Gyerekkorában a tamburázás jelentette számára a kiutat nehéz élethelyzetéből, felnőttként ugyanezt szeretné átadni a hozzá járó gyerekeknek, módszere pedig olyan sikeres lett, hogy május 8-án az új országgyűlés alakuló ülésén is felléptek. Nébl Zsolttal, a Sükösdi Sugo Tamburazenekar vezetőjével oktatásról, magyar identitásról és a parlamenti fellépés nyomán készült mémekről is beszélgettünk.
Magyar Péter már 2025 novemberében nyilvánosan is elmondta, hogy szeretne meghívni titeket az új országgyűlés alakuló ülésére. Akkor sejtettétek, hogy az országház közepén fogtok majd előadni?
Mondjuk úgy, hogy reménykedtem benne. Valójában már 2024 óta nagyon reméltem, hogy végre megváltozhat ez a rendszer.
Izgultak a gyerekek a fellépés előtt?
Izgulni nem szoktak, legalábbis nem a fellépés miatt, inkább valami olyasmiféle drukk és várakozás volt bennünk, mint egy osztálykirándulás előtt. Néhányan egyébként már jártak közülük korábban a parlamentben szülőkkel, iskolával, de természetesen nem úgy, ahogyan most, hiszen a fellépés miatt olyan helyeket is megmutattak nekik, ahová hétköznapi látogatók nem juthatnak be. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy érezték a pillanat történelmi jelentősségét: számukra körülbelül ugyanolyan élmény volt az egész, mintha csúszdaparkba vittem volna őket.
Május 8. után minden a Sükösdi tamburazenekarról szólt – hogy fogadták a gyerekek ezt a hirtelen jött sok figyelmet?
Alapvetően jól kezelik, sokan mesélték, hogy meggratulálták őket a tanárok az iskolában vagy távolabbi rokonok, ismerősök: de a gratuláció is olyan, hogy amikor mindennapossá válik, a gyerekek hamar megszokják. Mondjuk úgy, hogy az elektromos roller sokkal jobban érdekli őket, mint a gratuláció.
A sükösdi Sugo tamburazenekar, jobb oldalon Nébl Zsolt vezető
A Mi hazánkos képviselők kivonulásáról is beszélgettél velük utána?
Azokkal a tizenegy-két éves gyerekekkel, akik már átlátják a helyzetet, igen, a kisebbek még – szerencsére – nem sokat értenek belőle. A nagyobb gyerekek közül jó néhányan már interneten, közösségi oldalakon is követik a közéleti történéseket, de ők is inkább csak a mémeket látják az eset kapcsán: nevetnek, hogy bohócsapkákat retusáltak a képviselők fejére, ilyesmik. Hála istennek, leginkább csak ez jut el hozzájuk.
És te hogy élted meg?
Borzasztóan kellemetlen volt, nem a politikai üzenete miatt, hanem azért, mert tudtam, hogy ezek a gyerekek szívvel-lélekkel készültek, hónapokon keresztül gyakoroltak, és száz százalékot beletettek ebbe a produkcióba. És nemcsak a fellépésről beszélek: elképesztő fegyelemről kellett tanúbizonyságot tenniük, végig viselkedni, komoly protokollokat betartani. Ez a Mi hazánkos képviselőknek nem sikerült. Azt gondolom, nem politikai kérdés, hanem emberi minimum, hogy nem fordulunk el egy kisgyerek előadásától, hanem nyitottsággal, szeretettel reagálunk rá.
Az eset után egyébként megkeresett Toroczkai László asszisztense azzal, hogy a pártelnök úr szeretne személyes találkozóra időpontot kérni, mire azt feleltem, az értékrendjeink olyan távol állnak egymástól, hogy nem kívánok egy asztalhoz leülni vele. Próbáltak még magyarázkodni, hogy ők csupán az Örömóda ellen szerettek volna tiltakozni… de még én, a sükösdi parasztember is pontosan tudtam, hogy mi a nap forgatókönyve, és minden egyes képviselő tudta, hogy melyik programpont fog következni. Nem tudom elfogadni a bocsánatkérést úgy, hogy azt érzem, a gyerekek hátán felkapaszkodva próbálják menteni a helyzetet. Ezután a miniszterelnök úr jelezte a pártelnök úrnak, hogy többet ne zaklassanak engem.
