Szeleczki Rozália – fotó: Podányi Dániel
Évek óta mondogatják, hogy az SZFE rendező osztályaiba kábé 1 vagy 2 lány kerül „mutatóba”. Te hogy érzed, nagyon férfiközpontú ez a szakma?
Nálunk pont 4 lány és 3 fiú van! De ez még nem a szakma. A szakmával kapcsolatban eddig az a fő tapasztalatom, hogy nagyon stabilnak kell lenni, érzelmileg és fizikailag egyaránt, ez pedig nemtől független. Mint mondjuk egy lakásfelújításnál. Kell még tájékozottság, és fontos, hogy legyen egy jó kivitelezője az embernek.
Mi a helyzet az oktatással? Már ott másképpen bánnak a lányokkal, szükségszerűen inkább „nőiesnek” tartott témák felé terelik őket?
Én nem tapasztaltam semmi ilyesmit Janisch Attila és Szász János osztályában. Szerintem inkább arra fektették a hangsúlyt a tanáraink, hogy mindenki megtalálja, miről szeretne mesélni, és hogyan.
Ennek amúgy ellentmond az is, hogy mostanság rengeteg női magyar rendezőt ünnepeltünk Nagypál Orsitól kezdve Bucsi Rékán át Szilágyi Zsófiig. Szerinted javulni látszik a helyzet, több teret kapnak a nők?
Ez elvileg a nők évszázada lesz, azt olvastam. És én állok elébe!
Egyébként kitüntetett figyelemmel kíséred a női rendezőket?
Tulajdonképpen igen, mert egy karrier mögött mindig ott van egy ember is, és szerintem ebben a szakmában nehezen szétválasztható a két dolog, hiszen ez egy életmód. Emiatt izgat, hogy befuthat-e egy nő olyan pályafutást, mint egy férfi, tud -e olyan életművet létrehozni, és hogy ez milyen összefüggésben van a gyerekvállalással. Úgyhogy mindig örülök, ha látok arra példát, hogy ez valakinek sikerül.
Tavaly és idén is te csináltad a Pride kisfilmjeit – hogyan kerültél az identitás, szabadság és elfogadás kérdésköreinek közelébe?
A Pride kisfilmekbe Deák Kristóf operatőr révén kerültem. Egy jó ügyért szívesen kiállok, és jó élmény volt, hogy a videófelelős Peksa Kamillával, és a Pride kreatív csapatával több filmet is csinálhattunk együtt, így egyre jobban tudtunk együtt gondolkodni. Az idei kampányfilm egy táncos bemozgató film, Simkó Beatrix Trisha főszereplésével. A lényege számomra a felszabadulás motívuma volt: a főszereplő meg meri valósítani az álmát, fel meri vállalni ömagát. Külön hálás vagyok, hogy el tudtam hívni az SZFE 6×7-es osztályunk több tagját is a projektbe; Podányi Dániel operatőrt, Kovács Domonkos vágót, és Marity Bianka gyártásvezetőt.
Készült már egy annak idején rengeteg megosztást kapó kisfilmed is Dzsenderológia címen, amiben nagyon okosan mutatod meg a mindennapi szexizmust. Azt mi inspirálta?
Egy saját élmény. Egyszer heves vitába kerültem egy harcos feminista nézeteket valló fiúval, aki miközben alig hagyott szóhoz jutni, azt harsogta, hogy milyen sok szinten nyomják el a férfiak a nőket. Ezt az abszurd helyzetet szerettem volna humorral feldolgozni, és a Női Érdek egy perces videópályázata jó apropó volt. Érdekes, hogy milyen kevesen vették észre, hogy mennyire súlyos kritikát fogalmaztam meg a női karakterrel szemben is, aki nem áll ki magáért, hagyja, hogy belefojtsák a szót.
Egy másik kisfilmed, a Nárcisz és krumpli a roma identitással foglalkozik. Mesélnél egy kicsit arról is?
Oláh Norbi festőművész egy sokoldalú, különleges figura, ez a rövid dokumentumfilm az ő portréja. A roma identitással annyiból foglalkozik a film, hogy Norbit szerintem nagyon foglalkoztatja, hogy hogyan lehet festő, anélkül, hogy roma festő legyen, de mégse tagadja meg magát. Ennyiből hasonlít rám, mert engem is érdekel, hogy hogyan lehetnék női filmrendező helyett egy filmrendező, aki történetesen nő.
Milyen témák foglalkoztatnak még?
A most készülő diplomafilmem egy rocksztár apuka és óvodás kislányának egy kalandos estéjét meséli el. A férfi nem tudott felnőni, ezért a gyerekének muszáj egy kicsit helyette is. Legjobban az foglalkoztat, hogy hogyan lehet a fájdalmas, nehéz helyzeteket humorral feldolgozni.
Eddig nem ért még semmilyen megbélyegzés vagy hátrány amiatt, hogy „feminista” és „gender”-témákat dolgozol fel a munkáidban?
Nem tapasztaltam ilyesmit, de őszintén szólva én nem így gondolkodom a saját munkáimról. Emberi történeteket szeretnék elmesélni, és mivel a saját tapasztalataimból dolgozom, ezért biztosan meghatározó az is, hogy ezek egy nő tapasztalatai. Az első kisjátékfilmem a Csodapunci, egy szüzesség elvesztésének története, mesei világba helyezve. Ez a Busho és a Malter filmfesztivál keretében több helyen látható lesz a nyáron. A most elkészült vizsgafilmem pedig Arany János Rozgonyiné című balladájának mai feldolgozása. Törőcsik Franciska és Göndör Laci egy olyan fiatal párt alakítanak, akiknek a kapcsolatát próbára teszi, hogy a nő férfias szerepbe kerül, és ott helyt tud állni. Lehet, hogy ezekről is el lehetne mondani, hogy feminista, vagy gender témájúak, de szerintem ezek egyszerűen emberi történetek. És ilyenkor őszintén irigyelem a férfi filmrendezőket, hogy nem kell külön mentegetőzniük amiatt, hogy férfi főszereplőik vannak, férfi problémákkal.
Jelenetfotó a Csodapunci című filmből
Szerinted mennyire működhet a filmkészítés aktivizmusként?
A jó filmek mindig valahogy így működnek, mert elgondolkodtatnak, hatást érnek el. Ennyiben a filmkészítés aktivizmus, de az aktivizmus nem filmkészítés. Az propaganda lenne. De egyébként szerintem a jó filmek több szinten hatnak, és az emberi drámák mögött sokszor ott van a politika.
Mi volt a legjobb film, amit az elmúlt fél évben láttál?
Egy francia első film, a Láthatás. Néhány hónapja még ment a moziban. Egy válófélben lévő házaspár pereskedik kiskorú fiuk láthatási jogán. Egészen elképesztő film szerintem, mert tökéletesen megérted mindkét szülő szempontját, és fény derül mindkettejük hibáira. Mindketten tesznek olyasmit, ami megkérdőjelezhető, és emiatt végig billeg, hogy kinek van igaza, még akkor is ha inkább az egyik irányba dől a mérleg, igazán nehéz egyértelműen eldönteni, hogy mi a helyzet valójában. Ez nagyon hasonlít az életre szerintem. Aztán a végkifejlet brutálisan egyértelmű, de addigra annyira behúzott mindkét ember drámájába a film, hogy elképesztő hatású lesz az utolsó jelenet.
