- Az Üvöltő szelek új adaptációja ismét ráirányította a figyelmet a hot-washing jelenségére, amely egyre gyakrabban jelenik meg a hollywoodi könyvadaptációkban.
- A hot-washing lényege, hogy a filmkészítők a történet hitelessége helyett a szereplők vonzerejét helyezik előtérbe, és gyakran túl tökéletes, túl szép színészeket választanak a főbb szerepekre.
- Margot Robbie, Jacob Elordi, Nicole Kidman és Rachel Weisz példáján keresztül mutatjuk be, hogyan írhatja át a hot-washing az eredeti karaktereket, és miért tartják ezt sokan káros hollywoodi trendnek.
Köszönhetően az erotikától fülledt előzeteseknek és a gondosan felépített marketingkampánynak, óriási várakozás és hatalmas hype övezte Emerald Fennell 2026 februárjában bemutatott Üvöltő szelek-adaptációját.
A Valentin-napra időzített premier után azonban hamar kiderült, hogy a film erősen megosztja a közönséget: míg voltak, akik merész és szenvedélyes feldolgozásként ünnepelték, mások szerint Fennell éppen azt veszítette el, ami Emily Brontë klasszikus regényét időtlenné teszi. (A filmről írt kritikánkat itt olvashatod el.)
A kritikák többsége szerint a film túlságosan felszínesre és legalább annyira giccsesre sikerült. A legfájóbb pedig, hogy teljesen kiirtották belőle Brontë regényének egyik legfontosabb védjegyét, a kísértetiesen gótikus hangulatot.
És hogy mi maradt az Üvöltő szelekből a kísértetek nélkül? A kritikus szerint nem sokkal több, mint egy közepesen botrányos, tragikusan végződő szerelmi történet két gyönyörű ember között. De úgy is fogalmazhatunk, hogy két már-már irreálisan gyönyörű ember között.
Fennell filmjében ugyanis mintha a történet helyett az esztétikum került volna a középpontba. Minden és mindenki feltűnően szép: a tájak, a beállítások, a jelmezek és természetesen a két főszereplő is.
Margot Robbie és Jacob Elordi túl csillogó, túl tökéletes
Bár nagy várakozás előzte meg az Üvöltő szelek moziba kerülését, a főszereplők személye – ahogy arról akkor mi is írtunk – már a forgatás alatt kiverte a biztosítékot a regény hard core rajongóinál. A kifogásaik több irányból is érkeztek. Az egyik leggyakrabban emlegetett probléma a szereplők életkora volt: Emily Brontë regényében Catherine és Heathcliff története tinédzserkorukban kezdődik, a filmben azonban a szerepeket a forgatás idején 34 éves Margot Robbie és a 27 éves Jacob Elordi kapták.
De persze azonnal feltűnt a rajongóknak Elordi bőrszíne is, mármint az, hogy túlságosan is fehérnek tűnt Heathcliff szerepére. A regényben ugyan a fiú származására sosem derül fény, a sötét bőrszínét többször is megemlíti a szerző, ami ráadásul a történet és a szereplők egymáshoz való viszonya kapcsán is fontos tényező. A történetnek ezt a rétegét Emerald Fennell valamiért teljesen figyelmen kívül hagyta.
Az már csak hab volt a tortán, hogy Margot Robbie megjelenése sem volt köszönőviszonyban a könyvben leírt sötét hajú, illetve szemű, és még véletlenül sem klasszikus porcelánbaba szépségű Catherine-ével.
Valójában már első látásra egyértelmű volt, hogy Margot Robbie és Jacob Elordi túl csillogók, túl kifogástalanok voltak ezekhez a szerepekhez. Tökéletes példái lettek az úgynevezett „iPhone face” vagy a magyarul gyakrabban használt Intagram-arc jelenségnek: olyan színészekről van szó, akik túl modernnek, túl tökéletesnek hatnak ahhoz, hogy hitelesek legyenek egy kosztümös drámában.
A ragyogó fehér fogukat, hibátlan bőrüket, tökéletesen belőtt frizurájukat és edzőteremben épített testüket látva nehéz volt elhinni, hogy ilyen nők és férfiak egyáltalán létezhettek a stylistok, dietetikusok és személyi edzők előtti időkben.
