Hogyan mutatnád be magad?
Martin Wanda vagyok, fotográfus. Békéscsabáról származom, pár évet éltem és tanultam Budapesten, de már London a székhelyem körülbelül hat éve, és onnan ingázom, illetve utazom a munkám miatt, ami lényegében az életem. Eredetileg konceptuális fotográfiával foglalkoztam, de az elmúlt években inkább a divat-, portré- és zenei fotográfia felé fordultam, és ezzel keresem a kenyerem. Az elmúlt pár hónapban a karanténhelyzetnek „köszönhetően” volt egy kis szabadidőm visszatérni a művészi, konceptuális munkáimhoz, és most pont egy nagyon személyes indíttatású önarckép/kollázsprojekten dolgoztam. Alig várom, hogy megmutathassam!
A tanulmányaidat két országban végezted. Mik a személyes tapasztalataid ezekről, miben tér el a két ország oktatási rendszere a művészeti képzések kapcsán?
Azt hiszem, nagyon szerencsés vagyok, hogy megtapasztalhattam mind az itthoni, mind a londoni felsőoktatás előnyeit, hátrányait, és mindkettőből megpróbáltam a legtöbbet kinyerni. Az ELTE-t azért kezdtem el, mert nem vettek fel elsőre a MOME-ra. Utólag azt gondolom, hogy ennek így kellett történnie, ugyanis a mai napig inspirálóan hatnak a munkámra – mind koncepció, mind vizuális tekintetben – azok a művészettörténeti, filmes és egyéb elméleti ismeretek, amiket ott tanultam. Az ELTE-n hallottam először a gender studiesról is, amelyben később jobban elmerültem. Egy önmegismerési folyamat része is volt, illetve a MOME-s diplomamunkám, a Lovers (Szeretők) anyagom fő kiindulópontja is. Először a MOME-ról kerültem ki három hónapra ösztöndíjjal a London College of Fashionre. Három hónap alig elég akármire, a végére már éppen meg mer szólalni az ember szégyenlősen angolul. Amikor hazajöttem, befejeztem mindkét egyetemet, de úgy éreztem, hogy London még tartogat számomra lehetőségeket, így felvételiztem a London College of Fashion divatfotográfia mesterszakára.
Lovers sorozat
A képzés eléggé hasonlított az otthoni MOME-s művészeti fotográfiai oktatásra. Bár nagyobb hangsúly volt a divaton, de a divatfotográfiát mint művészeti ágat közelítettük meg. A kurzusvezetőm nem is divatfotográfus volt, hanem performansz művész, aki teljes egészében a kutatásalapú, konceptuális gondolkodást helyezte előtérbe a tanítás során. Az előnye a divatfotográfiának az, hogy ugyanazokról a számomra aktuálisnak és relevánsnak tartott témákról „beszélhetek” általuk, mint a művészeti anyagaimban, csak a divatipar eszközei által az eljuttatni kívánt üzenet nagyobb tömegekhez érhet el, több embert gondolkodtathat el. Ezek az emberek nem biztos, hogy betévednének egy kiállítótérbe.
Ha teljesen őszinte akarok lenni, az otthoni felsőoktatási struktúrát preferálom. Ugyanis a tanulmányaim során azt láttam, hogy ezekben az intézményekben azért akárhogyan is, de belevernek a diákok fejébe egy kis tudást, egy általános műveltséget, ha úgy tetszik. A követelmények szigorúbbak, több a vizsga. Azt tapasztaltam, hogy a kelet-közép-európai diáktársaim sokkal műveltebbek, mint a nyugati diákok. Ugyanakkor velünk ellentétben ők nem félnek kifejteni a véleményüket, még akkor sem, ha kevesebb tudás rejlik mögötte… Összességében a nyugat-európai felsőoktatás inkább kutatásalapú, kicsit szabadon vagy eresztve, hogy azon a területen bővítsd a tudásod, amin te szeretnéd. Ez persze tud jó is lenni, ha az adott ember mindenféle külső kényszerítő erő nélkül is szorgalmas eléggé. Azt hiszem, valahol a kettő között lenne az ideális.
