Feltörekvők: Lőrincz Réka, kortárs ékszertervező

2018. február 27. |

Lőrincz Réka alkotásai nem olyanok, mint a butikban kapható divatékszerek, de ez nem jelenti azt, hogy konceptuális ékszert ne lehetne hordani. Az ékszertervezővel Tina Turnerről, műkörmökkel díszített mosogatókesztyűkről és a magyarok ízléséről is beszélgettünk.

Miért kezdtél ékszertervezéssel foglalkozni?

Elvileg nincsenek véletlenek, de én igazából eredetileg nem is az Iparművészeti Egyetemre, hanem a képzőre terveztem feltételezni. Mondjuk kamaszkoromban  metálos voltam, rengeteg ékszer volt a fülemben, orromban, karomon, szóval ezt tekinthetjük valamiféle előzménynek talán! (nevet) A lényeg, hogy bár szerettem az ékszereket, nem igazán foglalkoztatott az ékszerkészítés, mint karrier. A művészeti középiskolában végül úgy állt össze a portfólióm, hogy jobban passzolt az iparművészetihez, egy tanárom pedig azt mondta, ne szórakozzak már, felvételizzek oda is. Fel is vettek, és akkor úgy voltam vele, nézzük meg, milyen lesz… De én nem csak ékszereket készítek, az önmagában nem lenne kielégítő számomra.   

Ezért fordultál a konceptuális ékszerek felé a „klasszikus” ékszerek helyett?

A hagyományos divatékszerek soha nem érdekeltek! Szeretek mindenféle ékszert, szívesen felveszem azt is, amit egy kisgyerek fűz nekem, de az nem izgat, hogy én ilyesmit készítsek. Ha megihlet valami, azt nem is mindig ékszer formájában valósítom meg, nem szeretek mindent beleerőltetni ebbe a keretbe.

Az ilyen konceptuális ékszerek a galériába való műtárgy és a funkcionális kiegészítő határán egyensúlyoznak. Kell egyáltalán viselni az ékszereidet?

Abszolút, és hordják is őket! Sőt, vannak például olyan amerikai vásárlók, akiknek az én ékszereim szinte kicsinek mondhatóak. Ők gyakran inkább a nagyon nagy, nagyon látványos darabokat keresik.


Lőrincz Réka: Monday to Sunday, bross

Kik a te vásárlóid?

Itthon inkább azok, akik képzőművészetet gyűjtenek. Külföldön sokszor hatvan év fölötti nők veszik meg őket. Ők javarészt kortárs ékszergyűjtők, van német, orosz, ukrán és lett, amerikai vásárlóm – legalábbis ezeket mesélik a galeristák, én csak ritkán találkozom velük.

A magyar piac mennyire nyitott az ilyen alkotásokra?

Szerintem egyre nyitottabb. Nem szeretek azon sajnálkozni, hogy a magyarok mennyire le vannak maradva, vagy mennyire konzervatív az ízlésük, szerintem ez a történelmi okokra visszavezetve érthető. Ahhoz képest még nyitottabbak is, mint ami elvárható lenne! Tény az is, hogy az ilyen tárgyakat szokni kell, és mivel itthon nincs túl sok platform, ahol ilyesmit látni lehet, nem megy olyan egyszerűen a befogadás.

Inkább a művészet vagy a high fashion oldaláról találnak meg az emberek?

Semmiképp nem mondanám a high fashiont, a galeristák – akikkel én dolgozom – nem igazán örülnek ha meghallják ezt a szót. Ennek praktikus okai is vannak: az én ékszereim egyedi darabok, és ehhez mérten vannak árazva. Ha az ékszereim a divat világával kapcsolódnának össze, akkor az emberek azt hinnék, hogy divatékszerekről, tehát nagy valószínűséggel sorozatgyártott kiegészítőkről van szó, és máris teljesen más árkategória volna a fejükben. Márpedig ezeket a tárgyakat nagyon macerás megcsinálni, sokféle technológiát és alapanyagot ötvözök bennük.

Ha már szóba kerültek az alapanyagok: honnan szeded össze ezt a sokféle holmit? Inkább egy-egy tárgy ihlet meg, vagy kész koncepciókhoz keresed az alapanyagokat?

Teljesen változó, mindkettő igaz lehet. Van, hogy látok valamilyen társadalmi jelenséget, elcsípek egy beszélgetést az utcán, amiből összeáll egy kép a fejemben – ilyenkor tudatosan keresem az alapanyagokat. Aztán olyan is van, hogy meglátok egy tárgyat, amit a szemem valahogy „befejez”. Úgy tekintek rá, mint egy megkezdett mondatra, aminek tudom a végét. A fejemben tovább alakul a kép, és ilyenkor az eredeti tárgyat „egészítem ki”. De nincs igazán bevált receptem.

Lőrincz Réka: Hard day, bross

Van valami különösen izgalmas alapanyag, amivel dolgoztál?

Jó ideje foglalkozom a gyönggyel. Engem nem az anyagok hoznak lázba, hanem inkább az, hogy mi hogyan viszonyulunk ezekhez az anyagokhoz. A gyöngy is azért érdekelt, mert számomra nagyon idegen, ahogy régen viszonyultak hozzá az emberek, nekem ezek a matériák – akárcsak a pénz, amivel szintén dolgoztam – semlegesek, önmagukban nem képviselnek értéket. Ilyenkor szeretem megkeresni, hogyan tudok én viszonyulni hozzá, hol találom meg benne önmagamat.

