Mi van, ha mégsem ő az igazi?

2015. február 26.
Az, hogy kivel kötjük össze életünket, mindenképpen az egyik legnehezebb döntésünk. De mi van olyankor, ha rosszul választottunk? Bloggerünk, Ferjancsik Ágnes ma megoszt velünk egy nagyon tanulságos történetet.

Ezen a héten egy nagyon tanulságos történetet szeretnék megosztani:

”32 éves vagyok. Nagyon jó családba születtem, sok szeretettel körülvéve éltem szüleimmel. Mindketten pedagógusok, 4 testvérem van, én vagyok a legidősebb. Szüleim mélyen vallásos emberek, életünk szerves része a közös imádság, a vasárnapi istentisztelet. Soha nem voltunk gazdagok, de az anyagiak nem igazán játszottak fontos szerepet az életünkben. Az egymásra figyelés, a hitünk, az egymás iránt érzett szeretetünk minden bajon, zökkenőn átsegített bennünket. Nálunk mindig sok nevetés, vidámság volt.  

30 éves koromig nem is igazán gondoltam férjhez menésre. Voltak ugyan futó kapcsolatok szép számmal az életemben, de amint komolyra fordultak volna, én mindig visszamenekültem a szülői ház kényeztető melegébe. Szüleim soha nem hozták szóba, hogy esetleg már saját életemet kellene önállóan építgetni, így aztán az egyetemi tanulmányok, majd a karrier építése teljesen lefoglalt.

Egy baráti társaságban ismerkedtem meg Attilával. Nagyon jóképű, lezser, jó svádájú fiú volt. Már az első pillanattól kezdve szemeztünk egymással. Nagyon tetszett könnyedsége, nagyvonalúsága. Randevú randevút követett, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy szüleinek úgy mutat be, hogy a menyasszonyom. Aztán az én szüleim is megismerték. Szeretettel fogadták, és még azt sem tették szóvá, amikor Attila az ebéd előtti közös imánkat számára idegen szenteskedésnek nevezte.

Attila családjának jól menő vállalkozása volt, engem kicsit el is kábított az anyagi jólét, és nem figyeltem arra, hogy életfelfogásuk, életvitelük mennyire különbözik a mi családunk által vallott értékrendtől. Egyre több gúnyolódást hallottam Attila apja szájából a „lúzerekről”,  akik semmit nem tudnak az igazi életről. Templomba járási szokásaimat szóban nem kritizálták ugyan, de mindig összenéztek és lesajnálóam mosolyogtak, amikor vasárnap próbáltam Attilát rávenni, hogy jöjjön velem a misére.

Mindezt akkor nem igazán tartottam problémának; a szerelem mindent szebbé, feledhetővé tett. Amikor az esküvőnkre került a sor, úgy gondoltam, hogy megtaláltam az igazit, hogy én vagyok a föld legszerencsésebb embere, és ha vannak is különbözőségek közöttünk, azokat majd a szerelem, az együttélés megoldja.

A bajok fiúnk születése után kezdődtek. Attila egyre kevesebbet volt otthon, egyre többször hangoztatta, hogy nem fogja a legszebb éveit egy ilyen szentfazék mellett elpazarolni. Gyermekünk megkeresztelését ellenezte, a keresztelőn nem is volt sem ő, sem a családja jelen.

Egyre növekvő rémülettel veszem észre, hogy ehhez az emberhez jóformán semmi közöm nincs, hogy nem szeretném, ha a gyerekem nem a mi, hanem Attila családjának életfelfogása szerint nőne fel”.

Összegzés

A párválasztás életünk talán egyik legfontosabb, leghosszabb távra szóló döntése. Sajnos az esetek túlnyomó részében a racionalitást, a ”hideg fejjel” való mérlegelést az érzelmek elsöprik.  A szerelem mámorában hajlamosak vagyunk csak a pillanatnyi pozitívumokat észrevenni, és figyelmen kívül hagyjuk neveltetésbeli különbözőségeinket. Pedig ezek olyan mélyen gyökerező részei személyiségünknek, hogy reménytelen vállalkozás bármelyik fél részéről az eltérő értékrend megváltoztatása, saját képre való formálása. Az ilyen kísérletek az esetek zömében sajnos a párkapcsolat kudarcához vezetnek. Tanácsadásaim során mindig bátorítom a hozzám fordulókat, hogy még a párjukkal való végleges elkötelezettség vállalása előtt konzultáljanak, vajon valóban az ”igazit” találták-e meg.