A múlt szombaton, amikor több ezer emberrel együtt sétáltam át a Nyugati térről a Parlament elé, azon gondolkodtam, miért is vagyok itt. Miért éppen most? Miért éppen ez a tüntetés? Miért éppen az állatok jogaiért való küzdelem vett rá arra, hogy életemben először az utcára menjek egy fontos ügyért?
Aztán rájöttem, az az oka, hogy mélyen hiszek benne, egy társadalom romlottságának vagy éppen érettségének egyik legjobb mutatója az, hogy miként bánunk a védtelenekkel.
A gyerekekkel, az idősekkel és az állatokkal… Azokkal, akik nem tudnak kiállni magukért, nem tudják megvédeni magukat. Ránk vannak szorulva.
Az elmúlt hónapok eseményei alapján egyre elkeseredettebben kellett beismernem, hogy itt valami baj van. Nagy baj. Engem pedig arra neveltek, hogy a problémákat meg kell oldani. Vagy legalábbis meg kell próbálni.
Az állatok szeretete számomra magától értetődő volt, mióta megszülettem. Kislányként a balatoni nyaralónk udvarán a nagynénémék két vizslájával játszva teljesen természetes volt az, hogy ők ketten a családunk tagjai, a testvéreim, akik velünk vannak a jó és a rossz napjainkon. Akiket ápolunk, ha betegek, és akik mellettem fekszenek, ha én vagyok az. Akik miatt korábban kelünk reggel, és akik nem fekhetnek le vacsora nélkül. Ez a gondolkodásmód úgy égett belém, ahogy az oxigén a testünkbe áramlik, és észrevétlenül, erőlködés nélkül kerül be szervezetünkbe.
Talán anyukámtól hallottam először azt a szót az állatokra, hogy szőrös gyerekek. Eleinte ezt csak egy újabb aranyos jelzőként éltem meg, de aztán rájöttem, hogy sokkal több van a kifejezés mögött. Mert akárki, akármit mond, a kutyák és gyerekek között igenis számos párhuzam fedezhető fel.
EGY DÖNTÉSSEL KEZDŐDIK
Sokak szerint az életünk alakulását a jó és rossz döntéseink, tetteink határozzák meg. Legyen azonban akármilyen szerencsés vagy szerencsétlen egy elhatározásunk, egy biztos, a felelősséget vállalnunk kell érte. Vagy legalábbis kellene.
Ha úgy döntünk, hogy az életünkben helyet adunk egy gyermeknek, akkor tudnunk kell, hogy ez
következményekkel jár. Megváltozik az életünk. Mostantól kezdve nemcsak magunkért leszünk felelősek, hanem egy új jövevényért is, aki ránk van utalva, tőlünk függ. Ha a következő napunkat tervezzük, már nemcsak arra kell gondolnunk, mihez van kedvünk, hanem arra is, hogy ez milyen hatással lesz rá.
Egy állat befogadása előtt ugyanezeket a szempontokat kell mérlegelnünk.
El tudjuk-e fogadni, hogy egy kiskutyával néha igenis „gond van”? Azt, hogy ha kimozdulunk otthonról, a gyerekünk pedig elfárad, haza kell vinnünk akkor is, ha mi még szívünk szerint maradnánk? Hogy a kutyát meg kell sétáltatni akkor is, ha esik az eső, mínusz 10 fok van és semmi másra nem vágyunk, csak egy forró teával a meleg paplan alatt kuksolni.
Szentül hiszem, hogy aki ezekre a kérdésekre nem egyértelmű igennel felel, az (még) nincs kész arra, hogy felelősséget vállaljon egy másik élőlényért, legyen az egy kis ember, vagy egy kiskutya.
TŐLÜNK FÜGG, MILYEN LESZ
Ahogy a gyermekek, úgy a kutyáink is egy kicsit a mi tükörképeink. A mi hatásunk, nevelésünk határozza meg, hogy milyenek lesznek, ha felnőnek.
Ha nem kapnak szeretetet, könnyen elvadulnak, ha pedig csak azt kapnak, megfelelő iránymutatás és korlátok nélkül, akkor bizony elkanászodnak, és azt hiszik, bármit megtehetnek.
Ha egy kisgyereket bántanak, az olyan sebeket ejt a lelkén, ami könnyedén meghatározhatja az egész további életét. A barátságait, a párkapcsolatait és az önmagához való viszonyát.
Ha egy kiskutyával bánnak rosszul, az rá ugyanilyen hatással lesz. Elveszti az emberekbe vetett hitét és csak nagyon kitartó, türelmes hozzáértő munka az, ami ezt vissza tudja adni.
EGY ÉLETRE SZÓL
Ha helyet adsz az életedben egy gyereknek, akkor onnantól kezdve nincs visszaút, elköteleződtél. Vállaltad, hogy amíg élsz, gondoskodsz róla, ha kell, mellette leszel.
Ugyanígy egy kutya esetében is úgy határoztál, hogy amíg ő él, számíthat rád.
Mégis, ha szétnézünk a világban, számtalan olyan embert látunk, akinek ez az elköteleződés semmit nem jelent. Aki a gyerekét kiteszi egy kórház előtt, vagy szimplán egy padon, a kutyáját pedig egy autópálya közepén ereszti szélnek. Milyen értékrenddel rendelkezik egy ember, aki képes erre? Hogyan lehetne rá számítani az élet bármely területén?
FELTÉTLEN SZERETET ÉS BIZALOM
A pofon mindig akkor fáj a legjobban, ha olyantól kapjuk, akit szeretünk. Nem is a testünk fájdalma ez, inkább a lelkünké, ami talán sokkal rosszabb, mert a testi sebek lényegesen könnyebben gyógyulnak be. Nem értjük, hogy mivel érdemeltük ki, mi változott tegnap óta, mikor az kéz, ami most lesújt ránk, még simogatott. Különösen fájdalmas arról hallani, amikor egy gyermeket a saját családján belül bántalmaznak, vagy egy állatot a saját gazdája kínoz meg. Olyan ember támad ilyenkor egy szerettére, akinek védelmeznie kellene őt, akit a bántalmazott sokszor naivan istenként tisztel, és akiről elképzelni sem tudja, hogy valahol mélyen ott van benne a rossz.
Mert a gyermek és az állat is ártatlan, aki születésekor mindenkiről a legjobbat feltételezi.
Az élet azonban nagy tanítómester.
HOVA VEZET MINDEZ?
Végül, de nem utolsósorban: amikor azért küzdünk, hogy a törvény keze szigorúbban sújtson le azokra, akik képesek élvezettel kioltani egy állat életét és örömmel végignézni a szenvedését, valójában nem csak ezért harcolunk.
Azok ellen az emberek ellen szeretnénk tenni ezzel, akiknek ez csak az előjáték. Akik általuk értéktelenebbnek tartott élőlényeken gyakorolnak arra, hogy majdan az általuk értéktelenebbnek tartott embereken, akár gyerekeken is kipróbálják a tanultakat.
Ha ezek az emberek nem kapnak megfelelő büntetést, azzal azt mondjuk, hogy az erőszak rendben van. Márpedig szerintem egyikünk sem szeretne ilyen világban élni. Bármilyen kilátástalannak is tűnik most a helyzet, én hiszek a változásban. És ha most nagyon szentimentálisan akarnám zárni ezt az írást, akkor azt így tenném:
„Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.”
Fotók: Profimédia – Red Dot
