemelt nővel. Ugyanúgy, ahogy egy bántalmazó férj is azt gondolja, hogy neki jár a felesége meghunyászkodása, hogy a nő kötelessége, hogy őt kiszolgálja. Ha pedig ez nem történik meg, akkor majd behajtja. Ha megtanítanánk már gyerekkorban, hogy alapból senkinek sem »jár« semmi a másiktól, azzal a nemi alapú erőszakot csírájában lehetne elfojtani.”

De mi van a férfiak ellen elkövetett erőszakkal?

Noá azt mondja, hogy bár nagyon sok erőszak éri a férfiakat is, sőt, az erőszakos bűncselekmények áldozatainak nagy többsége valójában férfi, fontos látni, hogy ez nem párkapcsolati kontextusban történik, és a férfiak ellen is elsősorban férfiak követnek el erőszakot. „Statisztikailag elenyésző a nők által férfiak ellen elkövetett erőszak mennyisége; és még ez is javarészt reaktív (önvédelem). Tehát ha valakinek a férfiak erőszakkal szembeni védelme a szívügye, akkor nem jó irányba tapogatózik, ha a »dehát a nők is lehetnek erőszakosak!« érv felé megy – a férfiakra is a férfiak jelentik ugyanis a legnagyobb veszélyt, így nekik is érdekükben állna, hogy a férfiasság ne legyen összekapcsolva az erőszakossággal. Nagyon sok férfi nem szenvedne el erőszakos bűncselekményeket, ha az agresszió nem lenne a férfi nemi szerep része.”

De Noá szerint azt is fontos kiemelni, hogy más a dinamikája a férfiak által férfiakon elkövetett erőszaknak, mint a férfiak által nőkön elkövetettnek, és sokszor az előbbi is a férfiak és nők közötti hatalmi- és birtokviszonyból ered.

„Képzeljünk el egy családon belüli erőszakos helyzetet, ahol a férfi fizikai erőszakkal tartatja be azt az elvárást, hogy neki kell lennie a család urának és a döntéshozónak. És mellette képzeljünk el egy kocsmai verekedést, ahol az egyik férfi azért esik neki a másiknak, mert úgy érzi, hogy az ráhajtott az ő feleségére. Mindkét eset hasonló dologról szól, de azért lehet érezni, hogy nem ugyanolyan elnyomás történik.” Noá szerint a kocsmai verekedésben az agresszív férfi azért kezd el verekedni, mert a másikban egy veszélyes, de egyenlő felet, vetélytársat lát, aki az ő »tulajdonát« fenyegeti, míg a családon belüli erőszak esetében a férfi attól lesz dühös, mert sérül a jogosultságtudata, a nő nem hozza az elvártan egyenlőtlen szerepet, nem ismeri el az ő domináns, és a saját kiszolgáló szerepét. Tehát itt is, ott is a nő feletti hatalmi, vagy egyenesen birtokviszony érvényesítése a cél. Az elkövető és a sértett között más-más hatalmi viszony áll fent a férfiak által férfiakon elkövetett és a férfiak által nők ellen elkövetett erőszakos cselekményekben, de mindkettőnek van köze a nők és férfiak közötti hatalmi viszonyokhoz, azok fenntartásához.

Ezt olvastad már?

Amikor a nő a bántalmazó

„Sokan szokták mondani, hogy míg a férfiak fizikai erőszakot alkalmaznak, addig a nők inkább lelki bántalmazók. Ha azonban ezeknek a viszonyoknak a mélyére nézünk, akkor látjuk, hogy az ilyen esetekben gyakran nem épül ki valódi hatalomgyakorlás a nő javára.”

