Az egyik legismertebb hazai divatfotós, akivel modellek, hírességek és magazinok egyaránt imádnak dolgozni – mi is tucatnyi divatanyagot, portréfotót és címlapot köszönhetünk neki. Nem meglepő, hogy ezúttal is a természetes környezetében, egy fotóstúdióban csíptük el, ahol éppen a most debütált ékszermárkája, a Nile Atelier első kollekcióját fotózta.
Megnyugtató, hogy azért nem hagytál fel a fotózással az ékszerek miatt. A Nile Atelier márkanév sejtem, honnan jött (Norbi két kisgyerekét Ninának és Leonnak hívják – a szerk.), de maga az ötlet?
Évek óta játszadoztam a gondolattal, hogy létrehozok egy ékszermárkát. Ennek egyrészt az az oka, hogy az egész családom ékszerimádó – ez anyukámtól eredeztethető –, másrészt sokszor megesett velem, hogy kitaláltam, milyen ékszert szeretnék, de itthon hasonlót se találtam, sőt még külföldön is csak nagy nehezen bukkantam rá. Mondjuk alapvetően minden divatcikkre igaz a ruháktól a kalapokig, hogy nehezen találok olyat, ami tetszik. Na és így jött az ötlet, hogy mi lenne, ha lenne egy saját márkám, amelyben olyan darabok vannak, amelyek az én ízlésemet tükrözik. A Covid előtti érában annyi munkám volt, hogy nem volt időm komolyan foglalkozni ezzel a dologgal, de aztán az első hullám három és fél hónapos teljes leállást hozott, egyetlen fotózásom se volt. Öröm volt az ürömben, hogy el tudtam kezdeni kidolgozni ezt a gondolatot, és januárra el is készült az első kollekció. Valentin-napra működőképes lett a webshop, szóval elindultunk.
Mely folyamatokban vettél részt az első kollekciónál?
Vannak saját darabok, amelyeket én terveztem meg és budapesti ötvösök kivitelezték, és vannak általam válogatott darabok, amelyeket többnyire Olaszországból szereztem be.
Rengeteg hazai ékszermárka van, hogyan lehet kitűnni közülük?
Az utóbbi öt évben drasztikusan megnőtt az ékszermárkák száma, ha körbenézel az Instagramon, könnyen támadhat az az érzésed, hogy mindenki ezzel foglalkozik. A legtöbben bizsukat kínálnak, én viszont azokat célzom meg, akik a nemes anyagokat szeretik. A pénzérmés medálok például valódi antik pénzérmékből készülnek. Mindegyik ékszer 925 sterling ezüst, némelyik pedig 18 karátos aranybevonatot kapott. Ennek persze velejárója, hogy magasabb árkategóriába sorolhatók.
A karantén alatt egy másik hobbidnak is intenzívebben hódolhattál, a festésnek.
Szeretek festeni, és ezt a hobbit szintén a Covidnak köszönhetem, de most kicsit félretettem, hiszen nemcsak az ékszermárkám született meg a pandémia alatt, hanem a második gyerekem is.
Laikusok számára is könnyen felismerhetőek a fényképeid. Te hogyan fogalmaznád meg a Zsólyomi-stílust?
Sokszor kérdezik tőlem, hogy van-e szándékos benne, de szerintem a stílus nem tud az lenni, ez egy ösztönös dolog. És nem is tudom megmondani, hogy egy fotóm miért zsólyomis. Gyakran megesik, hogy ismerősök lefotóznak mondjuk egy plakátot, és átküldik, hogy ugye ezt én fotóztam? Bár nagyon jóleső érzés, hogy felismerhetőek a munkáim, fontosnak tartom, hogy folyamatos változásban legyek én is és a stílusom is. Ebben a szakmában különösen lényeges, hogy ne álljunk meg egy ponton, hanem mindig próbáljunk fejlődni, mást és újat mutatni.