Hot-washing: a szépség mindenek előtt
Az Üvöltő szelek tökéletes példája annak a filmes jelenségnek, amit egyre többen hot-washingként emlegetnek. A kifejezés a régóta ismert whitewashing mintájára született: ez az a bevett hollywoodi gyakorlat, amikor fehér színészeket választanak olyan szerepekre is, amelyeket eredetileg színes bőrű emberek vagy karakterek számára írtak.
Ezen a logikán haladva a hot-washing azt a tendenciát írja le, amikor egy filmhez – a kontextussal gyakran mit sem törődve – túlságosan is vonzó, túlságosan tökéletes szereplőket castingolnak.
De ne legyünk naivak, abban természetesen semmi új és meglepő nincs, hogy a hollywoodi adaptációkban feltűnően vonzó emberek kapnak szerepet. Az elmúlt években azonban mintha a filmipar csúcsra járatná a hot-washing gépezetét – korábban a készítők legalább minimálisan megpróbáltak törekedni rá, hogy a karaktereket valamivel hétköznapibbnak, emberibbnek mutassák. A színészeknek lehettek különös, akár szabálytalan arcvonásaik vagy olyan külső jegyeik, amelyek egyedi karaktert adtak nekik.
Mostanra azonban az egyre általánosabbá váló plasztikai beavatkozások következtében, nemcsak gyönyörű, de egymásra egyre jobban hasonlító, egyenarcú színésznők tűnnek fel a filmekben.
A hot-washing tehát a legegyszerűbben elmagyarázva azt jelenti, hogy egy adaptációban a készítők leginkább a szereplők vonzerejét helyezik előtérbe. A karaktereket rendkívül szép színészek alakítják, akiket a film folyamatosan a lehető legelőnyösebb módon mutat be, így a történet sokszor elveszíti azokat a sötétebb, nyersebb vagy összetettebb rétegeit, amelyek az eredeti mű fontos részét képezték.
Így válnak végül a filmvásznon felszínessé és semmitmondóvá azok a kortárs irodalmi adaptációk, amelyeknek a szereplői éppen attól lennének hitelesek, hogy egy kicsit valóságosabbnak hatnak. (Képzeljük csak el, milyen lenne például, ha a Bridget Jones naplóját 2026-ban Sydney Sweeney főszereplésével forgatnák újra…)
De nem az Üvöltő szelek volt az egyetlen film, vagy akár sorozat, ami az elmúlt időben a hot-washing áldozata lett.
Nicole Kidman a Scarpetta c. sorozatban
A Patricia Cornwell nagy sikerű könyvéből készült sorozatban, a Scarpettában egy igazságügyi orvosszakértő állt a középpontban, akinek egy hátborzongató gyilkosság ügyében kellett vizsgálódnia. A főszereplőt, Kay Scarpettát az a mindig tökéletes Nicole Kidman alakította, aki a szinte hibátlan megjelenésével 58 évesen is Hollywood egyik legnagyobb sztárjának számít.
A casting első pillanatra nem tűnik baklövésnek: tény és való, hogy Patricia Cornwell szőkének, csinosnak és elegánsnak képzelte el a hősnőjét. Ám a regénybeli Kay Scarpetta egész egyszerűen nem az a karakter, akiről elsőként Nicole Kidman jutna az eszünkbe.
A mindig makulátlan Kidmanhez képest Kay Scarpetta valamivel karcosabb, esendőbb figurának tűnt a könyv lapjain – olyan nőnek, akinek a szakmai sikerei mögött ott húzódnak a személyes kudarcok, a magány és az élet nehezebb oldalai is. Nicole Kidman ezzel szemben annyira tökéletesen néz ki, és olyan erősen kapcsolódik hozzá Hollywood csillogása, hogy a néző nehezen tudja elhinni róla ezt a fajta sebezhetőséget.