Fájdalmas pont ez egyébként nekem, hiszen számomra nagyon fontos a magyar identitásom. Emlékszem, amikor a 90-es években gyerekként először Horvátországban jártam, teljesen lenyűgözött, hogy még az utolsó söröskupakon is ott virít a horvát zászló. Ez a felismerés akkor mélyen megérintett, és erősen motivált benne, hogy én is kifejezzem a hazaszeretetemet: azóta mindig piros-fehér-zöld szalaggal kötöm magamra, és most már a gyerekekre is a hangszert. Katolikus keresztény, hazaszerető magyar ember vagyok, és nagyon nehezen éltem meg, hogy az elmúlt években politikai szereplők kisajátították maguknak ezt az identitást.
Mióta foglalkozol a gyerekekkel, hogyan kezdődött a közös munka?
Nehéz gyerekkorom volt: a rendszerváltás, és a termelőszövetkezetek privatizálása után apám elveszítette a munkahelyét és az alkoholba menekült, édesanyám sem kezelte jól a helyzetet. Mélyszegénységbe kerültünk, mindennaposak voltak a veszekedések. Amikor a cigány barátaim 11 éves koromban megkérdezték tőlem, hogy van-e kedvem velük tamburázni, azt feleltem, fogalmam sincs, mi az a tambura, de megyek. Attól kezdve a tamburázás lett az én menekülő utam. Ott, a mesteremtől, Ribár Józsi bácsitól tanultam azt a szeretet- és biztonságteremtésre építő módszert, amivel ma én is tanítom a gyerekeket.
De nem volt egyenes az idáig vezető út: korábban sokáig dolgoztam menedzserként, Ausztriában felépítettünk egy építőipari céget, azt vittem, teszem hozzá, elég sikeresen. Viszont hamar megéreztem, hogy nem akarok beledögleni a munkába, nyugodt életre vágytunk a feleségemmel, ahol megvalósíthatjuk az álmainkat. És nekem akkor már nagyon régi álmom volt, hogy gyerekeket tanítsak zenélni.
Most már tíz éve oktatok, és minden egyes gyerekben látom a tizenegy éves Nébl Zsoltikát, ami személyesen is nagyon sokat segít, hogy feldolgozzam a múltamat. A gyerekeket úgy találta ki a Jóisten, hogy ösztönösen nyitottak, szeretetre, tudásra éhesek, és elképesztő dolgokra képesek, ha ezeket megadjuk nekik. Szerencsére az élet is engem igazol: régebbi tanítványaim közül sokan lettek mára sikeres zenészek, mások egyszerűen csak jó emberek.
Mesélj egy kicsit a kezdetekről, hogyan indult a gyerekekkel közös munka?
Miután hazajöttem Ausztriából, megkerestek a sükösdi általános iskolából azzal, hogy éppen tamburatanárt keresnek. Én pedig úgy döntöttem, hogy belevágok: összeszedtem hangszereket, toboroztam gyerekeket, és elindultunk egy körülbelül húszfős csapattal. Régi tanítom, Józsi bácsi – aki egy egyszerű bunyevác szakmunkás volt, elképesztő pedagógiai érzékkel megáldva – módszerét vittem tovább, vagyis arra törekedtem, hogy közösséget építsek a zenélésen keresztül.
Heti egy-két órában ennyi gyerek mellett mindenkire csak négy-öt percnyi osztatlan figyelem juthat, ezért nagyon fontos, hogy a gyerekek képesek legyenek támogatni, felhúzni egymást. De hamar kiderült, hogy a helyi családok jelentős részének még a pár ezer forintos tandíj is nehézséget okoz. Azzal jöttek oda a gyerekek, hogy „nagypapa kérdezi, hogy akkor is elég-e fizetni, ha megjön a családi pótlék“, vagy hogy „anya kérdezi, fizethet-e majd nyáron, részletekben, mert télen kell a pénz a fűtésre“. Ott egyértelművé vált számomra, hogy én nem fogok pénzt kérni ezektől a gyerekektől. Az iskolától végül kaptam valamennyi útiköltségre valót, de azt is focis kártyákra költöttem – azokkal motiváltam a gyerekeket a kottatanulásra.