Hogyan tudsz fejlődni?
Követem a trendeket, és megyek a flow-val. Szerintem ez csak így lehetséges. Elfogadom, az új trendeket, és megpróbálom azokat a saját szájízemre formálni. Csak így tudok önazonos maradni, ugyanakkor haladni a korral.
Abban a korban élünk, amikor mindenki sorra lövi a képeket az okostelefonjával. Hogy látod, emiatt a szakma is hígul?
Igen, és ez a tendencia már évek óta tart. Persze lehet ezt ellenezni, de közben ez van: el kell fogadni, hogy a világ változik, de vagy változunk vele együtt mi is, vagy maradunk múzeumi darabok.
A divatvilág sajátossága, hogy időről időre felemel modelleket, tervezőket, fotósokat, majd egyik napról a másikra elfelejti őket. Te több mint tíz éve a legsikeresebbek között vagy, szerinted minek köszönhető a sikered?
Képzeld, már 17 éve fotózom, irtó szerencsésnek érzem magam, hogy mindezt elérhettem, és hogy ilyen szuper emberekkel dolgozhatok nap mint nap. A szerencsének nagy szerepe van sikereimben, de remélhetőleg annak is, hogy van némi tehetségem. (Nevet.)
És a személyiségednek is köze lehet hozzá, hiszen mindenki szeret veled dolgozni.
Persze, a személyiség sem elhanyagolható. A divatiparban kardinális kérdés, hogy ki mennyire alázatos, milyen a munkabírása, hiszen a látszattal ellentétben ez igenis egy nehéz szakma. Mondjuk talán már nem élnek azok a tévképzetek, mint egy-két évtizeddel ezelőtt, amikor mindenki azt hitte, hogy a divat világa csupa csillogás és szórakozás.
Mesélnél az idáig vezető útról, hogyan lett belőled divatfotós?
Eredetileg színésznek készültem, ezért drámatagozatos gimnáziumi osztályba jártam. Az akkori rajztanárom nagyon kreatívan tanított minket, nemcsak rajzoltunk, hanem filmeket elemeztünk, kiállításokra jártunk, és általa fedeztem fel, hogy mennyire érdekel a fotózás. A színészkedés iránti vágyat egyébként is elkezdte kiölni belőlem a drámatagozat, úgyhogy éles váltással a fotózás felé fordultam. Elvégeztem a Práter utcai fotósiskolát, aztán a MÚOSZ kép- és tördelőszerkesztő szakát. Már a fotóssuli alatt felkerestem modellügynökségeket, hogy szeretnék fotózni nekik. Volt egy-kettő, ahol lehetőséget kaptam, és rengeteget fejlődtem azáltal, hogy tesztfotózásokon dolgozhattam. Nem sajnáltam rá sem az időt, sem az energiát, akkoriban – és aztán nagyon sokáig – csak a fotózásnak éltem.
Miért pont divat- és portréfotózás?
A divat mindig is érdekelt – köszönhetően az édesanyámnak –, és emiatt specializálódtam a divatfotózásra. És mert embereket szeretek leginkább fotózni.
Itthon mindent elértél, amit csak lehet, nem gondolkozol azon, hogy áttedd a székhelyed valamelyik divatfővárosba? Például Milánóba, ahol sokat is dolgoztál?
Gondolkoztam rajta, de még mielőtt családot alapítottam volna. Most már csak a mi lett volna, ha… gondolat van a fejemben, de nem az a típus vagyok, aki megbán bármit is, vagy sopánkodik meg nem történt dolgokon. Sajnos szűkülnek itthon a lehetőségek, mivel egyre kevesebb a divatmagazin, de ez nem magyar sajátosság, hanem globális jelenség.
A karantén alatt a magazinok és a divatházak is kénytelenek voltak kreatív megoldásokkal előállni. Neked volt Facetime-fotózásod?
