Milyen lenne a Biblia, ha nők írták volna?

Mitől lesz valóban női olvasata egy történetnek? Attól, hogy női szereplők mesélik el az unásig ismételt elbeszéléseket és lágyítanak rajta, vagy attól, hogy végre a cselekmény főszereplőivé válhatnak? Ennek a dilemmának az egyik legkézenfekvőbb példája a nyugati kultúra alapszövege, a Biblia, amely bár tele van nőalakokkal, a női tapasztalat mégis csak töredékesen, elmosódva jelenik meg benne. De mi lenne, ha ezeket a régi szövegeket nem a harcos hősök, a hódítók és a törvényhozók, hanem a gondoskodók, a gyászolók, a várakozók és a túlélők szemszögéből mesélnénk újra? Hogyan alakulna át a szent szövegek belső logikája, ha nem a férfi hatalmi játszmák, hanem a női létezés legmélyebb, hús-vér valósága kerülne a középpontba?

A jelen lévő láthatatlanok

A Biblia nőalakjai évszázadokon át egyszerre voltak jelen és mégis láthatatlanok. Neveiket jól ismerjük, sorsukat gyerekkorunk óta újra és újra elmesélik nekünk, mégis ritkán gondolunk rájuk valódi téttel bíró szereplőkként. Olyan emberekként, akiknek saját vágyaik, fojtogató félelmeik, testi tapasztalataik, politikai vagy spirituális ambícióik lehettek – amelyek nem tudtak kiteljesedni. A hagyományos elbeszélésekben többnyire csak kísérőként jelennek meg a férfiak drámáiban: önfeláldozó anyaként, hűséges feleségként, veszélyes – akár vérfertőző – csábítóként, szent szűzként vagy éppen egyetemes bűnbakként.

Ez a kulturális és strukturális elnémítás ráadásul nem ért véget az ókorban; hosszú évszázadokon át húzódott végig a történelemben, egészen a modern korig. Gondoljunk csak a huszadik század közepére: amikor az ötvenes években az első evangélikus lelkésznők diplomát szereztek, az egyetem kapujában egy olyan nyilatkozatot kellett aláírniuk, amelyben tudomásul veszik, hogy az egyház semmilyen juttatást vagy hivatalos munkát nem biztosít a számukra. A nők spirituális hangja, vezetői szerepe és egyéni látásmódja mögött tehát évezredes falak állnak.

Ha a nő lesz a narrátor

Ebben a zárt, férfiak által diktált szövegvilágban kifejezetten üdítő, bátor és fontos gesztusként hat Marilù Oliva új könyve, A Biblia Éva, Judit és Mária Magdolna szerint. Az olasz írónő, aki korábban már antik eposzok (az Odüsszeia és az Iliász) nőalakjait is új nézőpontból szólaltatta meg, most a bibliai szereplőknek ad hangot. Oliva szakít a dogmatikus sztereotípiákkal, és emberi közelségbe hozza az ismertebb bibliai nőalakokat.

Oliva olvasatában Éva nem a bűnbeesésért felelős, gyarló csábító, hanem egy kíváncsi nő, aki a tudás és az autonómia választásával tudatosan vállalja a szabadság és az emberi lét minden fájdalmát. Judit nem egy transzcendens akarat passzív bábja, hanem egy rendkívül éles eszű, hidegfejű stratéga, aki pontosan felismeri saját nőiségének és intelligenciájának erejét. Mária Magdolna pedig kilép a bűnbánó prostituált évszázados, igazságtalan egyházi bélyegéből, és elfoglalja méltó helyét mint a feltámadás legelső, kiváltságos tanúja.

Oliva könyve magával ragadó és empátiával teli. Ám miközben olvassuk, a lelkesedés mellett óhatatlanul megfogalmazódhat egyfajta hiányérzet is: vajon attól, hogy ezúttal nők beszélnek, meg is születik-e az ismert történetek női nézőpontja?

Oliva szereplői hiába kapnak gyönyörű monológokat, jórészt annak a cselekménynek a foglyai maradnak, amelyet eredetileg a férfi tekintet és a patriarchális logika szervezett meg. Nem a saját világukat építik fel, hanem a régi, rögzített eseményeket mesélik el kicsit lágyabb hangon. Pedig a Biblia nőalakjainak problémája nemcsak az, hogy keveset beszélhettek, hanem az, hogy a női tapasztalat magából a történetmesélés szerkezetéből szorult ki. Egy igazán bátor újraírásnak a konfliktusok fókuszát és magát a hatalmi struktúrát sem szabadna érintetlenül hagynia.

Fotó: Getty Images