Valószínűleg rengeteg női néző ismerte fel saját életét az És egyszer csak című sorozat utolsó epizódjának egyik jelenetében. Történt ugyanis, hogy Harry – Charlotte férje – látványosan kiborult és jelenetet rendezett, miután elege lett belőle, hogy neki kell egyedül gondoskodnia a két kislányukról, mióta felesége visszament dolgozni. Charlotte rendkívül profi módon kezelte a helyzetet: készségesen elmagyarázta a férjének a nyilvánvalót, magyarán azt, hogy a feladatok, amikre panaszkodik, csak töredéke mindannak, amit neki éveken át minden egyes nap el kellett végeznie.
Kis győzelem volt ez az Upper East Side asszonyainak, a nők helyzetén világszerte azonban nem sokat változtat.
Rengeteg férfi – mint ahogy Harry is – eleve úgy gondol az otthoni láthatatlan munkára, mintha annak ellátása magától értetődően a nők feladata lenne, amibe ők jófejségből hajlandók lehetnek besegíteni. Persze, ha jobban belegondolunk, egyáltalán nincs mit csodálkozni a hozzáállásukon. Ezt látják és tanulják meg gyerekkoruktól kezdve: születésüktől fogva mindig édesanyjuk volt az, aki 0-24 órában a rendelkezésükre állt és leste minden szavukat, miközben az elfoglalt édesapák ideje szűkös és értékes volt.
„A férfi a nő számára olyan, mint a kultúra a természet számára”
Darcy Lockman New York-i pszichológus az All the Rage című könyvében úgy fogalmazott, hogy a nők alábecsülése – ami egyébként az élet minden területén érzékelhető – gyerekkorunkban szinte észrevétlenül ivódik belénk az otthonunk falai között. „Egy olyan korban, amikor számos feminista törekvést sikerült már elérnünk, az egyenlőtlenségnek van egy bástyája, amely továbbra is rendíthetetlenül tartja magát: a mai napig aránytalanul nagy szülői felelősség hárul az anyákra, függetlenül az iskolázottságuktól vagy szakmai státuszuktól. A gyerekek pedig már kora gyermekkorukban megtanulják, miként is szerveződik a társadalom, milyen feladatok hárulnak a nőkre és a férfiakra.” Könyve írása közben a pszichológus több nőt is meginterjúvolt arról, hogy miként tudják összeegyeztetni a fizetett munkájukat az otthoni feladatokkal és a gyerekek ellátásával. „A terv az volt, hogy 100 nővel fogok interjút készíteni, de amikor az 50.-nél tartottam, rájöttem, hogy mindannyiuk története egyforma. Bár az anyák Amerika különböző szegleteiből érkeztek, különböző etnikumúak voltak, és az anyagi helyzetük is eltért, mégis mintha minden interjúban ugyanazt a dühös, frusztrált nőt hallottam volna, aki megpróbált ugyan kommunikálni a partnerével, ám sikertelenül. Így aztán 50-nél abbahagytam.” Lockman a beszélgetések során egy rendkívül érdekes jelenségre is felfigyelt: még azokban a háztartásokban is, ahol mindkét fél dolgozott, és megegyeztek, hogy egyenlően osztoznak a feladatokon, szülés után végül mégiscsak a nőkre hárult az otthon megszervezésének és a gyermekek szellemi és lelki fejlesztésének felelőssége.
Ennek az igazságtalan, kikopni mégsem akaródzó felosztásnak olyan mély kulturális gyökerei lehetnek, amelyekről az elismert kulturális antropológus, Sherry Ortner is gyakran írt a szövegeibe. „A nőket történelmileg, pusztán kulturális értékelésük alapján közelebb helyezték a természethez, mint a társadalmi cselekvéshez és a kultúrához. A természet foglyainak tekintették őket, akiket azzal a feladattal bíztak meg, hogy továbbra is romlandó lényekkel táplálják az emberiség nagyobb társadalmát, hogy aztán azok tovább építhessék a romolhatatlan civilizációt. A nőkkel szemben a férfiakat történelmileg a civilizáció termelésével, a kultúrával azonosítják” – írta. Magyarán a nők lenézése, alábecsülése Ortner szerint abból származik, hogy a biológiai testfelépítésükből fakadóan (tehát azért, mert ők képesek a szülésre) történelmileg a nőket a természettel azonosították, illetve a természethez közelebb állónak tekintették – ellentétben a férfiakkal, akik a természetet leigázó kultúrát testesítették meg ebben a felfogásban. A nőket azonosították a testtel, a szüléssel, az anyasággal, és minden olyan tevékenységgel, amelyek az ember természethez való tartozására emlékeztetnek, míg a férfiak kisajátították maguknak a szellemi teremtést – amiből igyekeztek kizárni a nőket – és felmentették magukat minden olyan feladat alól, aminek a reprodukcióhoz van köze.
Ehhez a szerep és feladatfelosztáshoz az adatok szerint a mai napig foggal-körömmel ragaszkodnak a férfiak. Felmérések például kimutatták, hogy az anyáknak általában feleannyi szabadidejük van a hétvégéken, mint az apáknak, és kétszer olyan gyakran kelnek fel az éjszaka folyamán a gyerekek miatt. De sok olyan felelősség is terheli őket, amely nem órákban mérhető: ők szervezik a gyerekek iskola utáni foglalkozásait, a korrepetálásokat, ők szerzik be az ajándékokat a különféle ünnepekre, de az is általában tőlük függ, hogy mit fog enni a gyerek reggel, délben, illetve este. Még akkor is, ha egyébként mindkét szülő egyformán kiveszi a részét a gyereknevelésből, a tervezés, a szervezés és az esetleges kudarc terheit az anyák viselik. Darcy Lockman a könyvében megjegyzi, hogy még abban az esetben sem létezik egyenlőség a gyermekgondozásban, ha az apa munkanélküliként otthon tölti a napjait.
