Február közepén készül az interjú, egy fénytelen, nyirkos délelőttön. A még fiatal, a kezdetektől kirobbanó sikereket hozó független Loupe Színházi Társulás főhadiszállásán, a Marczin, vagyis a Marczibányi Téri Művelődési Központban találkozom a társulat két színészével. Molnár Áront már messziről kiszúrom, egy platós autó előtt magyaráz hevesen az ott pakoló kollégáknak, majd amikor befelé indulunk, egyikük utánam is kiált, hogy „valami vidámat kérdezz majd tőle”! Áronra nézek, kérdem, hogy mitől lenne jobb kedvű, mire azt válaszolja: „Egy kávétól.” Bent a büfés srác papírpoharakból óvatos mozdulatokkal várat épít, sejthető, hogy ezt valakinek le kell majd döntenie. Belép az ajtón Lovas Rozi, idős goldie-ját maga mellett vezeti, csöndesen érkezik, hőemelkedése és kimerültsége ellenére is szép, finom arca tűnik fel elsőre. Kávét és forró teát rendelnek. Mielőtt leülünk az egyik próbateremben, a pohárvárat felváltva ledöntik.
Lovas Rozi és Molnár Áron
Gratulálok a tegnapi Magyar Filmszemle-díjhoz, műfaji film kategóriában győzött az Itt érzem magam otthon című filmetek.
Áron: Ez egy mérföldkő az életünkben. A filmünk az államtól független alkotás, és műfaját tekintve is egy thriller, ami Magyaroszágon nem szokványos, emellett komoly rendezőkkel versengett. Rozi a film főszereplője, csodálatos színészi gárdával készült, és a rendezővel, Holtai Gáborral öt éve tervezzük ezt a munkát. Amikor az NFI-ben (Nemzeti Filmintézet – a szerk.) világossá vált, hogy miről szól, a forgatókönyvet visszautasították, tucatnyi akadályt kellett leküzdeni, de azt mondtuk, hogy ezt a filmet akkor is megcsináljuk, mert bizonyítékul szolgál, hogy mi a NER rendszerében sem adtuk fel.
A film története szerint a Rozi által megformált Ritát egyik napról a másikra elrabolják. Az Árpád család lakásában tér magához, ahol azt állítják róla, hogy ő Szilvi, a család régen eltűnt lánya. Bár Rita biztos a saját identitásában, ha életben akar maradni, kénytelen felvenni Szilvi szerepét. Sokan párhuzamot éreznek a film mondanivalója és a jelenlegi politikai, társadalmi helyzet között. Vagy ez csak beleerőltetés?
Rozi: Mindenki azt lát bele, amit akar. Olyan örök érvényű emberi dolgokról szól, hogy ki mikor érzi magát szabadnak, akar-e felelősséget vállalni a saját életéért, mer-e döntéseket hozni, meddig megy el kompromisszumokban, szemet huny-e a hazugságok felett a saját biztonsága érdekében, legitimizál-e egy álvalóságot, vagy hogy mit kezdünk a gerjesztett félelemmel. Gáborék a főszerepeket ránk írták, ami nagyon nagy dolog. Mostanában folyamatosan gondolkozom azon, hogy mi is történt abban a forgatási időszakban. Erős emlékként él bennem, hogy biztonságban éreztem magam Gábor rendezésében. Hogy egyikünk sem próbált nagy koncepciókat, víziókat eljátszani, inkább a nüansznyi érzelmekre koncentráltunk. Veres Attila, a forgatókönyvíró pont nemrég emlékezett vissza, hogy a forgatás második hetében jött ki az első Magyar Péter-interjú, tehát a filmnek semmi szándékos köze nincs az akkori belpolitikai fordulathoz.
Áron: Én a forgatás idején már hetedik éve független alkotóként, aktivistaként tevékenykedtem. Fontos elmondani, hogy az Itt érzem magam otthon nem állít, inkább kérdést tesz fel, hiszen a film vége után indul a „párbeszéd”. Nem mondja, hogy lázadj a rendszer ellen, hanem arra vezet, hogy a te döntésed, hogy tagozódsz, vagy találsz-e más alternatívát; hogy a fortélyos félelmet választod, vagy a kockázatos szabadságot.
Mit jelent az, hogy biztonságban forgattatok?
