- Csak akkor olvasd el, ha már láttad a második évad utolsó részét!
- Ha még nem lett volna elég sokkoló esemény a Vészhelyzet Pittsburghben eddigi részeiben, az évadzáróra is jutott fordulat.
- Úgy ért véget a második évad, hogy a harmadikat várjuk.
A Vészhelyzet Pittsburghben első évada úgy zárult le, ahogyan a nagy sorozatfinálékat elképzeljük: felfokozott tempóval, tömeges tragédiával, adrenalinnal, és azzal a katartikus érzéssel, hogy egy csapat a lehetetlen helyzetben is képes összezárni. A második évad utolsó része ehhez képest meglepően más utat választ. Kevésbé hangos, kevésbé látványos, és jóval kevésbé ad megnyugtató lezárást. Cserébe viszont pontosan tudja, hol kell fájnia.
Ez az epizód nem egy újabb sokkoló külső eseményre épül, hanem arra, amit az első két évad során a szereplőkben felhalmozott a sorozat: fáradtságra, traumára, dühre, kimerültségre, bűntudatra és elfojtott kétségbeesésre. Ha az első évad kulcsszava a feloldás volt, a másodiké inkább a szembenézés.
Nem is akar ugyanúgy működni, mint az első évad zárása
Az egyik legokosabb döntése a Vészhelyzet Pittsburghben alkotóinak, hogy nem próbálták megismételni az első évad receptjét. Nem küldenek újabb, mindent elsöprő katasztrófát a sürgősségire csak azért, hogy még egyszer ugyanazt az érzelmi csúcsot kapjuk. Ehelyett apróbb, viszont annál nyomasztóbb feszültségekből építkeznek, de azt folyamatosan.
Ez a finálé ettől sokkal hétköznapibb, de csak annyiban hétköznapi, amennyiben egy sürgősségi osztályon egyáltalán létezik ilyen. Nincs egyetlen, mindent meghatározó külső csapás, mégis végig azt érezzük, hogy minden szereplő a saját határára sodródott. Mivel mindannyian éreztünk már ilyet, ezért különösen nyugtalanító és feszítő nézni, mégsem tudjuk abbahagyni.
Dr. Robby története most érkezett el a legfájdalmasabb pontra
A finálé valódi súlypontja egyértelműen Dr. Robby. Noah Wyle – akinek beszéde az Emmy-gálán mindenkit meghatott – egész évadon át úgy építette ezt a figurát, hogy közben végig láttuk: valami nagyon nincs rendben vele, de ő maga ezt még sokáig próbálta munkával, ingerültséggel és kontrollal elfedni. Az évadzáróban ezt a belső összeomlást képtelen tovább halogatni, leplezni: be kell következnie menthetetlenül.
Robby összecsap Dr. Al-Hashimivel, miután kiderül, hogy a doktornő rohamokat él át, és a kezelése aznap kétszer is csődöt mondott. A köztük zajló vita túlmutat a konkrét helyzeten. Nemcsak arról szól, hogy Al-Hashimi alkalmas-e vezetni az osztályt, hanem arról is, hogy Robby mennyire képtelen már elviselni a bizonytalanságot, a sérülékenységet, és valójában saját magát is.
Az, ahogyan ultimátumot ad neki, egyszerre tűnik szakmailag érthetőnek és érzelmileg kegyetlennek. Ez megint nagyon jó példa arra, ami miatt a Vészhelyzet Pittsburghben elképesztően betalál az embereknél: nem próbálja felmenteni a szereplőit, de démonizálni sem akarja őket. Mindenki ilyen igazságos világban akar élni!
A legjobb jelenetek nem a kiabálásról, hanem a kimondhatatlanról szólnak
A rész legerősebb pillanatai nem feltétlenül a leglátványosabbak. Sokkal inkább azok, amikor a szereplők végre közel kerülnek ahhoz, hogy kimondjanak valamit, amit régóta kerülgetnek.
Különösen erős Robby és Langdon találkozása. Langdon, aki már a rehabon is túl van, most először nem a főnökének akar megfelelni, és nem is keresi a kibúvókat. Egyszerűen annyit mond Robbynak: segítségre van szüksége. Ez a mondat nem hangzik nagynak, de az egész évad súlya ránehezedik.
Ugyanez igaz Dr. Abbot jeleneteire is. Shawn Hatosy elképesztően jó ebben a szerepben. Van benne valami szelíd, fáradt bölcsesség, amitől minden jelenete más ritmust kap. Abbot nem akar látványos megmentő lenni, csak pontosan érti, mi történik Robbyval, és nem néz félre, mintha nem lenne itt semmiféle látnivaló. Az, hogy ő az, aki gyakorlatilag kimondja: ez már segélykiáltás, az epizód egyik legemberségesebb gesztusa.
