Három óra vonatút és még úgy tizenöt perc autóval – körülbelül ennyit kell utazni Budapesttől Hernádszentandrásig, ha nincs fuvarunk. Miközben már vagy másfél órája a fémes szagú vonaton zötykölődöm a borsodi falu felé, azon gondolkodom, hogy vajon kamaszként megtettem-e volna ezt az utat a szabadidőmben, – sőt, a hétvégémen – hogy aztán még jó néhány órán keresztül roma gyerekekkel gyakoroljam a matekot. Valószínűleg nem, bár hogy őszinte legyek, akkor még fel sem merült bennem, hogy egyáltalán bármilyen önkéntes munkát végezzek.
A SZIA InDaHouse önkéntes programja három és fél éve indult. Egy Pere nevű településen kezdtek, 2017 szeptembere óta pedig az attól néhány kilométerre fekvő Hernádszentandráson dolgoznak. A program önkéntesei azért utaznak a faluba minden hétvégén, hogy a tanoda falai közt gyakoroljanak a helyi gyerekekkel, a családokhoz ellátogatva pedig foglalkoznak a legkisebb korosztállyal is. Persze sok ilyen szervezet van még, ami az InDaHouse-hoz hasonló – fontos és kőkemény – munkát végez, de a programra hozzám hasonlóan valószínűleg sokan akkor figyeltek fel, mikor a középiskolás Luca fotója bejárta a netet.
Ő Luca.
Luca középiskolás.
Érden lakik, Budapestre jár gimnáziumba és Borsodban önkéntes. Már két éve.
A szabadidejében szegénységben élő gyerekeket tanít számolni, fejleszti a szókincsüket, társasjátékot játszik velük. Teszi ezt azért, hogy amikor a gyerekek iskolába mennek, ne legyenek lemaradva a társaikhoz képest.
Luca a SZIA InDaHouse koragyerekkori programjának önkéntese. Nemrég a program vezetőjét ő tanította meg arra, hogy mit kell csinálni egy kicsiket fejlesztő foglalkozáson, mert a program vezetője eddig csak nagyokkal foglalkozott.
Luca minden mozdulatából árad a szeretet a gyerekek felé. Minden gyerek felé
– írták Luca képe mellett.
Az InDaHouse-nál több fiatal önkéntes is dolgozik, amiben nemcsak az a megdöbbentő, hogy egy kamasz a suli mellett is megpróbál időt szakítani arra, hogy másoknak segítsen, hanem hogy tizenéves srácok olyan feladatot vállalnak, ami nagyon komoly felelősséggel és azért mondjuk ki, elég sok teherrel is jár. Persze később kiderül, hogy ők tényleg egyáltalán nem tehernek élik meg ezt az egészet.
Felnőtté válni
Mikor megérkezünk a kocsmával egybenőtt kisbolttal szemben álló tanoda elé, a 17 éves Liliána fogad minket. Egy asztalnál ül, halkan magyaráz „tanítványának”, aki magasságát tekintve biztos nagyobb nála, de a korkülönbség sem lehet több egy-két évnél. Később egyébként az is kiderül, hogy Liliána legidősebb mentoráltja, egy érettségire készülő lány tényleg idősebb is, mint ő.
A lány két éve találkozott először az InDaHouse programjával, akkor még egy iskolai látogatás keretei közt. Liliána a Waldorfba jár, ahol egy cigány kultúráról szóló projekthetük kapcsán utaztak Perére, neki viszont azonnal megtetszett az önkéntes munka. „Van egy alapvető szociális érzékenységem, így először még inkább az a vágy motivált, hogy valami jót tegyek” – meséli. „Később, mikor már egyedül is itt töltöttem egy hétvégét, teljesen beleszerettem az itteni munkába, aztán persze jöttek a nyári táborok is, amiket szintén imádtam.”
Liliána elsősorban a tanodában dolgozik, itt foglalkozik azokkal a gyerekekkel, akiknek szükségük van a korrepetálásra. A tanítás mellett rendszeresen készít gyakorló feladatlapokat tanítványainak, sőt, már a többi önkéntesnek is ő tanítja a feladatlap-készítés módszertanát. A pedagógiai eszközöket illetően a lány sokat merített saját iskolája, a Waldorf szemléletmódjából, ennek átadására törekszik ő is a munkájában. Liliánának az is nagy segítség, hogy saját tanítói munkájához mindig kikérheti a tanárai véleményét, akik gyakran látják el tanácsokkal egy-egy bonyolultabb helyzetben. Egyébként hozzáteszi, hogy Vekerdy Tamást is sokat olvassa.
