Rengeteg mindennel foglalkozol: újságíró, énekesnő és még kozmetikus is vagy, sőt táncolsz is. Mi volt legelőször?
Először az éneklés és az indiai tánc volt. Ezekkel kezdtem el foglalkozni a kilencvenes évek végén, akkor az újságírás még szóba sem került.
Mi akartál lenni kiskorodban?
Biztosan énekesnő, meg színésznő, nem emlékszem pontosan. Egy időben úgy képzeltem, hogy majd gyerekorvos leszek, aztán ahogy elkezdtem felnőni, és egyre nagyobb rálátásom lett a magyar egészségügyre, illetve a hazai orvosok helyzetére, inkább úgy döntöttem, hogy mégsem ez lesz a megfelelő választás. De nekem egyébként nagyon nehezen alakult ki az elképzelésem. Még akkor is bizonytalan voltam, amikor főiskolára jelentkeztem: kommunikáció és angol nyelvtanári szakokra felvételiztem, de egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy bármelyikkel is szeretnék majd valamit kezdeni. Azután a főiskola alatt már világossá vált, hogy az újságírás az, ami érdekel. Igaz, akkor még rádiózni szerettem volna, mégis tévé lett belőle, de már egyáltalán nem bánom.
Mik azok, amik még most is jelen vannak az életedben?
Az újságírás mellett leginkább az éneklés és a tánc. Büszke vagyok rá, ugyanis általában könnyen belekapok dolgokba, amiket aztán ugyanolyan könnyen félbe is szoktam hagyni. Sok sporttal, hangszerekkel voltam így, de ezek mellett kitartottam!
Szerinted körülbelül hányszor kérdezték meg tőled, hogy hogyan egyezteted ezeket össze?
Hát… néhány százszor. (nevet) Az éneklés és a munka összeegyeztethetőségével kapcsolatban mindig azt szoktam mondani, hogy szerintem sokkal könnyebb, mint bármit összeegyeztetni a gyerekneveléssel. Az, hogy hetente néhány alkalommal gyakorlok, és havonta egyszer van egy koncertem, korántsem kíván olyan nagy áldozatot, mint egy gyerek mellett bármilyen más munkát végezni. Pedig még így is mindig azt érzem, hogy semmire nem jut időm. Talán lehetnék sokkal jobb énekesnő, ha több energiát fektetnék bele, de nem szeretnék lemonadni más dolgokról ennek érdekében. Ezért inkább beletörődtem abba, hogy az éneklés csak amatőr szinten marad az életemben.
Ezek szerint nehezen engeded ki a kezeid közül a dolgokat?
Nem feltétlenül, de vannak dolgok, amikhez ragaszkodom. Nem vagyok nehezen elengedő típus, de amiről úgy érzem, hogy nagyon hiányozna, azokról nem szeretnék lemondani. Már a tánctanárom is megszokta, hogy én nem az vagyok, aki óráról-órára rendre megjelenik, megesik, hogy kihagyok néhány alkalmat. Szerencsére ő is elfogadta, hogy bár ez nehezen fér bele az életembe, de nem szeretném abbahagyni.
Hogyan kerültél a Euronewshoz?
Volt egy felvételi, amire körülbelül négyszáz-hatszáz ember jelentkezett, Nem is gondoltam, hogy van bármi esélyem is. Egy hatalmas teremben ültem több mint száz újságíró társaságában, és egy elég komoly tesztet kellett kitöltenünk. Főleg külpolitikára vonatkozó kérdések voltak, de akadtak köztük belpolitikai témájúak is, továbbá arcfelismerés, magyar helyesírás-teszt… Aztán a továbbjutóknak egy kamerás próbán is helyt kellett állniuk, végül pedig volt egy személyes beszélgetés is.
Mikor megkaptad az állást, mélyvíznek érezted az új kihívást?
