Zoltán a nyolcvanas években, Budapesten született, majd alig négyévesen, édesanyjával együtt költözött Pennsylvaniába. Gyorsan megtanulta a nyelvet, a beilleszkedés azonban már nem ment ilyen könnyen, hiszen gyakran érezte úgy, hogy egy kicsit kilóg a sorból. A családjában anyai ágon „öröklődő” humor azonban sok mindenen átsegítette. Tizenkilenc évesen azt remélte, egyszer majd a stand-up lehet a főállása, tíz éve pedig valóra vált az álma: a humor a munkája is.
A fellépéseid során rendszeresen mesélsz magyar gyökereidről, ahogy az édesanyádról is. Azt sem titkolod, hogy olykor igencsak kritikus veled szemben. Hogy érez most, hogy kétszeres töltöd meg a nézőteret?
Egy kicsit úgy van vele, ahogy én is: meg van lepődve és alig hiszi. Nemrég azt is megkérdezte, vajon tudják-e az emberek, hogy a show angol nyelvű. Ezután inkább ellenőriztem, hogy szerepel-e a jegyvásárlási oldalon az infó, mert biztos akartam lenni abban, a közönségem nem csalódik – és persze érteni fogja, amit mondok. Amúgy is az az egyik legnagyobb félelmem, hogy egyszer kiállok egy teremnyi ember elé, a legjobbat nyújtom, mégse nevet senki.
De azért büszke rád az édesanyád?
Szerintem egy kicsit úgy van vele, ahogy én magam is: hiszi is, meg nem is, hogy ennyien kíváncsiak rám. Ugyanakkor gyakran mondja, hogy nagyon büszke arra, amit elértem.
Hogyan viszonyulsz a magyar gyökereidhez? Mennyiben határoznak meg téged?
A magyarságom a részem, és szeretnék többet megtudni róla. Tervezem, hogy márciusban, az előadásokat követően néhány napot a feleségemmel Budapesten töltünk majd és felkeressük az egykori otthonunkat is. Kíváncsi vagyok, lesznek-e emlékbetöréseim, felismerem-e még az utcát, a házat.
És persze kihasználjuk a város kínálta lehetőségeket is: felkeressük a kávéházakat, az éttermeket és a fontos helyszíneket, amiket az Instagramon már vagy ezerszer láttunk.
Zoltan Kaszas
És hogy állsz a magyar nyelvvel? Megy még?
Anno úgy érkeztünk az USA-ba, hogy sem én, sem édesanyám nem beszéltünk angolul. Gyerekként szinte ragadt rám a nyelv és bár anyának sokkal tovább tartott megszerezni a nyelvtudást, idővel ő is belejött.
Érdekes módon én úgy felejtettem, ahogy ő tanult, így ma már csak olyanokat mondok, hogy „Köszönöm”, „Szívesen”, „Nem beszélek jól magyarul” vagy „Merre van a mosdó?”
Ugyanakkor ezekhez a praktikus, a mindennapokban is jól alkalmazható formulákhoz gyakran nyúlok, hiszen bárhol járok az Államokban vagy a világban, előfordul, hogy magyarok is ülnek a nézőtéren. Ők pedig nemcsak annak örülnek, ha néhány szót válthatunk szülőföldünk nyelvén, hanem annak is, ha elmondhatják, az emlékeink által van bennünk valami közös.
Akkor is, ha te nem is Magyarországon nőttél fel?
Érdekes, igaz? Az anyámtól hallott történetek, illetve az a lelki és kulturális örökség, amit tőle kaptam, összekapcsol azokkal, akik szintén magyar családban nőttek fel – és nagyban hozzájárul ahhoz, aki ma vagyok.
Itt van például rögtön a sikerem: hiába vagyok népszerű, nehezemre esik elhinni, hogy ez tényleg az én életem. Egy kicsit mindig gyanakszom, hiszen ha a dolgok túl szépek ahhoz, hogy igazak legyenek, akkor talán nem is azok…
Vagyis bizonyos értelemben olyan vagyok, mint az anyám, hiszen mindig a legrosszabbra készülök és készen állok minden eshetőségre. Ez is nagyon magyar dolog, nem?
Mondhatjuk, hogy a humorod is egyfajta traumaválasz?
Tulajdonképpen igen! (felnevet) De ebben vastagon benne van anyám és a nagyanyám keze is, hiszen mindketten igazán jó humorú, vicces asszonyok. A fájdalom nevetéssel való átkeretezése, elfedése amúgy is jellemző a családunkra, szóval ez generációkon átívelő dolog.
A humorod a kulcs az emberek szívéhez, ezáltal százezrekre vagy hatással. Hogyan kezeled az ezzel járó felelősséget és nyomást?
Régebben sokkal többet meséltem a magánéletemről. A nagy követőbázis azonban tudatosabb, megfontoltabb jelenlétre sarkall és jóval kevesebbet mutatok meg a családomból, mint korábban. Kell, hogy legyen a világnak olyan része, ami az enyém és azoké, akiket szeretek.