Miközben Liliána az önkéntességről mesél, mindig megüti a fülem, ahogy a „gyerekekre” hivatkozik. Mikor ezt szóvá teszem neki, ő is csak nevet, néha még neki is furcsa, hogy itt a „felnőttek” közé tartozik.
A gyerekek és a többi önkéntes sem szokta tudni, hogy 17 éves vagyok, mindig többnek saccolnak. Aztán mikor kiderül a korom, rendszerint meglepődnek, de ez már általában azután van, hogy kicsit jobban megismertek. Egyébként ez az egyik, amit nagyon imádok ebben a munkában, hogy itt egyáltalán nem számít, hány éves vagyok.
Liliána szülei nagyon örülnek, hogy a lányuk önkéntes munkát végez, a tágabb rokoni kör is inkább csak az időbeosztás miatt szokott aggódni. Ez pedig valamennyire jogos is, a lány maga is elismeri, hogy az előző félévben kicsit túl sűrűn járt le a faluba, ez pedig ahogy ő fogalmaz, „már kezdte kicsit kiölni a pesti életét”. „Arról nem is beszélve, hogy ha itt töltesz egy hétvégét, az nemcsak ezt a három napot jelenti, hanem azt is, hogy a következő heted első felében hulla vagy. De hiába van, hogy hétfő reggel alig bírok kikászálódni az ágyamból, hogy suliba menjek, lélekben annyira feltölt az itt töltött idő, annyival többnek érzem magam tőle.” Liliána azt mondja, amióta itt dolgozik, ő is rengeteget változott, az önkéntes program vezetőjétől és saját ismerőseitől is sok pozitív visszajelzést kapott az elmúlt időszakban. Rengeteget fejlődött az önismerete, megtanult gyorsan és határozottan reagálni azokban a helyzetekben, amik ezt megkívánják, sokkal kreatívabban képes problémákat megoldani. „Ez nem csak a szociális érzékenység szempontjából fontos, hanem a mindennapi életben is. Azt hiszem, nincs az az iskola, ahol ezt meg lehet tanulni.”
Nem csak játék
Sok fiatal lány bébiszitterkedik a suli mellett, de ahogy Luca foglalkozik a gyerekekkel, az nagyon sok szempontból más munka. Egyrészt nincs meg a sok kamaszlány számára kecsegtető, 1500 forintos órabér, a játékokat neki kell vinnie a családokhoz és úgy kell összeválogatnia, hogy minél jobban fejlesszék az iskola előtt álló kicsiket. Luca láthatólag nyakig gázol a feladatokban, csak az autó hátsó ülésén tudunk nyugodtabban beszélgetni néhány percet, míg az egyik pártfogolt családhoz tartunk.
Ő egy 2016-os táborban kezdte az önkénteskedést, azóta lelkesen jár hétvégente is általában havi egy alkalommal. Luca most 11. osztályos, azt mondja, egyelőre még bírja a munkát az iskolai teendők mellett, és reménykedik benne, hogy az önkénteskedés jövő évi érettségi felkészülés alatt is bele fog férni az idejébe. Eleinte ő is a tanodában foglalkozott a gyerekekkel, de tavaly óta már kisebbekkel dolgozik, akikkel elsősorban fejlesztő játékokat játszanak egyfajta iskolai előkészítőként. Összesen 18 családhoz járnak ki, rájuk hétvégente általában 1-1 óra jut. Mikor megérkezünk a soron következő családhoz, Luca és a két másik önkéntes előveszik a csomagtartóba zsúfolt színes játékokat és plédeket – szükség lesz rájuk, a családnál ugyanis váratlanul egy másik csapat gyerek is vendégeskedik. Ilyesmi persze gyakran előfordul, magyarázza Luca, nekik fel kell készülniük arra is, ha a család éppen nincs otthon, vagy ha a gyerekek történetesen rosszabb passzban vannak valamiért.
Ezen a szombaton szerencsére nincs gond, süt a nap, így a kertben is lehet játszani, ami mindenki számára sokkal jobb alternatívának tűnik a rossz állapotú épület mellett. Luca rutinosan veszi elő a színezőket és a memóriajátékot, anyai mozdulattal vonja ölébe a kisebb gyerekeket de a szülői szigor is megszólal belőle, ha pakolásra kell utasítani a kicsiket.
Galériánkért kattints a fotóra!