Mindenért, ami a családban történik, az édesanya tartozik felelősséggel – ez a gyerekek számára is nyilvánvaló egyenlőtlenség pedig sokkal súlyosabb következményekkel jár, mint az anya esetleges idegösszeomlása. Ezeket a családi dinamikákat látva a gyerekek hamar megtanulják, hogy egy nőnek mi mindent kötelessége elviselnie a saját otthonában. Hiszen még egy néhány éves gyerek számára is egyértelmű üzenete van annak, ha folyton azt látja, hogy míg apa a kanapén fekve focit néz, anya ruhákat hajtogat a fiókba.
A családi dinamikákat látva a gyerekek hamar megtanulják, hogy egy nőnek mi mindent kötelessége elviselnie a saját otthonában
„Így tanítjuk meg a gyerekeknek, hogy melyik szülő személyisége és ideje az értékesebb. A gyerekek különösen érzékenyek a nemi szerepekre, és már 18 hónapos kortól meg tudják különböztetni azokat. Beépítik azokat a saját identitásukba, és a későbbiekben a döntéseiket is befolyásolni fogják – például abban, hogy sztereotip játékokkal kezdenek játszani. Minden tanulmány azt mutatja, hogy a fiúkra és a lányokra is inkább az van hatással, hogy a férfiak mit gondolnak a háztartási szerepekről, és nem az, hogy mit gondolnak róla a nők. Más szóval a gyerekek az apa nézőpontját másolják le a felelősség megosztásáról, és érzik, hogy ki a főnök a családban” – magyarázza a pszichológus.
A gyerekek életét is átitatja a szexizmus
A Save The Children nemzetközi szervezet általános iskolás diákok körében végzett nemrég felmérést, amiben arra volt kíváncsi, miként bánnak a fiúk a lányokkal, illetve milyen hatalmi viszonyokat látnak otthon a szüleik között. A tanulmány is kimutatta, hogy a nők leértékelésé egy nagyon súlyos globális probléma. Nyugat-Afrikában például a diákok 90 százaléka vélte úgy, hogy a nőknek engedelmeskedniük kell a férfiaknak, ez a gondolkodásmód pedig az esetek többségében előre meg is pecsételi a lányok sorsát. Mivel a lányok értéktelennek hiszik magukat, a legtöbben kimaradnak az iskolából, tanulatlanok maradnak, szinte gyerekként anyává válnak, és egész életükre szegénységre lesznek ítélve. Évente 7,5 millió tizenéves lányt kényszerítenek házasságra a világon – egynegyedük Nyugat-Afrikában él. Mindeközben az Egyesült Államokban és más nyugati országokban a gyerekek 70 százaléka válaszolta azt, hogy a háztartás vezetése a nők feladata. Hogy megpróbálják nyomon követni a nőgyűlölet útját, a Save The Children a szülőket is meginterjúvolta a témában. Ez a felmérés is rendkívül szomorú eredményt hozott: kiderült, hogy az apák 30 százaléka szerint a fiúk okosabbak, mint a lányok, valamint úgy gondolták, hogy a fiúk számára fontosabb a tanulás. Tízből négyen ráadásul azon az állásponton voltak, hogy a férfiaknak többet kellene keresniük, mint női kollégáiknak.
A szakértők nem győzik hangsúlyozni, hogy a nők és férfiak közötti egyenlőtlenség eszméjét akarva-akaratlanul a gyerekek szülei és szűkebb-tágabb környezete adja tovább a fiaiknak és lányaiknak – például azzal, amikor egy lányt a szépségéért, egy fiút pedig a bátorságáért dicsérünk meg, és ezzel megerősítjük bennük a káros nemi sztereotípiákat. „Minél mélyebben gyökereznek a nemi sztereotípiák, annál könnyebben jutnak a gyerekek arra a következtetésre, hogy a fiúk felsőbbrendűbbek a lányoknál, hogy az egyik nem biológiailag felsőbbrendűbb a másiknál” – magyarázza Maria Gavouneli, az athéni jogi kar nemzetközi jogászprofesszora és az Emberi Jogok Nemzeti Bizottságának elnöke. Ezek a gyerekkorban kialakult nézetek pedig általában felnőttkorukra is megmaradnak. „A helyzet csak tovább romlik, amikor a gyerekek tinédzserekké válnak, és a nemi sztereotípiák szexualizálódnak” – teszi hozzá Vania Fyssoun klinikai gyermek- és felnőttpszichológus. „A fiúkban ekkora kialakul az a meggyőződés, hogy nekik kizárólag a szexre kell törekedniük, a lányokkal pedig elhitetik, hogy kívánatosnak kell lenniük ahhoz, hogy ne váljanak láthatatlanná. És minél erősebben beépülnek a fiúkba ezek a normák, annál valószínűbb, hogy szexista nézeteik lesznek.”
Ma már nyíltan beszélünk a patriarchátusról, megértettük a működését, látjuk, milyen hatással van az életünkre, mégsem változik semmi a mindennapokban. A nők ellen elkövetett erőszakos esetek száma még mindig nem csökken, a férfiak továbbra is monopolizálják a hatalom minden formáját – a politikától a gazdaságig. „A nők még mindig láthatatlanok, nem vesznek részt, nem léteznek még a politikában sem” – jegyzi meg Gavounelis, majd folytatja: „Ez nem csak bizonyos férfiak összejátszásáról szól, sokkal nagyobb a baj ennél. Az egész kultúránk és a társadalmunk is alsóbbrendűnek tekinti a nőket. És mindez otthon, a családi környezetben kezdődik.”
Fotó: Getty Images Forrás: marieclaire.gr