Nagyon. Ez a munka teljesen új látásmódot kívánt meg tőlem. Meg kellett tanulnom egy kicsit kívülről nézni a magyarországi híreket, ugyanakkor arra is rá kellett éreznem, hogyan magyarázzam el érthetően, ha valamit rosszul látnak külföldről. Aztán ott volt az angol nyelv használata is. Bár angol tanári szakon diplomáztam, a felvételi idején már jó tíz éve nem használtam napi rendszerességgel a nyelvet, legfeljebb megnéztem néhány angol nyelvű filmet. Ez akkor nagyon nehéz volt. Most már magabiztosnak érzem magam, de új helyzetekben még mindig meg tudok szeppeni kicsit. Mikor először kellett élőben bejelentkeznem angolul az európai parlamenti választások idején, akkor azért izgultam, hiszen még sosem csináltam olyasmit azelőtt.
Mi volt az a helyzet a munkádban, ami az eddigi legnagyobb kihívást jelentette?
Nagyon rossz memóriám van… nem emlékszem ilyenre. Pedig biztosan volt! (nevet) Azt hiszem, aktuálisan mindig olyasmi, amit még sosem csináltam korábban. Bele kell rázódni kicsit a dolgokba.
Hogy viseled, hogy ilyen kiszámíthatatlan a munkád? Mindig az aktuális események függvényében kell tudósítanod, mindegy, hogy milyen napszak van, vagy éppen mit terveztél be.
Egészen jól viselem. Az esetek nagy részében valamennyire azért lehet sejteni, hogy mire számíthatunk, figyelemmel kísérjük, hogy mikor beszélnek a politikusok, mikorra vannak tüntetések kiírva, és azt is mindig tudjuk, hogy mikor kezdődik a Sziget Fesztivál. De igen, ennek a munkának a legnagyobb átka a kiszámíthatatlanság. Ha Orbán Viktor délután négykor mond valamit, ami miatt este nyolckor tüntetés lesz, akkor nincs más választásunk, mennünk kell tudósítani. Amikor elkezdődik a hetem, sosem tudom, mit fogok csinálni. Persze ez néha idegörlő, volt már jó néhány színházjegyem, ami így úszott el, de valahol nagyon izgalmas és érdekes is ez a változatosság. Arról nem is beszélve, hogy soha nem volt még olyan munkám, amivel ennyit járhattam külföldön: Londontól Szarajevóig, Lyontól Belgrádig, most pedig Pozsonyba készülök.
Hogy látod, a többi ország számára mennyire érdekes a magyar belpolitika?
Európában egyre inkább figyelnek ránk. Nem mindenre, vannak olyan hírek, amik itthon nagyon nagy port kavarnak, külföldön pedig említés sem esik róluk. Egy belvárosi ingatlanbiznisz nem érdekes külföldön, olyasmire kíváncsiak inkább, amivel könnyebben tudnak azonosulni, például, hogy milyen Magyarország bevándorláspolitikája. De vannak kedves, színes-szagos történetek is, mint a magyar falu, ahová rengeteg finn költözött, amiket szintén nagyon szeretnek más országokban is. És talán lassan mi, magyarok is egyre jobban figyelünk a világra. Ebben próbálunk egyébként a kollégáimmal együtt segíteni, hogy a magyarokhoz eljussanak részletesen is olyan hírek magyarul, mint például a Charlie Hebdo merénylet vagy a Germanwings-gép katasztrófája.
Áruld el, hogy lehet, hogy mindezek mellett még hobbikozmetikus is vagy?
Az előző munkahelyemen dolgoztam, elég kilátástalannak ítéltem meg a helyzetet, és úgy éreztem, szükségem van B tervre. Akkor nem voltam biztos benne, hogy a váltás olyan egyszerű lenne, és arra gondoltam, hogy olyan szakmát kellene kitanulnom, amit akár külföldön is kamatoztathatok, ha úgy hozza az élet. Mivel a sminkelés már régóta érdekelt, először elvégeztem egy sminkes tanfolyamot, aztán elvégeztem egy kozmetikus iskolát is. Nagyon élveztem, és mivel ez a szakma állandó gyakorlást igényel, azóta is sokat gyakorlok a barátokon és barátnőkön. Még nem tudom, hogy mit fogok ezzel kezdeni, ha fogok egyáltalán, de megnyugtató érzés, hogy van még egy szakma a kezemben.
Fotó: Hajagos Bálint, Vizi Attila
