Én sajnos iszonyú béna vagyok, kézügyességem nuku, az iskolában mindig kegyelem négyes voltam technikából meg rajzból – de a képzőművészetet azért szeretem. Sok kedvencem van, de az egyik legnagyobb talán Frida Kahlo – mondjuk nem hiszem, hogy túl eredeti vagyok ezzel a választással. Először 16 éves korom körül hallottam a hölgyről, és az az egy képe, amit egy képeslapra nyomtatva láttam Madridban, annyira lenyűgözött, hogy pár hónappal később, mikor bemutatták az életéről szóló filmet, fejvesztve rohantam megnézni.
A következő hónapokban volt egy enyhe Kahlo-túladagolásom – semmi extra, csak beszereztem néhány prekolumbiánnak látszó ékszert, két copfban hordtam a hajamat, és hátul sállal összekötöttem, volt 3 puffos ujjú fehér blúzom, meg néhány földet verdeső színes szoknyám, és elképesztő mélynek és világmegváltónak találtam, hogy a barátaimmal a szép emlékű Zöld Pardonból hazafele tartva fennhangon énekeljük a film egyik betétdalát, az ismert mexikói népdalt, a Paloma Negrát. Különösen nagy élvezetet okozott beleharsogni az éjszakába 16 évem minden szerelmi csalódását, és megcifrázni a refrén első sorát, ami valahogy úgy hangzik, hogy és te mégis elhagytál. Utólag és nyilvánosan is elnézést kérek minden környéken lakótól.
Aggodalomra semmi ok, a szemöldökömet azért karban tartottam, és bajuszt sem növesztettem, sőt, az egész Kahlo-mánia lecsengett pár hónap alatt – legalábbis, ami a jelmezeket illet. A bakancslistámra azonban felkerült a Casa azulhoz – Frida házához – való legalább egyszeri elzarándokolás.
Sokáig azonban nemhogy Mexikóváros tűnt elérhetetlen álomnak, de egy valódi Frida Kahlo képhez sem sikerült közelebb jutnom. Egészen addig, amíg egy agyonhajszolt, napi 14 órás fizikai munkával töltött undorító nyár után el nem indultam a kis hátizsákommal felfedezni Amerikát, és San Francisco-i Museum of Modern Arts-ban szembe nem találtam magamat Kahlo Frida és Diego című képével. Vicc nélkül mondom, annak a nyárnak a legmeditatívabb része volt jó negyven percet ülni a kép előtt, és csak bámulni, határtalan boldogsággal, hogy lehet, hogy ez a nyár nagyon el lett cseszve, de hé, vége van, és én itt ülök Kahlo egyik festménye alatt, úgyhogy végül is megérte.
Aztán teltek az évek, és végül csak sikerült eljutnom Coyocánba, Mexikóváros egyik legbájosabb, régi kerületébe, ahol Frida Kahlo egykori háza ma már múzeumként várja a látogatókat. A ház egyik legérdekesebb része – naná hogy – a konyha volt. Ez a borzasztóan tehetséges, elképesztő életutat bejárt, kicsit bajuszos, eléggé biszexuális és nagyon kommunista festőnő ugyanis a konyhában is igazi művész volt – állítólag. Több könyvet is beszereztem az évek alatt, ami a megmaradt receptjeit tartalmazza, de a nagy része sajnos úgy kezdődik, hogy végy egy kiló szárított poblano chilit, meg pár kaktuszvirágot, és egy kis guava sem árt…köszi szépen. De van itt ez a borzasztó egyszerű, mondhatni szerény narancsos keksz, ami a könyv szerint az édesanyja receptje volt. Ne tudom, hihetek-e neki, mert a mű maga finoman szólva sem volt az irodalom csúcsa, de hát semmi sem tökéletes. Ha van kedvetek, készítsétek el karácsony előtt, tényleg pillanatok alatt megvan, jó illat lesz tőle a lakásban, és hát olyan menő Frida Kahlo receptjét sütögetni…Ha senki nincs otthon, akkor ajánlom hozzá jó hangosan énekelni a Paloma negrát – higgyétek el, segít leereszteni a karácsony előtti gőzt!
Frida receptjéért kattints a Nosalty oldalára!