A munkáid eddig olyan neves magazinokban jelentek meg, mint az i-D, Hunger, Wonderland, Dazed, Vogue Italia vagy a Numero… Hogy találtak meg ezek a lehetőségek?
Igen, volt szerencsém a fentebb említett magazinoknak fotózni, illetve olyan márkáknak készítettem exclusive advertorialokat, mint a Burberry, a Marc Jacobs vagy a Dior. Megrendelőim között szerepel a Net-a-Porter és a Matches Fashion, illetve lemezkiadókkal is dolgozom együtt (Atlantic Records, Sony Music). Volt lehetőségem pár hírességet, zenészt is lefotózni, mint Zara Larsson, Tom Walker, The Horrors, Eagles of Death Metal, Sean Lennon vagy Sergei Polunin balett-táncos. Hogy hogyan találtak meg ezek a megkeresések? Volt olyan producer, aki Instagramon bukkant rám, volt olyan megrendelő, aki az ügynökömön keresztül, és volt olyan is, hogy én vettem fel a kliensekkel a kapcsolatot.
A legérdekesebb sztori azt hiszem, az Eagles of Death Metal nevű együtteshez köthető, akiket két éve fotóztam Kaliforniában, egy Desert Daze nevű fesztivál backstage-ében. Hivatalosan öt percet kaptam az egész fotózásra, de az énekes, Jesse Hughes annyira élvezte a helyzetet, hogy a fotózás egészen elhúzódott. Egyszer csak megkérdezte, hogy akarom-e látni a pisztolyát, amely mondat angolul egészen másra is utalhat. Zavaromban rávágtam, hogy igen. Bement a szobájába, és tényleg kijött egy pisztollyal, amit a kamerám előtt elkezdett megtölteni, és azt akarta, hogy fotózzam. Egészen személyes aspektusait osztotta meg annak, hogy mit érzett, mikor pár éve a párizsi terrortámadások napján több száz rajongója meghalt, megsérült a Bataclanban adott koncertjükön. Azt állította, egészen fura megszállottsággal a szemében, hogy ha aznap ez a fegyver nála lett volna, talán tudott volna valamit tenni… A fotózás végén odahívta a menedzserüket, és megkérte, hogy csak én kaphassak engedélyt arra aznap este, hogy fotózzam a színpadról a koncertjüket.
Zara Larson
Az is nagy élmény volt, mikor két éve Sergey Polunin világhírű balett-táncost fotóztam, aki a világon elsőként, legfiatalabbként vált a londoni Királyi Balett főtáncosává, majd úgy híresült el, mint a Királyi Balett „rosszfiúja” – drogfüggősége és botrányai miatt. Egyik napról a másikra dobta el magától ezt a lehetőséget, és hagyta ott a más táncosok legnagyobb álmát jelentő intézményt. Azóta még híresebbé/hírhedtebbé vált, mint annak előtte, filmekben szerepel és szóló show-jával hatalmas termeket tölt meg.
Sergey Polunin
Melyik munka a kedvenced? Ha lehet választani.
A személyes projektjeim közül határozottan a már említett Lovers a kedvenc, amit még diplomamunkámként kezdtem el, majd a londoni mesterszakom alatt fejlesztettem tovább. Ebben az anyagban nagyon személyes, és a társadalom egészére nézve fontos kérdésekkel foglalkozom. Pont ezért is örültem, hogy nagy publicitást nyert az anyag és sok emberhez eljutott. Először a Dazed online platformján, utána rengeteg különböző honlapon és nyelven publikálták.