A gyerekek láthatólag boldogan vetik bele magukat a játékhalomba – nem is csoda, hiszen Luca szerint vannak olyan családok, ahol még színes ceruza sincs otthon. Míg az önkéntesek játszanak, a két anyuka néhány méterrel odébb figyel, de az önkéntesek elmondása szerint gyakran ők is csatlakoznak a játékhoz – ez azért kifejezetten hasznos, mert így a szülők is megtanulhatják, milyen játékokkal lehet jól fejleszteni az egyes készségeket. Luca egyébként később is gyerekekkel szeretne majd foglalkozni, bár azt még nem tudja, pontosan mit is csinálna szívesen. „Sokat tanultam a fejlesztésről a többi önkéntestől, akik között van például gyógypedagógus is, vagy olyan, aki gyermekpszichológusnak tanul. Egyelőre nagyon élvezem, hogy kicsikkel foglalkozhatok, jó látni, ahogy fejlődnek, ügyesednek.”
Segítő nemzedék
A 2016 után érettségizőknek már kötelező elvégezniük 50 óra közösségi munkát, hogy megkaphassák érettségi bizonyítványukat. Biztosan van egy rakás olyan középiskolás, akinek egy ilyen feladat csak púp a hátán, de én az öcsém osztályában úgy láttam, a kötelező önkénteskedés inkább csak meghozta a gyerekek kedvét, hogy másoknak segítsenek. A testvérem a kötelező közösségi munkát egy sérült gyerekekkel foglalkozó iskolában töltötte, de utána ment ételt osztani a menekülteknek vagy épp házat építeni egy szegény családnak, ezeket pedig nem annyira feladatnak, sokkal inkább egy jó haveri programnak fogta fel, ahol ugyanúgy beszélgethet a legjobb barátaival, miközben valami olyasmit csinálnak, amitől mindannyian jól érzik magukat. Este pedig ugyanúgy lehet menni bulizni.
Ez az egész már csak azért is fontos, mert így a fiatalok (például az öcsém, aki szintén egy jó nevű budai gimnáziumba jár) tisztába kerülhetnek saját privilegizált helyzetükkel és elkezdhetnek gondolkodni azon, hogyan segíthetnének másoknak a számukra adott erőforrásokból. Liliána is jól tudja, hogy neki jó családi körülmények jutottak, épp ezért nagyon megviseli a találkozás a kíméletlenebb sorsokkal. „Nekem otthon, a pesti környezetemben már néhány szerencsétlenebbül megfogalmazott mondat is rosszul tud esni, itt pedig gyakran hallom, hogy vannak olyan gyerekek, akiket otthon fizikailag is bántalmaznak – ezt nagyon nehezen viselem” – mondja. Szerinte problémát jelent, hogy néhány szülő nem igazán tud sokat a gyereknevelésről, ezért ő elsősorban nem is a jobb jegyekért tanul a gyerekekkel, hanem azért, hogy megtanítsa őket a szerinte igazán fontos készségekre. „Sosem azt figyelem, ki hogyan javított, hanem hogy mennyit fejlődött például a kommunikáció terén. Szerintem húsz év múlva nekik is fontosabbak lesznek ezek a készségek, mint az, hogy hányast kaptak matekból.” Miközben Liliána magyaráz, egyetértően bólogatok, persze furcsa ezeket a magyar állami oktatást meghaladó gondolatokat egy gimnazista szájából hallani. Közben eszembe jut egy tavalyi New York Times-os cikk is, amiben arról írtak, hogy az amerikai fiatalok már jóval kevesebbet dohányoznak és kevesebb drogot próbálnak ki, mint az idősebb korosztályok az ő idejükben, és tényleg úgy tűnik, hogy a mostani kamaszok már sokkal korábban válnak tudatosabbá és ambiciózussá. Mintha valami olyan evolúciós előnyre tettek volna szert, amitől a béna bulizós-szétesős korszak tanulságai nélkül is képesek magukra szedni a kellő önismeretet. Persze nyilván ma sem minden fiatal ilyen, és ezzel nincs is semmi baj. Valószínűleg inkább arról van szó, hogy az interneten sokkal több érdeklődő kamasznak eljutnak az ilyen lehetőségek és talán a lelkes fiatal önkéntesek is képesek „divathullámot” csinálni a segítésből. Kicsit zavarbaejtő, de azért mégis elég jó érzés belegondolni, hogy míg nálunk a suliban az volt a legmenőbb, aki rá mert gyújtani a tanári melletti vécében, most majd az lesz, aki a legtöbbet ment önkénteskedni.
