„Jó pincérnek lenni ugyanolyan értékes, mint művésznek”

2012-ben egy évre mentetek ki Londonba a feleségeddel, és most, tizennégy évvel később költöztetek haza – de már négyen, mert azóta apa is lettél. Hogy nyúlt ez ilyen hosszúra?

Akkoriban a Maladype Színház társulatának tagja voltam hat évig és amikor lezárult az az időszak, úgy éreztem, hogy kell egy kis idő, hogy kitaláljam, merre tovább. Vicával még nem volt gyerekünk, elindultunk hát egy évre Londonba. Ő épp az egy év leteltével esett teherbe és praktikus okok miatt egy évvel meghosszabbítottuk a kint tartózkodásunkat -és onnantól miden évben volt valami praktikus ok. London a családi életre nem jött be annyira, így Skóciában, a számunkra szebb, élhetőbb Edinburgh-ban, majd Glasgow-ban telepedtünk le hosszabb időre. Pár napja költöztünk vissza Magyarországra és bevallom, kicsit be vagyunk tojva. A gyerekek 10 és 12 évesek, ők még nem is éltek itthon a rövidebb látogatásokat leszámítva. Kicsit úgy érezzük, hogy az ismeretlenbe ugrunk, újra a startvonalról kezdünk.

Hat évig voltam a Maladype Színház társulatának tagja, és amikor lezárult ez az időszak, úgy éreztem, kell egy kis idő, hogy kitaláljam, merre tovább. Vicával még nem volt gyerekünk, elindultunk hát egy évre Londonba. Ő épp az egy év leteltével esett teherbe, és gyakorlati okokból meghosszabbítottuk egy évvel a kint tartózkodásunkat – aztán onnantól minden évben adódott valami. Család mellett London már nem volt annyira vonzó, így Skóciában telepedtünk le hosszabb időre: előbb a számunkra szebb, élhetőbb Edinburgh-ban, majd Glasgow-ban. Pár napja költöztünk vissza Magyarországra, és bevallom, kicsit be vagyunk tojva. A gyerekek tíz- és tizenkét évesek, a rövidebb látogatásokat leszámítva még nem is éltek itthon. Kicsit úgy érezzük, hogy az ismeretlenbe ugrunk, újra a startvonalról indulunk.

Tompa Ádám

A távollét, az évek mennyit alakítottak rajtad? Egy régebbi nyilatkozatodban valahogy úgy fogalmaztál, hogy kezdetben volt egy „királyfi attitűdöd”. Mit jelent ez?

Nincs ebben semmi különleges, mindenki keresztülmegy ilyen változásokon, ha rákényszerül. A felnőtté válással együtt járó kompromisszumok, padlóról felállások benne vannak a pakliban. Volt akkoriban két komoly hátráltató tényező. Egyrészt ott volt bennem az elvárás, sőt a követelés, hogy nekem járnak a szerepek, és ne kelljen megküzdenem értük – castingra sem szívesen mentem. Másrészt viszont nem tudtam teher alatt teljesíteni: megfelelési kényszer volt bennem, és leblokkoltam a kritikus pillanatokban, amelyekből pedig sok van ebben a szakmában.

Akkor a költözés egyfajta menekülés volt inkább?

Mondhatjuk. 2012-ben innen indult a vándorutam: már nem találtam az örömöt a színészkedésben, mert csak pakoltam magamra a súlyokat. Angliában az első évben nyilván semmiben nem játszottam, aztán négy éven át úgy tűnt, hogy tudok pusztán hobbiból is színészkedni, és az élet más területein lettem produktív. A társadalomnak más – nem kulturális – értelemben lettem hasznos tagja: pincérkedtem, sofőrködtem, biciklit szereltem. Már az is nagy elmozdulás volt a „királyfi attitűdhöz” képest, hogy megértettem: jó pincérnek lenni ugyanolyan értékes, mint művésznek. Ezek a munkák is ugyanolyan létfontosságú láncszemei a társadalomnak, mint a színészkedés, nincs a kettő között értékkülönbség. Aztán 2017-ben, amikor munka mellett már amatőr társulatokban játszottam, egy próba során jött a belső felismerés, hogy nekem ezt kell csinálni. Ezután egymást követték a színdarabok Skóciában, de a Covid alatt megint lelankadt a lendület, majd a hazai mozikban idén nyáron bemutatott Blue Heron kanadai–magyar filmmel ismét fellendült. Nem lehet ezt tudni, megpróbálom meglovagolni a hullámot, ha jön, és minél tovább rajta maradni, de ha megint szűk esztendők jönnek, akkor sem fogom a sebeimet nyalogatni.

Részlet a Földszint c. filmből

Azt mondtad egyszer, hogy a kamera elé csak azt tudod bevinni, amit színházban már megcsináltál, mert a forgatás gyorsabban kér készterméket, mint egy hosszú színházi próbafolyamat. Ma is így gondolod?

Az igaz, hogy filmforgatás közben nincs sok lehetőség a próbálkozásra, keresgélésre, míg színházban sokat lehet készülni egy-egy szerepre. Minden látszat ellenére a filmnél nem a díszbemutató a „premier” a színésznek, hanem maga a forgatás. Ha nincs mód szervezett próbára, akkor a színésznek otthon kell kidolgoznia jó pár alternatívát, hogy a forgatási napon a rendezőnek majdhogynem csak választania kelljen. A Földszint ilyen szempontból kivétel volt: három hetet tudtunk próbálni a rendezővel és az operatőrrel, mielőtt beindult a kamera, így a helyszínen már nem kellett időt veszítenünk. Nem is lett volna rá keret – négy hét alatt kellett felvennünk egy forgatókönyv szerint három-négy órás filmet, ami a vágóasztalon vált kétórássá. Ráadásul végig az én nézőpontomból látjuk a történetet, ezért nekem mindig csak pár perces, szusszanásnyi szüneteim voltak, adott esetben két teljesen különböző jelenet között.

A teljes interjút elolvashatod a Marie Claire 2026/3-as lapszámában!