Mindezek mellett tavaly januárban Európai Canon Ambassadorrá választottak, ami sok kötelezettséggel jár, de élvezem minden percét. A magyarországi Canon figyelt fel rám, és az ő felterjesztésükre választott ki az európai vezetőség. Nemrég tudtam meg, hogy én vagyok a legfiatalabb nagykövet eddig. Ráadásul nő! Ugyan a márka próbál figyelni arra, hogy női fotósokat is bevonjon a programba, de azért még mindig kisebbségben vagyunk, szóval azt hiszem, ez elég nagy dolog.
Tudom, hogy édesapád is neves fotográfus. Ez mennyiben befolyásolta a pályaválasztásodat és milyen hatással volt a későbbi munkáidra?
Édesapám fotográfus, illetve a családunkból több, a művészet területén tevékenykedő alkotó került ki (színházrendező, keramikus, szobrászművész), szóval, ha más nem, eleinte tudat alatt ez gyakorolhatott jelentős hatást rám. Édesapám (Martin Gábor) sok mindent tanított nekem, mind a fotográfia technikai részleteiről, mind fotótörténetről, illetve mióta csak az eszemet tudom, mindig is volt egy stúdiója és sötétkamrája, sőt annak idején fotózott engem gyerekként egy Milli kártyanaptárhoz. Tizenöt lehettem, amikor megkaptam az első fényképezőgépemet, és bár édesapám sokáig nem támogatta, hogy az ő pályáját folytassam – mivel jó tanuló voltam, így azt szerette volna, ha valami financiálisan biztosabb utat járok orvosként vagy jogászként –, ennek ellenére ő tanított meg a fotográfia alapjaira.
Először önarcképekkel kísérleteztem, és csakhamar megjöttek az első „megrendelések” is, a békéscsabai tinilányoktól. Ettől függetlenül egy darabig még kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy festőszakra jelentkezem a Képzőn (azt hiszem, ez a képzőművészeti, festői indíttatás/inspiráció meglátszik a fotográfiáimon is). De aztán rájöttem, hogy a fotó az a médium, ami a leginkább izgat. Túl türelmetlen lettem volna a festéshez. 17-18 lehettem, amikor már biztosra tudtam, hogy a fotózással szeretnék foglalkozni.
Nézd meg Wanda munkáit, kattints a képre a galériáért!
Ha már szóba jött az i-D és a család… Édesapád a ’70-es években készített egy fotósorozatot a kommunista Magyarország fiataljainak bulizási szokásairól, éjszakai életéről, és te hasonló tematikával, céllal készítettél egy impresszív anyagot 40 évvel később a kelet-londoni fiatalokról, amelyet több magazin is lehozott, köztük az i-D is. Hogyan jött az ötlet, miként alakult a megvalósítás, és mit szólt hozzá édesapád?
Édesapám kevéssé foglalkozik már alkalmazott fotográfiával, de elkezdte újra feltárni a ’70-’80-as években készített archívumát, amikor is még huszonévesként fotóriporterként dolgozott. Rengeteg nagyon jó képre bukkant. Ezekből azóta több könyvet ki is adott. Illetve volt jó sok fotója, amit kb. annyi idősen, mint most én, a szocializmus alatt, Békés megyében fotózott, alanyai pedig bulizó fiatalok voltak. Nekem különösen ezen képei keltették fel az érdeklődésemet, hiszen én is mióta Londonban élek, akárhányszor elmegyek szórakozni, lóg a nyakamban egy kis 35 mm-es félautomata fényképezőgép – és fotózok. Akkor vált különösen érdekessé a dolog, mikor édesapám és az én buliképeimet egymás mellé helyezve megdöbbentő hasonlóságot vettünk észre. Sokszor meg sem lehetett mondani, hogy a ’70-es évek Magyarországán vagy a jelenkor Londonjában készültek-e a képek, egy-két árulkodó jeltől eltekintve (Lenin portréja a falon, vagy egy-egy okostelefon, laptop).
Úgy érzem, annak, hogy egymás mellé helyezve a képeinket, egy közös projektként kezeljük őket, igazából valami univerzális üzenete van: e fotók a szórakozni, szerelmesnek lenni vágyásról, a hétköznapokról való elfeledkezés egyetemes természetéről beszélnek, kortól, országhatártól, politikai rezsimtől függetlenül.