Rozi: Hogy van egy alapvető bizalom és kíváncsiság felénk az egész stáb felől. A színészet nagyon érzékeny dolog, előbányászunk magunkból valamit, ami eddig nem volt ott, ez sérülékeny folyamat. Jó ezért tudni, hogy lehet hibázni, hogy segítőkész csapat vesz körül, hogy nem kell agresszív hangon beleverni a másikba, hogy mit csináljon. A „benevelő szobás” jelenettel kezdtük a forgatást, ami végképp érzékeny folyamat volt, egy nagyon komoly próbatétel fizikailag, idegrendszerileg és pszichésen. Egy ilyen helyzetben, amikor az ember kitárulkozik és a gyengeségeit meg meri mutatni, egy rossz szó, egy rossz hangsúly, egy megszólaló telefon is ki tud zökkenteni, elveszi a kedvet, de a bátorságot is.
Lovas Rozi és Molnár Áron
Ráadásul az egész stáb végig ingyen, vagy minimális gázsiért dolgozott.
Rozi: Igen. Csak a közös ügy volt. Talán ez volt az oka, hogy iszonyatosan egybezártunk.
Áron: Rozival executive producerei vagyunk a filmnek. Normális esetben ez annyit tesz, hogy például, amikor Zendaya vagy Tom Cruise befektetői a saját filmjüknek, akkor óriási nézőszám esetén milliárdos bevételről beszélünk. Nálunk ez azt jelenti, hogy ingyen dolgozunk egy filmen. Bár a szerződésünk szerint a nézőszámok alapján kapunk x százalékot a bevételből, de akkor is tizenhét napot forgattunk ingyen. Ez nem egy működő rendszer. Azért vállaljuk, mert nincs más választásunk egyelőre, mert a szívügyünk a film, de arról kell beszélni, hogy ezt a regnáló rendszer okozta. A tehetség helyetti vakhűség alapú támogatási rendszer.
Rozi: Az ingyenmunka nem lehet működő struktúra. A szerencse most több módon is mellénk állt, mert a forgatás idején épp volt egy vákuum az amerikai filmiparban, így nagyon sok jó hazai szakemberrel tudtunk együtt dolgozni.
Ennek tükrében a tegnapi díj még jobban felértékelődik.
Áron: Ez így van. Ráadásul Gábornak ez az első nagyjátékfilmje. A Második kör című kisjátékfilm forgatása közben lettünk barátok Rozival, akkor beszéltük meg Gáborral, hogy csinálunk majd együtt egy nagyjátékfilmet. Bízom benne, hogy visszatekintve ez a film egyszer hivatkozási alap lehet, hogy ebben az autoriter rendszerben sem tagozódtunk, és a beton repedésein keresztül kinövő növények vagyunk.
Lovas Rozi
Mennyire viselt meg titeket a filmbéli szerepetek?
Áron: Négy napig kínoztam Rozit egy öt négyzetméteres szobában.
(Nevetünk.)
Úgy értem, hogy lehet erre felkészülni?
Áron: Aktivistaként nagy ügyekre lehet koncentrálni, színészként egy nagy egésznek a része vagyok. Ez két külön ügy, tudatosítani kell magamban ezeket. Rozival barátok vagyunk, így amikor a rendező azt mondja, „tessék”, akkor szerepet játszunk, amikor azt mondja, „ennyi”, akkor barátok vagyunk. Az „ennyi” után megölelgetjük egymást, mert a tizenkét órás forgatás után sokszor még eljöttünk eljátszani az Árvákat, ami brutálisan megterhelő darab, a lelkünket is odaokádjuk a színpadra, Rozi meg még a Futni mentem című filmet is forgatta közben.
Rozi: Minden emberi érzelem alfája és ómegája ott van mindannyiunkban, csak más mértékben és állapotban. Ezekben végtelenül sokat lehet bogarászni, amihez aztán a szituáció, a helyszín, a rendező, a kollégák, a smink, a ruha és persze a történet is hozzáteszik a magukét. Folyamatosan formálódik a szerep egy külső kontroll alatt. Érteni kell, hogy miért vagyunk ott, hogy műfajilag éppen mit játszunk, mi a szituáció, meddig mehetünk el. Ebben az esetben ez egy kivételes feladat volt, hiszen gyakorlatilag az én szememen keresztül mesélődik el a történet.
Fotó: Lábady István Styling: Balogh Viktória Smink: Titkos Bernadett Haj: Végh Virág Fotóasszisztens: Szentgyörgyvárí Ambrus Ruha a címlapon: lakbőr kabát, Sportmax
A teljes interjút keresd a Marie Claire 2026/1-es lapszámában, rendeld házhoz egy kattintással!