A sürgősségi jelenet brutális, de nem öncélú
Természetesen orvosi drámáról beszélünk, így a finálé nem marad intenzív vészhelyzet nélkül, még ha tömegkatasztrófa ezúttal nem is történik. A legnagyobb feszültséget az a történetszál hozza, amikor egy 37 hetes várandós nőt szállítanak be elviselhetetlen fejfájással, aki a teljes terhességet mindenféle orvosi ellátás nélkül vitte végig.
Amikor rosszabbodik az állapota, rohamot kap és leáll a szíve, az osztálynak egyszerre kell újraélesztenie, intubálnia és sürgősségi császármetszést végeznie rajta. Ez a jelenet az évad egyik legerősebb orvosi esete: feszült, kaotikus, technikailag is lenyűgöző, és közben végig azt érezzük, hogy itt valóban minden másodperc számít.
Mégsem azért működik, mert sokkolni akar. Sokkal inkább azért, mert újra megmutatja, milyen szélsőséges helyzetekben kell ezeknek az embereknek hideg fejjel dolgozniuk akkor is, amikor belül már régen recseg-ropog minden.
A második évad nem a katasztrófáról, hanem az árról szól, amit fizetni kell
A Vészhelyzet Pittsburghben második évada azzal lett erősebb, hogy ezúttal a hosszú távú következményekre koncentrált.
Robby kiégése, Santos önsértő múltja, Dana traumája, Mohan pánikrohama, Al-Hashimi egészségi állapota, Langdon józansága – ezek mind azt a kérdést feszegetik, mit tesz az emberrel ez a szakma hosszabb távon. Nem egyetlen drámai nap súlya nehezedik rájuk, hanem sok hasonló napé, egymásra rakódva.
Ez a megközelítés kevésbé nyújt azonnali katarzist, viszont mélyebbre megy. A sorozat itt már nemcsak azt mutatja meg, milyen hősiesnek lenni a frontvonalban, hanem azt is, mennyire kegyetlen ára lehet ennek.
Nem minden konfliktus működött ugyanolyan jól
Ezzel együtt nem volt hibátlan a finálé. Sőt, a második évad összességében valamivel rendezetlenebbnek érződött, mint az első. Volt néhány konfliktus, amely kicsit túlírt, kissé mesterségesen gerjesztett hatást keltett, mint az első évad organikusan kibomló feszültségei.
Mel történetszála például nem minden ponton volt ugyanolyan erős, és néhány mellékszál szándékosan annyira nyitva maradt, hogy az már majdnem frusztráló. Persze ez részben tudatos stratégia: a sorozat nyilvánvalóan hosszabb távra építkezik. Mégis, a finálé után bőven marad bennünk olyan érzés, hogy túl sok mindent tartott vissza.
A zárókép mégis pontosan betalál
Az epizód legszebb jelenete mégis a legcsendesebb. Robby a magára hagyott csecsemőt ringatja, és arról beszél neki, hogy minden rendben lesz, rengeteg csodálatos dolgot fog még látni, és sok embert fog szeretni. Mindez persze nemcsak a kisbabának szól, hanem saját magának is.
A Vészhelyzet Pittsburghben itt nagyon pontosan érzi, mennyit bír el a jelenet. Nem akar könnyeket kierőszakolni. Csak hagyja, hogy ez a sötét-csendes pillanat a helyére kerüljön.
Mi a véleményünk?
A Vészhelyzet Pittsburghben második évadának fináléja nem annyira magasztos és katartikus, mint az elsőé volt. Ez azonban nem fáj a nézőnek. Kevesebb benne a lezárás, több a seb, ami még nem gyógyult be. Ezzel együtt nyugtalanítóbb és felnőttebb.
Nem minden szál tökéletes, és valóban maradt bennünk hiányérzet, mégis erős utolsó epizódot kaptunk, mert pontosan érti, hogy ezeknek a szereplőknek most nem egy újabb nagy külső tragédiára van szükségük ahhoz, hogy összeroppanjanak, épp elég a saját életük.
A Vészhelyzet Pittsburghben ezzel a fináléval azt is bizonyítja, hogy már nem kell bizonyítania tulajdonképpen semmit. Elég kivárni, míg a karakterek cipelik a saját keresztjüket. Ez pedig hosszú távon legalább annyira izgalmas, mint bármilyen sokkoló fordulat. Főleg, hogy tudjuk, lesz harmadik évad is.
Fotó: HBO Max