Egészen sajátos a stílusod. Te hogyan jellemeznéd?
Míg a képeim vizuális világát romantikus (mint korstílus), festői és a művészettörténeti referenciák, addig tartalmi szinten, a modellválasztás és a styling tekintetében rock’n’rollos, szubkulturális inspiráció jellemzi. Alapvetően divatfotográfiából élek, de egyre jobban foglalkoztat a portréfotózás, főleg a zenészek, színészek, művészek, érdekes karakterek fotózása. Igazából az egész zenei téma iránti szenvedélyem valahol a tinédzserkor és felnőtté válás küszöbén való önfelfedezéshez köthető tapasztalásaimból fakad. Akár onnan, ahogy a tinédzser valahova tartozni akaró, ámde az átlagtól különbözni vágyó Wanda a magyar alternatív zenei életben (különös tekintettel a 30y zenekarra) találta meg azt az első „szubkulturális” közeget, ami később, az angolszász zenei irányzatokhoz szorosan kapcsolódó ’60-’70-es években kialakuló szubkultúrák felé terelte mind a személyes, mind a szakmai érdeklődését. Az első dokumentarista jellegű zenészportréim is ebben a közegben készültek, amit a londoni évek alatt tovább folytattam. A MOME-s időszakban egyéb személyes tapasztalásokra tettem szert. Például, hogy adott mikroközösség olyannyira elfogadottnak és természetesnek tartott értékrendje, a külvilág számára a „más”, még 2020-ban sem annyira egyszerűen elfogadható. Az identitáskeresgélés, a kívülállás és a valahova, valakihez tartozás látszólagos ellentmondása és együttélése foglalkoztat, aminek a rock’n’roll és zenei szubkultúrák tökéletes példái.
Alapvetően az emberek érdekelnek, a fotográfiámban is arcokra, érzelmekre, érdekes karakterekre, „kívülállókra” fókuszálok, ők inspirálnak. Lehet, ebből fakad az is, hogy a rock’n’roll mint életstílus és zenei irányzat is óriási hatást gyakorol rám. Úgy érzem, ebben az életérzésben is van valami valóságnak hátat fordító, eredendően romantikus – a szó 19. századi értelmében. Valahogy így keverednek össze a fejemben és a képeimen is a kedvenc romantikus, 19. századi lányregényeim, a pre-raffaeliták és a hosszú hajú, álmatag tekintetű rockerfiúk.
Mit gondolsz arról az általános vélekedésről, hogy külföldön nehezebb érvényesülni? Mit tanácsolnál a pályakezdő magyar divatfotósoknak, akik külföldön képzelik el a karrierjüket?
Sokan azt gondolják, hogy Londonban biztos „sokkal több a lehetőség”, ami igaz is, ellenben hozzá kell tenni, hogy sokkal több a tehetséges ember is a nagy számok törvénye alapján. Londonban kellett először szembesülnöm igazán azzal, hogy a tehetség csupán fél siker, az előrejutásodnál az is alapvető fontosságú, hogy mennyire menedzseled jól magad. Annak ellenére, hogy van egy párizsi ügynököm, a mai napig saját magam is rengeteg e-mailt küldök ki naponta, amelyekben bemutatom saját magam.