Ráadásul ahogy nő az ismertségem, úgy nő a csapatom és úgy fokozódik a rajtam lévő nyomás is. Eleinte csak komikus akartam lenni. Aztán már arra vágytam, hogy az emberek kifejezetten miattam, az én poénjaimért jöjjenek el az előadásra. Néhány éve ezt is elértem, a gépezet körülöttem pedig egyre nő.
Mégis, a helyzet egyelőre inkább furcsa, mint elviselhetetlen, én pedig apránként szokom hozzá a népszerűséghez, illetve az ezzel járó változásokhoz.
Maradtak még szakmai célok előtted?
Úgy érzem, most azt kell megtanulnom, hogyan maradjak meg a helyes úton. Határokat kell húznom, aztán meg kell tartanom őket, hogy jól legyek és a közvetlenül körülöttem élők is jól érezzék magukat. Vágyom turnékra, új előadásokra és tömött nézőterekre, ugyanakkor nem akarok beleszakadni a munkába.
Az is fontos számomra, hogy megmaradjon az életem hétköznapi, normál aspektusa, hiszen épp ez az átlagosság teszi a közönség számára is élővé a poénjaimat. A történeteim attól válnak igazán ütősekké, hogy valójában bárki mással is megtörténhettek volna – épp ezért féltve őrzöm ezt a jó értelemben vett hétköznapiságot.
Zoltan Kaszas
Mit szeretsz leginkább a munkádban?
Imádok új poénokon dolgozni és még jobban szeretem, amikor élesben tesztelhetem őket. Felmegyek a színpadra, elmondom a legújabb sztorijaimat és figyelem az emberek arcát. Vajon tetszik nekik? Az egész vicces, vagy csak egy része? Ezek a legjobb pillanatok.
A show-k gyakori eleme, hogy beszélsz a dilemmáidról, szorongásaidról. Könnyen adod ki magad?
Kétszemélyes helyzetekben bátorság kell ahhoz, hogy őszintén felvállaljam az érzéseimet, a színpadon azonban mindegy, hogy kínos vagy kellemetlen-e, amit mondok, hiszen az emberek azt hiszik, ez csak vicc. És mivel ez a keret, amiben hallják a gondolataimat, számomra is biztonságos, a színpadon könnyebben nyílok meg, mint a magánéletben.
A színpadi jelenlétem és előadói nyitottságom fejlődésében sokat segített a terápia is, hiszen megtanultam kapcsolódni önmagammal, ezáltal könnyebben hangolódik rám a közönségem is. Hiszen végül is mindegy, hogy a téma a család, a munka, vagy a gyerekvállalás, mindig akad, aki úgy érzi, vele is éppen az történt, ami velem is.
Kik támogatnak a leginkább a fejlődésedben?
Egyértelműen a családom: a feleségem, az édesanyám, a testvérem és persze a barátaim.
Kritizálnak is?
Természetesen nem! Tudják, hogy úgysem tudnám jól kezelni a kritikát. (nevet) Olyan gyerek voltam, akit sokat öleltek, puszilgattak és dicsértek, és egészen biztosan nem a kritika elviselése az erősségem.
Vagyis kommenteket sem olvasol?
Próbálom távol tartani magam a kommentszekciótól, de ami azt illeti, nehezen bírom ki. Egyszerűen kíváncsi vagyok arra, mit gondolnak, mit mondanak az emberek – és szerencsére a legtöbben szeretik, amit csinálok. Mivel nem akarom, hogy a negatív visszajelzések befolyásolják a mindennapjaimat, ha kapok egy-két kedvezőtlen megjegyzést, inkább csak kikapcsolom a számítógépet.
Szóval besöpröd a problémákat a szőnyeg alá?
Régen talán így volt, mert gyerekként azt tanultam, hogy nem szabad panaszkodni, és mindegy, milyen nehéz, majd csak kibírjuk valahogy. Ez végső soron oda vezetett, hogy megtanultam magamban zárni a nehéz érzéseket, a házasságom azonban ráébresztett, hogy ez rossz stratégia.
Ha problémád van, mondd ki! Ha gondunk van egymással, beszéljük meg – és ne hagyjuk, hogy az attól való félelem, hogy megbántjuk egymást, elvegye tőlünk az őszinte beszélgetésre való nyitottságot. Tanuljuk meg pontosan kifejezni magunkat, és tanuljunk meg hallgatni, véleménykülönbséget rendezni is. Ez fontos tudás és örülök annak, hogy a feleségemmel egymást formálva tanultuk meg, hogy kell jól csinálni.
És mi jön most?
Belekezdünk a Worldwide(ish) Tourba, beutazzuk az USA-t, Kanadát és Európát is, felfedezzük magunk körül a világot, közben pedig azon dolgozom majd, hogy minden egyes show remekül sikerüljön és az emberek jól érezzék magukat velem.
Zoltan Kaszas show-jára március 21-én és 22-én kerül sor a Katona József Színházban, a stand-upost és párját pedig az előadásokat követő napokban te is bárhol kiszúrhatod a város népszerű pontjain.
Kiemelt fotó: Javier Luna Fotó: Brittne Lunniss