Lehet, hogy a férfinak rosszulesik, amit a nő mond, akár nagyon is megbántódik a szavain, de az, hogy valami rosszulesik, nem elég ahhoz, hogy beazonosítsuk, párkapcsolati erőszakról van-e szó: minden esetben fontos a kontextust is megvizsgálni. Például azt, hogy kiépült-e, és fennáll-e hatalmi viszony a felek között? Jellemzően kinek az akarata és kinek az érdekei érvényesülnek a kapcsolatban? (Ha vannak gyerekek, az ő érdekeiket ki igyekszik érvényesíteni kivel szemben?) Ki kinek van alávetve? Ki kivel van függési viszonyban, és kinek kockázatos(abb) a kilépés a kapcsolatból? Ehhez hasonló kérdések alapján lehet megállapítani, hogy ki a bántalmazó és ki a bántalmazott fél a párkapcsolatban.

Noá szerint sokszor előfordul az is, hogy egy férfi olyan helyzeteket is bántalmazásként él meg, ami alapvetően teljesen normális, nem bántó esemény. „Ha például hazaérve a férfi azt látja, hogy a felesége nem tartotta elég melegen a vacsorát, lehet, hogy ezt ő megalázónak, sérelemnek éli meg. Jogosultságtudatából fakadóan értelmezheti úgy a helyzetet, hogy mivel alapvetően neki jár a megfelelő melegségű vacsora, ezt az alapvető jogosultságát semmibe vették, sárba tiporták – és ez a »sérelem« akár fizikai megtorlásra is okot adhat a szemében.”

De az úgynevezett szexmegvonást is egy tipikusan női bántalmazási technikának szokták beállítani. „Ha egy heteroszexuális párkapcsolatban a nő nem akar szexelni, mert mondjuk konfliktus van a felek között, akkor ez úgy van lefordítva, hogy ő itt most szexmegvonással bünteti a férjét. Mintha a férfiaknak járna, hogy velük minden körülmények között lefeküdjön a nő, attól függetlenül, hogy hogyan érzi magát, hogy éppen van-e bármilyen feszültség kettejük között, kívánja-e a szexet egy olyan partnerrel, aki például megalázta őt az imént lezajlott veszekedésük folyamán.”

A számok nem hazudnak – vagy mégis?

Egyre több olyan statiszta jelenik meg már Magyarországon is, amik azt próbálják meg bebizonyítani, hogy a párkapcsolati erőszak egyenlő, vagy majdnem egyenlő mértékben nyilvánul meg a férfiak és a nők részéről és ellen.

„A ’80-as és ’90-es években lezajlott a szociológiában az úgynevezett szimmetriavita a kapcsolati erőszakról. Ebben azt állapították meg, hogy rossz módszertanú kutatásokkal valóban be lehet bizonyítani, hogy ugyanannyi az eset. Ilyenek például azok a kutatások, amik az úgynevezett CTS-en (conflict tactics scale-en) alapulnak, ami azt vizsgálja, hogy az ember felemelte-e valaha a hangját a partnerével szemben, vagy alkalmazott-e valaha is fizikai erőszakot – miközben nem vizsgálja a rendszerességet, a súlyosságot, és legfőképpen a kontextust. Ezzel a módszerrel be lehet bizonyítani akár azt is, hogy a legtöbb bántalmazás »kölcsönös«, vagy hogy szinte ugyanannyi a bántalmazó nő, mint férfi, hiszen ha egy nő akár egyszer is fizikailag ellenáll, vagy visszaüt, akkor azt 1-1-nek, tehát kölcsönös, szimmetrikus erőszaknak fogja számolni még akkor is, ha a férfi rendszeres erőszak-alkalmazó, és általános kontrollt tart fenn a kapcsolatban.”

Miért nem lehet kimondani, hogy van neme az erőszaknak?

Magyarországon nagyon sokan elutasítják a családon belüli erőszak nemi alapú megközelítését, olyannyira, hogy akár férfigyűlölőnek is bélyegezhetik azt, aki beszélni mer róla. Pedig amíg a probléma gyökeréről nem veszünk tudomást, addig valódi megoldást sem lehet rá találni. Noá szerint ahhoz, hogy fel tudjuk számolni az erőszakot, elengedhetetlen, hogy társadalmi jelenségként tekintsünk rá, hogy megvizsgáljuk, milyen elváráscsomagok és szerepek kapcsolódnak a férfi és női nemhez, és ezeken megpróbáljunk változtatni.