Egyszer meglátogatott minket a Muzsikás Együttes, és Porteleki László díjnyertes prímás is látta, ahogy focis kártyákat osztogatok azoknak a gyerekeknek, akik jól elmondják a hangsorokat. Ere azt mondta nekem: „Zsoltikám, így még Kodály Zoltán sem tudta megtanítani a gyerekeket kottát olvasni!” Az óriási elismerés volt nekem.
Milyen jövőkép vár a zenekarban tanuló gyerekekre, el tudnak helyezkedni zenészként?
A zene egyrészt irányt és motivációt ad számukra, megtanulnak közösségben működni. Az én célom, hogy komplex nevelést adjak át nekik: az első órát például azzal kezdjük, hogy megtanulunk szépen kezet fogni, köszönni, tegeződni, magázódni. Fontos az is, hogy empátiát mutassak és tanítsak nekik, amit azt hiszem, hitelesen is tudok képviselni, hiszen sok élethelyzetüket én magam is átéltem – a legrosszabbaktól a legjobbakig.
Az első generációs sükösdi tanítványaim közé tartozik Lakatos Jonatán, aki az ország egyik legjobb tamburása lett, de nem mindenki megy zenei pályára: van olyan volt tanítványom is, aki most 24 évesen termelési igazgató egy ismerősöm cégénél. Annyi biztos, hogy ezek a gyerekek mind jó, tisztességes emberekké válnak. Folyamatosan figyelemmel kísérem a gyerekek sorsának alakulását, és segítek, ahol tudok: akár tanáccsal, akár a saját kapcsolati tőkémmel.
A tamburazenekar tagjai hangszereikkel
És milyen sors vár azokra, akiket nem sikerül felkarolni? Mik a legnagyobb problémák Sükösdön és a hasonló településeken?
Azokat a gyerekeket gyakran kiemelik a családból, ahonnan a gyermekvédelmi rendszer útvesztőjébe kerülnek, onnan kikerülve pedig sokaknak börtön, függőség, hajléktalanság vagy prostitúció lesz a sorsuk. Amikor kiemelnek egy gyereket a családból, többnyire nem marad már senki mellette, hogy fogja a kezét, és ez nem feltétlenül a gyermekvédelemben dolgozó szakemberek egyéni hibája, sokkal inkább a súlyosan alulfinanszírozott rendszeré. Most van nekem is két kis tanítványom, akik gyermekotthonban élnek, és akiken keresztül látom a rendszer minden problémáját és a jó oldalát is, azokat a szakembereket, akik próbálják a saját hátukon vinni az intézményt.
Az elmúlt években senki nem törődött a szegregátumokban élők problémáival, a mélyszegénység megszüntetésével vagy a dizájnerdrogok felszámolásával, ezen azonnal változtatnunk kell.
Szerinted milyen nagyobb léptékű programokra, intézkedésekre volna szüksége a hasonló élethelyzetű gyerekeknek?
Személyesen nagyon szeretném, ha a Sugo Tamburazenekar módszere országos programmá nőné ki magát, és több száz hasonló zenekar működne a hazánkban. A cigánygyerekek így a saját zenéjükön, saját kultúrájukon keresztül tudnak kapcsolódni egymással és más közösségekkel, rendszert és perspektívát kapnak, ami kulcsfontosságú vidékfejlesztési szempont. Ideje lenne látni, hogy a vidékfejlesztés nem annyit jelent, hogy küldünk le pénzt a falvakba, hogy kifessék az orvosi rendelőt meg letérkövezzék a polgármesteri hivatal előtti teret, közben meg a források kilencven százalékát zsebre tesszük.
A mi programunk a kultúra átadásán keresztül képes olyan gyökereket elültetni a gyerekekben, mint amilyek annak idején engem is hazahúztak Ausztriából. Ha ez az identitás és hazaszeretet gazdasági lehetőségekkel is párosul, akkor ezek a gyerekek tényleg szívesen élnek majd Magyarországon, és büszkén gazdagítják majd. Az lesz majd a valódi vidékfejlesztés, amikor a gyerekeink teleszülik a falvakat.
Fotó: Mazug Botond
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben!
