Szinte hihetetlen, de még mindig össze lehet fogdosni egy rakás szép embert, akik hajlandóak elmenni egy festői resortba kizárólag azért, hogy a vért izzadó műsorszerkesztő mesterséges szabályai mentén próbálják „megtalálni a szerelmet”. Pedig az elmúlt évek streaming-előfizetői már tényleg minden láttak: a klasszikus ármánykodós randis realityktől az olyan high concept sorozatokig, mint a Live is Blind (ahol egészen addig nem láthatják egymást a felek, amíg el nem köteleződnek) vagy a Too Hot to Handle (ahol a versenyzők egyetlen feladata, hogy ne szexeljenek egymással).
Az Age of Attraction az utóbbi műfajt folytatja, vagyis tematikus randiztatást vállal: összeeresztenek egy csomó embert egy édeni erdei resortban valahol Kanadában, és csak arra kérik őket, hogy ne árulják el egymásnak a valódi életkorukat. Mert hogy az Age of Attraction szereplőinek életkora viszonylag széles skálán, kb. 20 és 60 év között mozog, amivel a műsorkészítők reményei szerint adja magát az izgalmas kérdés: vajon számít az életkor a szerelemben?
Csakhogy azzal elfelejtettek számolni, hogy ez a kérdés valamivel árnyaltabb és komplexebb annál, mint amit egy randizós reality vállalni képes.
Ez a randizás legfeljebb akkor kortalan, ha látássérült vagy
Eleve elég vicces, hogy a műsor szereplői hajlandóak elfogadni azt a kollektív téveszmét, hogy ha nem áruljuk el egymásnak az életkorunkat, akkor halvány fogalmunk sincs róla, hogy ki hány éves lehet. Tény, hogy vannak a műsorban meglepő(bb) fordulatok, amikor kiderül valakiről, hogy néhány évvel idősebb vagy fiatalabb, mint amennyinek tippeltük volna.
De annyira egyelőre azért még nem létezik profi plasztikai sebész vagy sminkes, hogy egy 50-est el lehessen adni 20 évesnek vagy fordítva. Szóval hiába beszélnek „kortalan randizásról”, konkrétan látássérültnek kellene lenni ahhoz, hogy ne lássuk, mekkora korkülönbség van az Age of Attraction szereplői között. És itt bejön a másik érdekes véletlennek álcázott szerkesztői döntés: a párok valahogy mindig úgy alakulnak ki, hogy a tagok között nagy korkülönbség legyen.
Itt talán érdemes ejteni egy pár szót még a műsor menetéről is, ahhoz, hogy alaposabban is megnézhetjük, mit tud nekünk mondani az életkorról és a randizásról a Netflix realityje. A műsorban papíron szabad a randizás, ugyanúgy lehet ismerkedni, mint az Ötkert parkettjén, az emberek ide-oda téblábolnak, beszélgetnek – annyi különbséggel, hogy közben nagyon sápítoznak, hogy nem tudják megkérdezni, hány éves a másik.
Ha két embernek sikerült egy picit összemelegednie, akkor elmehetnek olyan teljesen spontán és természetes privát randikra, mint a vezetett erdőfürdőzés vagy a drótkötélpályás lecsúszás, és ha még ezek is jól sikerültek, akkor eldönthetik, hogy vállalják az „ígéret gyűrűk” átadását, ami ezúttal nem a klasszikus keresztény jelentést hordozza, csupán megengedi a versenyzőknek, hogy elmondják egymásnak az életkorukat.
Miután meggyűrűzték egymást és leleplezték a korukat, eldönthetik, hogy az új információk tudatában megpróbálják-e együtt, vagy inkább elbúcsúznak egymástól. Ha kitartanak egymás mellett, akkor még berakják őket egy rezervátumként üzemeltetett lakóházba, ahol megnézik, hogyan működik „a valóságban” a közös élet nagy korkülönbséggel. Végül pedig ledobják az atombombát: meghívják a szereplők családtagjait, vagyis szülőket, gyerekeket, nagybácsikat, mindenkit, aki elmondhatja a véleményét a korkülönbségükről.
Az Age of Attraction persze azt sugallja, hogy mindebből fontos következtetéseket lehet majd levonni és érdekes dilemmákat lehet boncolgatni – de hiába szenvedjük át magunkat a közel egyórás epizódokon, ilyesmi sajnos nem történik meg.
Az életkor csak egy szám? Attól függ.