Én az ilyesmit nem tartom valódi fotózásnak. Persze jópofa ötletnek tűntek akkor, viccesek is voltak, de ezek olyan gegek, amiket csak egyszer lehet ellőni. Az olyan kreatív megoldások sokkal inkább megmozgatják a fantáziámat, mint amilyet például Steven Meisel készített évekkel ezelőtt az olasz Vogue-nak: utómunkában módosította olyanra a képeket, mintha webkamerával fotózott volna. Illetve abból is szuper sorozatok születnek, amikor világhírű fotósok iPhone-nal csinálnak divatanyagot.
Egy gombnyomásra vagyunk a tükörsima arctól, a keskenyebb orrtól és a teltebb ajaktól. Fotósként látod annak a kárát, hogy sokan Insta-filterrel a fejükön élnek?
Érdekes, hogy van egy ellenpólus is: egészen fiataloknál látom, hogy menő olyan fotókat lőni, amelyeken a legelőnytelenebb arcukat mutatják meg, táskás a szemük, szembetűnőek a pattanásaik… De való igaz: a legjellemzőbb, hogy az emberek – civilek és hírességek egyaránt – automatikusan pakolják magukra a Hollywood-szűrőt, ami felismerhetetlenné torzítja őket. Aztán akkor áll elő igazán érdekes szituáció, amikor a híresség egy fotózáson szűrő nélküli képet lát magáról, és elégedetlen a végeredménnyel. Ezek a szűrők ugyanis elképesztően deformálhatják az énképet: minél többször látsz egy hamis képet magadról, annál hajlamosabb leszel elhinni, hogy az a valóság. És ebbe nagyon könnyen bele lehet csúszni, mert szinte mindenki retusálja az Insta-képeit – én is. Levékonyítom magam, hosszabb lábat kreálok… Most, a karantén alatt felkúszott rám pár kiló, és amikor visszanézem az egy-két évvel ezelőtti tengerparti fotóimat, egy pillanatra meg is ijedek, hogy atya ég, mennyivel vékonyabb voltam akkor, aztán rájövök, hogy azok is szerkesztett képek, azok sem mutatják a valóságot. Szóval én a helyén tudom ezt kezelni: nem a tükröt és telefon kameráját hibáztatom, hanem a pizzát. (Nevet.)
Nagyjából tíz évvel ezelőtt futott a honlapunkon egy rovat Marie Claire Expressz címmel, amelyben az alanyokat villámkérdésekkel bombáztuk. Mit szólnál, ha feltenném neked újra azokat a kérdéseket, amelyeket annak idején?
Ez izgalmas, mert magára a villáminterjúra emlékszem, de a kérdésekre és a válaszokra nem. Csináljuk!
Milyen koncerten voltál utoljára?
Fogalmam sincs, pedig biztos, hogy voltam az elmúlt évtizedben valamilyen koncerten. (Nevet.)
A legextrémebb helyszín, ahol valaha fotóztál?
Barcelonában egy nagyon magas sziklán fotóztam, ahol egyszerre kellett egyensúlyozni a laptoppal, a kamerával és a derítőkkel, és alattam semmi más nem volt, csak a tenger. Mivel van egy kis tériszonyom, az elég izzasztó szituáció volt.
Az elmúlt évtized legérthetetlenebb trendje?
Nem tudok ilyet mondani, mert nem sokkolnak le új trendek. Még akkor sem, ha nem tetszik egy irányzat, elfogadom, ha az valakiknek bejön.
A sorozat, amit titokban nézel?
Nagyon sok sorozatot néztem régen, a gyerekek születése óta viszont alig jut rá időm. Mostanában az történik, hogy miután elaltattuk őket, a feleségem, Betti elindít valamit, aztán elalszunk rá.
2021-ben biztosan…
…a fotózással, az ékszermárkámmal és a gyerekeimmel fogok foglalkozni.
Fotó: Czvitkovits Judit