Az egésznek talán a legnehezebb rész az az, hogy az ember levetkőzze a gátlásosságát, és igenis merje saját magát „reklámozni”. A közösségimédia-jelenlét is nagyon fontos, rengeteg munka talált már meg Instagramon keresztül. Persze az egészhez nagy adag szorgalom és szerencse sem árt. És kitartás. Egy új országba költözés felér egy teljes újrakezdéssel: ismerkedés egy új világgal, új várossal, új emberekkel, egy nyelvvel, amit akármennyire is jól beszélsz, sosem lesz teljesen a sajátod. Először temérdek gátlást kell leküzdeni, megharcolni az ismeretlennel, és mindent elkezdeni kiépíteni elölről. Szóval na, nem egyszerű. Most lesz hatodik éve, hogy Londonban vagyok, és azt mondanám, hogy az elmúlt két évben kezdtek el igazából beindulni a dolgok, és legalább három évnek kellett eltelni, hogy elkezdjem otthon érezni magam. Szóval azt hiszem, ez egy nagy vízválasztó és szűrő, de ha tényleg igazán ezzel akarsz foglalkozni, akkor fogod csak mindezt végigvinni. De nem panaszkodom, mert közben az út minden egyes lépése tanulságos és izgalmas. Mindenkinek, aki emellett dönt, egy nagy adag kitartást kívánok!
Végezetül, avass be kérlek, hogy a londoni karanténhelyzet hogyan befolyásolta a munkádat és a kreativitásodat? Tudtál új projekteken gondolkozni, dolgozni a koronavírus okozta bezártság alatt?
Tudom, hogy ez az időszak nagyon nehéz sok embernek, így nagyon sok szabadúszó kreatívnak is, főleg az anyagiak bizonytalanságát tekintve. Budapesten hamarabb indult be az élet, Londonban lassabban. Ellenben én azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, hogy a Canonnal a karantén előtt és alatt is több közös munkánk volt. Többek között több videót készítettem arról, hogy hogyan is próbáljunk meg kreatívak maradni a négy fal között is, és arra próbáltam a nézőket biztatni, hogy továbbra is fotózzunk, tanuljunk új dolgokat, a korlátozott lehetőségeinkből kihozva a maximumot. Többek között önarcképkészítéshez adtam tippeket, ami amúgy számomra is nagyon izgalmas volt, hiszen 17 évesen annak idején önarcképekkel kezdtem a fotózást, és azon keresztül tanultam sokat a fotográfia médiumáról. Frissítően hatott, hogy visszatérhettem a gyökerekhez, és újra magamról kezdtem képeket készíteni. Egyrészt modell hiányában, másrészt úgy éreztem, hogy ez az időszak amúgy is kicsit a megpihenésről, a befelé figyelésről és az önreflexióról szól, aminek „terápiás” eszközévé vált nálam az önarcképkészítés. Egész nagy projektté kezdi most már kinőni magát a dolog, a tervem, hogy folytatom egész nyáron. Aztán ki tudja, még az is lehet, hogy egy egész fotóalbumnyi/kiállításnyi anyaggá növi ki magát a dolog.
Hogy mi lesz ezután? Nagy a bizonytalansági faktor, kérdéses, hogy mikor zárják le a világot újra. A fotózások néha 15-20 emberrel zajlanak, de valószínű, hogy ezt a létszámot meg kell próbálni minimálisra csökkenteni. Én is az elmúlt két fotózásomra, ami a karantén óta történt, kevesebb embert vittem, nem volt asszisztensem vagy set designerem. Pár sminkes ismerősöm azt mesélte, hogy elkezdték átképezni magukat fodrásszá is, hogy egy személyben multifunkcionálisak tudjanak lenni. Őszintén, szerintem senki nem tudja igazán, hogy mi lesz, csak várunk és figyelünk. Ugyanakkor annak ellenére, hogy karantén alatt annyi ilyet hallottunk, hogy „semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt”, „ez az átértékelés időszaka”, és hogy meg kell próbálni kreálni egy új létállapotot, azt látom, hogy ez nem igaz. Az emberek próbálnak visszatérni a karantén előtti megszokott élethez, nem akarnak mást és újat, és próbálnak elfeledkezni erről az egészről. Ami érthető, de lehet, hogy túl hamar történik mindez. A kérdés, hogy milyen hatással lesz ez az egész a divat- és kreatív iparra mindez gazdaságilag, de az valószínű, hogy előbb-utóbb a fotózások, a munkák is visszatérnek. A kérdés csak az, hogy pontosan mikor…
Szerző: Tamás Rita/Zahorján Ivett