A Netflix ezúttal nem vállalt kevesebbet, mint hogy megpróbáljon megválaszolni egy komplex, az emberiséggel egyidős kérdést: számít-e a korkülönbség a szerelemben? De miközben az alaphelyzettel egyből megpróbálják azt sugallni, hogy a pontos életkor információja nélkül mindenféle emberek egymásba tudnak szeretni, végül mindig kiderül, hogy csak további kérdésekkel tud válaszolni a kérdésre.
Az Age of Attraction egyik szerelmespárja
A szereplők ugyanazokat a kérdéseket visszahangozzák, amik időtlen idők óta körüllengik ezt a dilemmát a társadalomban: mit jelent a nagy korkülönbség a gyerekvállalás szempontjából? Ugyanazt akarja-e egy húszéves, mint egy ötvenéves? Mit szól a világ, ha 50 éves nőként egy huszonéves fiúval járok? Mit gondolnak rólam, ha fiatal nőként egy idős férfi oldalán jelenek meg? Meg tudják-e találni a közös hangot egy pár tagjai, ha teljesen más élmények formálták őket?
A válasz pedig: attól függ. Az Age of Attracion szereplőinek monológjaiból leginkább az derül ki, hogy a párkeresés egy bonyolult helyzet, amiben a kor egyetlen faktor csupán. Ha a srác amúgy sem akar gyereket, akkor teljesen rendben van, ha a nő már túl van a menopauzán. Ha egy nő 26 évesen történetesen nem akar minden este bulizni, akkor meg tud állapodni egy megérkezett férfi mellett. És ezek még nyilván csak a sztereotípiák mentén felmerülő konfliktusok: lehet valaki 20 és 40 évesen is otthonülős típus, és lehet valaki 60 évesen is partibútor – megint csak annyit lehet elmondani, hogy az emberek karaktere és élethelyzete sokszínű, és nincsenek általános igazságok. Az meg, hogy valaki egyetlen Spice Girls-tagot sem tud megnevezni, a másiknak meg fogalma sincs róla, hogy kik azok a Pindúr Pandúrok, teljesen nyilvánvalóan tök mindegy.
Ugyanígy teljesen nevetséges állítás az is, hogy valaki azért jelentkezik egy ilyen műsorba, mert csalódott a saját korcsoportjában. Anélkül, hogy elvitatnánk, hogy bizonyos életkori szakaszoknak megvannak a maga sajátosságai, tök hülyeség kijelenteni, hogy valaki csalódott a huszonévesekben, mert randizott öt béna huszonéves sráccal. Az Age of Attracion egyik legnagyobb hibája, hogy megpróbálja elhitetni velünk, az életkor olyan identitásformáló tényező, ami fontosabb minden egyéb jellemvonásnál és élettapasztalatnál.
Ezek után viszont lehet sejteni, hogy viszonylag kevés valóban érdekes momentummal tud megkínálni a Netlix „kortalan” randizós műsora.
Pezsgőfürdős szex helyett csak a béna moralizálás jutott
Az Age of Attraction látszólag szeretne fontos dolgokat állítani a vonzalom természetéről és a társadalmi stigmákról – csak az a baj, hogy nem igazán tud. Amíg világ a világ, mindig a relatíve kis korkülönbség lesz majd a norma, és mindig meglesz valami ősi szorongás abban, ha valaki olyan emberrel szexel, aki akár a gyereke is lehetne. És ebbe az egészbe nyilvánvalóan belefér az is, ha valaki mindezek ellenére történetesen idősebb vagy fiatalabb személyhez vonzódik.
A probléma, hogy ez a parttalan, semmitmondó moralizálás eléggé ellaposítja a műsort, különösen, hogy minden a műfajtól megszokott akciót kiszorít. Nincsenek részeg partik megcsalással, szexjelenetek a pezsgőfürdőben, hatalmas kamuzások és lebukások, vagyis olyasmik, amiért a reality műsorok általában bűnös élvezetet jelentenek.
A Netflix sorozatának gyakorlatilag teljes játékideje azzal megy el, hogy a szereplők a korkülönbségükről elmélkednek. De reality szereplők lévén, azért nincsenek eget rengető gondolataik a témáról. Így a legfontosabb, amit az Age of Attractionről el lehet mondani, leginkább csak annyi, hogy a sorozat elég unalmas. Szóval ha valaki innen szeretett volna választ kapni a randizás és az életkor összefüggéseinek kínzó kérdéseire, nyugodtan spórolja meg magának az időt, és keresgéljen tovább másfele!
Fotó: Netflix