„Mostanában elég népszerű ez az elmismásoló tévút, aminek a lényege, hogy mindenre egyedi esetként tekintsünk, ne a tágabb viszonyrendszekeren belül értelmezzük, ne kelljen semmilyen rendszerszíntű, vagy társadalomkritikai vetületet megfogalmazni, állást foglalni. Például a mainstream pszichológiában is az egyes eseteket, helyzeteket a valós körülményeket figyelmen kívül hagyva, individuális problémaként értelmezik, mintha a környezettől függetleníthetők lennének, ahelyett, hogy a társadalomban számottevő jelenségek kontextusában értelmeznék, és kritikátlan megértéssel fordulnak a bántalmazó félhez is.”

Ha elismernénk, hogy a nők elleni párkapcsolati és szexuális erőszak nemi alapú, ha ismernénk annak mintázatát és dinamikáját, akkor sokkal könnyebben fel lehetne ismerni a korai jeleket, és az áldozatoknak is hatékonyabban lehetne segíteni. Ha viszont nem veszünk tudomást a családon belüli erőszak valós mozgatórugójáról és működési mechanizmusáról, ha nem értjük, hogyan működik a kontroll és miként épül ki egy párkapcsolatban, akkor azt sem fogjuk látni például, hogy miért óriási probléma például mediációt javasolni családon belüli erőszak esetén. 

„A hazai szociális ellátórendszernek a mai napig a mediáció a megoldási javaslata a párkapcsolati erőszakra. A PATENT Egyesületnél sok ügyfelünk szokott úgy fogalmazni, hogy »mediációra ítélték« a bántalmazójával… A mediáció azt jelenti, hogy leültetik a férfit és a nőt egy szobába, és úgy csinálnak, mintha két egyenlő pozícióban lévő fél között próbálnának meg egyezkedni. Miközben köztük már van egy kiépült hatalmi helyzet, rengeteg trauma, amitől nem lesz ugyanolyan jó az érdekérvényesítő képessége a bántalmazott félnek, mint a bántalmazónak. Ott fog ülni a nő egy olyan emberrel, akivel nem akar egy szobában lenni, mert jogosan tart tőle. Egy ilyen helyzetben nem tud jó megállapodás születni.  Ha felismernék, hogy ezek a dinamikák miként működnek, nem írnának elő mediációt.”

Ki lehet gyógyítani egy bántalmazó férfit?

Sokszor felmerül a kérdés, hogy vajon a bántalmazó férfiakat ki lehet-e gyógyítani, például terápiás eszközökkel. Noá azt mondja, hogy a kutatások szerint nagyon hosszan kellene egy bántalmazónak terápiára járnia ahhoz, hogy a mélyen ülő jogosultságtudatán, azon az elképzelésén, hogy ő uralkodhat a másik – főleg a női partnerei – felett, változtatni lehessen. Úgy, ahogy az áldozatoknak is gyakran évtizedekre van szükségük a trauma és elnyomás feldolgozásához, az elkövetőknek is évtizedek kellenének ahhoz, hogy felülírják a beidegződéseiket, a rossz mintázatokat.

„Ha elmennek tízszer egy csoportba, az nem fogja ezt megváltoztatni. Ideig-óráig visszatarthatja a férfit az, amit ott tanult, és az is lehet, hogy ugyanaz ellen a nő ellen már nem fog erőszakot elkövetni. De az eddigi utánkövetések alapján sajnos valószínűsíthető, hogy pár év múlva a következő kapcsolatban majd újra megkísérli ugyanazt a hatalmi viszonyt kiépíteni.”

Fotó: Getty Images

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter