Hajóstoppal a világ körül

2015. szeptember 10.
Veronika két és fél évvel ezelőtt határozta el, hogy budapesti életét feladva világ körüli útra indul – méghozzá hajóstoppal. Pénzt alig költ, a kényelmet már csak hírből ismeri, az útitársai pedig mogorva hajóskapitányok. Az élmények miatt mégis megéri.

A pszichológus végzettségű Wynne-Hughes Veronika már gyerekkorában megismerkedett a tengeri élettel: a szüleivel és a húgával tulajdonképpen egy vitorláson nőtt fel a Földközi-tengeren. Sok bevételük nem volt, szerényen éltek, még az is előfordult, hogy a karácsonyi ünnepeket februárban tartották meg, mert decemberben nem volt rá pénzük. Hétéves volt, amikor elváltak a szülei, ekkor Veronika és a testvére Magyarországra jöttek az anyukájukkal. Ezután minden iskolai szünetet édesapjukkal töltöttek a hajón, aki Veronika saját bevallása szerint nagy kalandor. „A szüleim olyan gyerekkort szerettek volna adni nekünk, ami a felfedezés örömét nyújtja. A gyerekkorom miatt lett belőlem olyan felnőtt, aki képes más szemmel nézni a lehetőségeire.”

A Budapesten élő Veronika két és fél évvel ezelőtt döntötte el, hogy világ körüli útra indul. Méghozzá hajóstoppal. Ez azt jelenti, hogy ellátásért cserébe legénységként dolgozik a hajón. Ő intézi a bevásárlást, főz, fest, csiszol, algátlanít, flex-szel, ha arra van szükség, emellett persze a hajó irányításában is segédkezik. Pénzt nem kap a munkájáért, de nem is kell napi néhány óránál többet dolgoznia. A fennmaradó időt kirándulással és a helyiekkel való ismerkedéssel tölti.

Az utazást választotta

Elmondása szerint kényelmes életet hagyott itthon, amikor másfél év készülődés után elindult Máltára, a világkörüli út első állomására. Öt évig dolgozott pszichológusként Budapesten és nagyon szerette a munkáját, amit soha el nem cserélne más hivatásra, legfeljebb matrózkodásra, de arra is csak ideiglenesen. Mindig is örökmozgó típus volt, amíg Magyarországon élt, alig volt hétvége, hogy ne ment volna valahová, főleg túrázni, biciklizni, kajakozni járt belföldön és a környező országokban. Észak-Európa nagy kedvence, körbetúrázta már Grönlandot, a Spitzbergákat, Norvégiát, Izlandot és Svédországot is. Rajong a tundráért, minden évszakban járt már ott. „Itthon semmiben sem szenvedtem hiányt, vannak barátaim, családom, munkám, rengeteg szabadidőm, amit túrázással és bulizással töltöttem. Alig várom, hogy visszatérjek ebbe az életbe, ugyanakkor világot is szeretnék látni, a kettő együtt pedig nem megy, így választanom kellett és most az utazást választottam” – mondja. Míg itthon mindene megvolt, mostanság előfordul, hogy egy kólára alig van pénze. Még szerencse, hogy az utazásnak olyan módját választotta, ami nagyon olcsó, gyakorlatilag alig vannak költségei – volt olyan hónap, amikor 16 eurót költött összesen.

Másfél évig készült az útra, ennyi idő kellett ahhoz, hogy felszámolja az itthoni életét, beszerezzen minden papírt, és találjon olyan biztosítót, amely hajlandó biztosítani őt egy ilyen nem mindennapi és szinte semmilyen biztosítási kategóriába nem passzoló úton. Amíg itthon volt, rendszeresen krav magázott, a küzdősportra elmondása szerint azért volt szüksége, mert egy hajó bárhol kiköthet, és az odaérkező sosem tudhatja, hogy biztonságos helyen van-e, ezért nem árt, ha tud néhány mozdulatot, amivel megvédheti magát. Az útirány egyébként teljesen mindegy volt Veronika számára, akinek a vitorlázás csak egy eszköz arra, hogy minél többet lásson a világból. Máltából indulva átszelte az Atlanti-óceánt, a hajója jelenleg a Karib-tengeren várja vissza a Budapestre néhány hétre hazalátogató lányt. Jelenleg az ötödik hajóját gyűri és 5500 tengeri mérföldet tudhat a háta mögött.

Összezárva a kapitánnyal

Az egyik legnagyobb kihívás a hajóstoppolásban az, hogy nagyon nehéz előre felmérni, hogy miféle ember a kapitány, akivel néhány esetben heteket, sőt néha hónapokat tölt az ember összezárva. „Mielőtt elszegődöm valakihez, igyekszem elmenni vele egy néhány napos vitorlázásra, hogy kicsit megismerjük egymást, és kiderüljön, hogy tudunk-e együtt dolgozni. Így is előfordulhat olyan, hogy mellényúlok, de szerencsére erre eddig csak egyetlen példa volt, amikor a kapitány elfelejtette közölni, hogy csótányok vannak a hajóján, és éjjel arra ébredtem, hogy mászik egy az arcomon.”Veronika nagyon ki van szolgáltatva a kapitányainak, hiszen tőlük kap ételt és szállást is. A kapitány az, aki eldönti, hogy merre mennek, hol kötnek ki, és meddig maradnak ott. Ez nagyfokú alkalmazkodást kíván a lánytól, hiszen  sokszor előfordul, hogy ő még szívesen maradna egy adott helyen, a kapitánynak viszont más elképzelései vannak. Veronika olyan helyeken szeretne kikötni, ahol van látnivaló, a kapitányok szempontjai viszont egész mások: számukra az a fontos, hogy legyen a parton WiFi, hajósbolt és kocsma. Az útirány és a megállók mellett még egy területen kell hatalmas kompromisszumokat kötnie. Ez pedig a társaság, akivel utazik, hiszen elmondása szerint nem egy leányálom összezárva lenni a gyakran nyolcvanévesnél is idősebb, zsémbes kapitányokkal, akiknek a higiénia fogalma egészen mást jelent, mint egy fiatal nőnek.

„A koszt, amelyben élnek, gyorsan felszámolom, de a társaságukat nehezen viselem. Nem véletlenül vannak egyedül ezek a férfiak, hiszen senki sem képes elviselni őket. De nem panaszkodom, én választottam ezt az életformát, és erre azért néha emlékeztetnem kell magam. Ha valaki megkérdezte volna három évvel ezelőtt, hogy akarok-e összezárva lenni öreg, büdös és koszos férfiakkal, cserébe ingyen utazhatom körbe a világot, a válasz egyértelmű igen lett volna, és ez a mai napig sem változott” – mondja nevetve. Még sosem érte atrocitás a férfiak részéről, amiben közrejátszhat az, hogy határozottan kijelöli a határokat közte és a kapitányok között és megtartja a két lépés távolságot. „Rögtön a hajóra költözéskor igyekszem úgy viselkedni, hogy ne gondolhassa azt a kapitány, hogy azért vagyok ott, hogy őt szórakoztassam. Nem csinálok úgy, mintha érdekelnének az unokáikról szóló történetek, ezért igyekszem kerülni a csevegést. Legénység vagyok, munkaerő, nem pedig társalkodóhölgy.”

Elég tiszta

A hajón a hétköznapinak tűnő tevékenységek – amilyen a takarítás, a főzés vagy a hajmosás – nagyfokú kreativitást igényelnek. Mivel a hajón nincs 220 Volt, a takarítás nem úgy megy, mint otthon, hogy az ember kezében a porszívóval végigtáncol a lakásban. Veronika hetente többször vizes ronggyal törli végig a hajópadlót, hogy megtisztítsa a kosztól. Bár amint mondja, a „tiszta” fogalmát már régen átírta „elég tisztára”, mivel egy hajón soha semmi nem tiszta a szó hétköznapi, itthoni jelentésében. Az édesvizet csak ivásra és főzésre használják, így a hajmosást praktikusan összeköti a tengerben úszással. Úszás után visszamászik a hajóra, besamponozza a haját, majd újra beleugrik a tengerbe, hogy kiöblítse. Az utolsó öblítésnél édesvízi slaggal öblíti le a haját. Ha menet közben teszi mindezt, kötéllel biztosítja magát.A főzés is egészen más jellegű kihívások elé állítja az embert, ha egy hajón van, mintha a saját konyhájában. A hullámzó hajón felér egy bűvészmutatvánnyal bármilyen étel megfőzése, mivel egy-egy nagyobb hullámnál az alapanyagok fele a padlóra borul, így a legtöbb munkafázist újra kell kezdeni – van úgy, hogy többször is.

Hajótörés Szardíniánál

Egyik legemlékezetesebb kalandja rögtön az út elején esett meg vele. Szardínia partjaitól 90 tengeri mérföldre egy éjjel azzal ébresztette a kapitánya, hogy szedje össze minden holmiját, mert ömlik a hajóba a víz. Habár volt két szivattyújuk, mindkettő elromlott, így vödörrel próbálták kimerni a beáramló vizet a hajóból. A kért segítség kilenc órával később érkezett meg, de végül partot értek, ahol a helyi televízió forgatott is egy riportot a meglehetősen leharcolt állapotban lévő hajótöröttekkel.Veronika nem az a kétségbeesős fajta, így sem a hajótörésnél, sem más jellegű vészhelyzetben nem veszíti el a fejét. Pedig ebből kijutott bőven a huszonhárom napos atlanti-óceáni átkelés alatt többször is. Ami egy hajóúton rosszul sülhet el, az mind megtörtént az alatt az út alatt. Rögtön az elején őt és a kapitány barátját leszámítva mindenki lebetegedett, így gyakorlatilag ketten látták el a hajót és a betegeket is. Az első héten tönkrement a generátor, ezért áram és robotpilóta nélkül, kézi kormányzással tették meg a több mint 3000 tengeri mérföldet. Ezt úgy oldották meg, hogy kettesével kormányoztak négyórás váltásban mindennap, három héten át, azaz négy óránál többet sosem aludtak egyszerre. Közben a kormánykerék kilazult, így folyamatosan szorítani kellett rajta.

A fedélzeten közlekedni életveszélyes volt, mivel néhány konténer megsérült, és kiömlött az üzemanyag a hajóra. Az utat nehezítette, hogy három vitorla elszakadt útközben, azokat folyamatosan foltozni kellett. Voltak olyan éjszakák, amikor az iránytűt sem tudták használni, így a csillagokból tájékozódva navigálták a hajót. Egyik nap az egyik vitorla kötele elszakadt, és Veronikának kellett felmásznia a 16 méter magas árbocra, hogy kicserélje a köteleket. Ilyen magasságban már erősen érződik a hullámzás, ezért nagyon kellett koncentrálnia, hogy le ne zuhanjon. A hajón menet közben kiütött egy kisebb tűz is, amelyben szerencsére nem sérült meg senki, csak néhány tárgy égett el. Ami különösen nehézzé tette az utat, az az volt, hogy az áramhiány miatt leállt a hűtő, így romlott ételt ettek három hétig. „Az egyik srác szakács volt, és ismerte a kellemetlen ízek elfedésének minden fortélyát. Néhány gerezd fokhagyma a romlott hússal is csodát tesz. Nem mondom, hogy nem volt furcsa íze az első pár falatnak, de idővel mindenhez hozzá lehet szokni, és arra is rájöttünk, hogy az emberi gyomor milyen sok mindent kibír” – emlékszik vissza nevetve a nem mindennapi kalandra. Habár az út veszélyes volt, egyszer sem gondolta azt, hogy komoly baj történhet velük, vagy hogy esetleg nem élik túl.

Megfizethetetlen

A hajóstoppolás által olyan élményekben is része volt, amilyenekből az átlagos turista érthető okokból kimarad. A szardíniai Bolotana városában például egy metálkoncertre csöppent, ahol kizárólag helyiek voltak, de szintén örök emlék marad, amikor a Karib-tengeri St. Kitts szigetén kötelek segítségével leereszkedett egy vulkán belsejébe. „Egyedül másztam le a vulkánba, és fedeztem fel a krátert belülről. Sosem felejtem el, ahogy a visszaúton a felhők között kászálódóm le a hegyről. A lehetetlen fogalma egyébként egyre inkább szertefoszlik bennem. Azt látom, hogy otthon a félelem vezérli az embereket a döntéseik meghozatalában, emiatt nem váltják valóra az álmaikat. De nem igaz, hogy ne lehetne bárhová eljutni, és az sem igaz, hogy nem lehet pénz nélkül utazni. Én vagyok az élő példa arra, hogy mindez lehetséges, csak akarni kell.”

A családja és a barátai támogatják, és nem aggódnak miatta, igaz, ez utóbbit – ahogy ő fogalmaz – már régen megtiltotta nekik. Az utat összesen ötévesre tervezi, amiből egy év már a háta mögött van. A szeme előtt lebeg egy ennél is nagyobb terv, amely miatt, ha valóban összejön, meg is szakítaná a világ körüli utat. Erről nem árul el részleteket, csak annyit, hogy magyar rekordállítási kísérletről van szó, extrém dolog, és a hajózáshoz nincs köze.

Szerző: Gál Éva Laura