Ez persze nem Kidman hibája: a színésznő számos alkalommal bizonyította már, hogy kiválóan alakít összetett női karaktereket. Az olyan történetekben, mint amilyeneket például Liane Moriarty ír – gazdag, gyönyörű és látszólag tökéletes életet élő nők titkairól és problémáiról, mint A hatalmas kis hazugságokban –, sokkal természetesebbnek hat a jelenléte. A Scarpetta világában viszont mintha egy kicsit kívülálló maradna.
A kontraszt különösen szembetűnő Jamie Lee Curtis mellett, aki Kay nővérét, Dorothyt alakítja. Curtis karaktere nyers, kiszámíthatatlan és kifejezetten kaotikus. Mintha egy teljesen más világból érkezett volna. Az ő alakítása jobban visszaadja azt a rendezetlenséget és emberi tökéletlenséget, amely az ilyen történetek szereplőit igazán hitelessé teszi.
Rachel Weisz a Vladimir c. sorozatban
Hasonló problémába ütközik a Vladimir című, 2022-ben megjelent, szellemes és provokatív egyetemi regény is. A történet főszereplője egy egykor ünnepelt, nagy tudású angolprofesszor, akit csak M-ként ismerünk. A nő az ötvenes évei végén jár, és egyre fájdalmasabban szembesül az öregedés jeleivel, miközben a férje éppen élete egyik legsikeresebb időszakát éli. M különösen érzékenyen viseli, hogy már nem úgy tekintenek rá, mint fiatal korában, és egyre inkább érzi magát középkorú nőként láthatatlannak a világ szemében.
Ebben az élethelyzetben kezd megszállott vonzalmat érezni Vladimir, az irodalomtanszék fiatal, karizmatikus és jóképű új oktatója iránt. A regény egyik központi gondolata éppen az, hogy ez a vágy mennyire egyenlőtlen és reménytelen. M maga is tisztában van ezzel. Ahogy fogalmaz: az idősebb, vágyakozó nőket a társadalom gyakran nevetség tárgyává teszi, miközben a hasonló helyzetben lévő férfiakat egészen más mércével ítéli meg.
A Netflix sorozata azonban némileg aláássa már magát az alaphelyzetet is. Rachel Weisz ugyanis még mindig olyan feltűnően gyönyörű és karizmatikus jelenség, hogy nehéz elhinni róla: egy olyan nőt alakít, aki már elveszítette azt a képességét, hogy elbűvölje a környezetét.
Kétségtelenül üdvözlendő, hogy a szerepre egy, a karakter korának megfelelő színésznőt választottak, a történet alapkonfliktusa azonban mégis kevésbé tűnik hitelesnek, ha a főszereplőt a meseszép Rachel Weisz játssza. Éppen ez a hot-washing egyik legjellemzőbb problémája:
amikor a szereplő annyira vonzó, hogy maga a történet alapfelvetése válik nehezebben hihetővé.
Túl szép, hogy igaz legyen
A hot-washing persze első pillantásra könnyen vonzó lehet a közönség számára. Hiszen mégis ki ne szeretne gyönyörű embereket nézni a vásznon? Mindez azonban egy nagyon is sivár irányba mutat.
Ha a szórakoztatóipar továbbra is a lehető legszélesebb közönséget próbálja kiszolgálni, könnyen előfordulhat, hogy minden történet ugyanabba az irányba kezd el tartani. A karakterek szebbek lesznek, a konfliktusok kevésbé kényelmetlenek, a nehezebben emészthető részletek pedig lassan kikopnak a filmekből.
Holott a jó irodalom és a jó fikció éppen attól lesz emlékezetes, hogy nem mindig kényelmes. Tele van ellentmondásos figurákkal, furcsa döntésekkel, zavarba ejtő helyzetekkel és olyan részletekkel, amelyek lehet, hogy nem tetszenek majd mindenkinek. De ezek adják a történetek élét és egyediségét.
Amikor azonban az adaptációk készítői ezeket a „tüskéket” eltávolítják, hogy a végeredmény minél vonzóbb és könnyebben fogyasztható legyen, a történetből gyakran éppen az vész el, ami eredetileg különlegessé tette. Lehet, hogy így több nézőhöz jut el, de közben mégis szegényebbé is válik.
Forrás: Lithub Fotó: IMDB
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben!