Említetted, hogy gyakran reflektálsz társadalmi jelenségekre. Vannak olyan témák, vezérgondolatok, amik végig kísérik a munkád?

Alapvetően mindig az érdekel, hogy milyenek vagyunk, hol az én helyem a társadalomban, hogyan élek meg bizonyos dolgokat. A mentálhigiénia szakot is ezért végeztem el az orvosin, mert nagyon fontosnak tartom, hogy figyeljük a közérzetünket a társadalomban. Mivel alapvetően materiális dolgokkal foglalkozom, megpróbálom a gondolatot „belerakni” a tárgyaimba, mindig keresem a szociológiai, pszichológiai aspektusokat.

De mennyire tudnak a társadalmi kérdéseket boncolgató műalkotások eljutni az eliten túlra?

Nem szoktam ezzel ennyire tudatosan foglalkozni, ennyire élesen elválasztani különböző csoportokat.  Járok önkénteskedni például a MÁV-telepre, ami igazi gettó, közben drága alapanyagokkal, gyönggyel és arannyal is dolgozom. Nem azt tartom szem előtt, hogy melyik réteghez szólok éppen, hiszek benne, hogy minden hat mindenre. A munkáimat sem kell feltétlenül megvenni, van, aki talán élvezi, hogy egyszerűen látja őket, akár a weboldalamon keresztül is. Nem mondanám, hogy társadalomkritikusak a műtárgyaim, hiszen én nem szeretek minősíteni. Legtöbbször inkább arra törekszem, hogy megfigyeljem, milyenek vagyunk, megpróbálom dokumentálni ezt, de pozitív vagy negatív előjel nélkül. Én nem hiszem, hogy attól változunk, ha jól lehülyéznek, hogy mégis milyen emberek vagyunk, mondjuk a befogadó orrára koppintunk, hogy mennyire rossz dolog a környezetszennyezés. Inkább abban hiszek, hogy ha – ennél a példánál maradva – megmutatjuk, mennyire kedves és szeretetteljes tud lenni néhány állat vagy növény, az emberek majd maguktól formálják a gondolkodásukat. Azt sem gondolom, hogy az emberiség alapvetően rossz lenne, sokszor a hibák is tudnak de bájosak lenni, szeretek ezek mögé nézni, keresni az okokat. Közben meg magamat is szórakoztatom ezzel az egésszel – ez nekem is ugyanannyira szól a túlélésről!

Most milyen koncepciók foglalkoztatnak?

Ahogy korábban említettem, még mindig sokat dolgozom gyönggyel, a Must Have sorozatom egyik darabja például 10800 gyöngyszemből, 180 nyaklánc alapanyagából készült. Itt például abból indultam ki, hogy régebben, egy paraszti családban körülbelül 500 tárgy volt egy háztartásban, legutóbb, mikor olvastam erről kimutatásokat, ezt a számot már 20-30.000-re becsülték. Régebben sokkal kevesebb tárgyunk volt, csak amikre valóban szükségünk volt, persze itt sem akarok ítélkezni: nekem is annyi kacatom van, hogy már megőrülök tőlük. Vicces belegondolni, hogy régen az embereknek tényleg „must have” tárgyaik voltak, most meg felcsapunk egy magazint, amiben a hatvanadik nadrágot is „must have” darabként hirdetik. Sokkal erősebb a birtoklásra való vágy. A #MustHave felirathoz egyébként azért is választottam gyöngyöt, hogy ezzel a hagyományosan nagyon értékesnek tartott matériával is rájátsszak kicsit a jelentésre.  

Lőrincz Réka: #musthave, gyöngy installáció

Vannak példaképeid, olyan művészek, akik inspirálnak?

Tina Turner! (nevet) Nem feltétlen más művészek inspirálnak, mindig azt nézem, ki milyen ember. Most például a régi takarítónénim jut eszembe, ő annyi odaadással csinálta a munkáját, annyira átitatta őt, hogy abban tényleg volt valami csodálnivaló. Amúgy is annyit dolgozom, hogy ha mindig csak a többi művészre figyelnék, az már túl sok lenne …

Az ékszereket inkább nőkhöz asszociáljuk, tipikusan „nőies” dolognak tartjuk. Ez a te munkáidat is beskatulyázza?

Pedig nem feltétlenül csak nők hordják őket. Például van egy osztrák gyűjtő házaspár, ahol a férfi, egy hetven körüli ügyvéd. Mindig szürke zakót visel, amin mindig van valami különlegesebb bross.

És neked mennyire fontos, hogy a nőiséget kifejezd a munkáidban?

Több munkámban is foglalkozom ezzel. Vannak például a gumikesztyűs munkáim: az is onnan jutott eszembe, hogy épp otthon voltam, sürgetett a kiállítás anyagának leadási határideje, persze közben ott a nyomás, hogy mindig szépnek és csinosnak kell lenni, ráadásul még rendet is kell tartani persze a lakásban. Ekkor jött az ötlet, hogy megcsinálom ezeket a műkörmökkel díszített gumikesztyűket. Jó alibi a takarítás helyett, lesz mit küldenem a kiállításra és még nagyon szép is leszek bennük! (nevet) Azért van belőle hét darab, hogy minden napra legyen kifogásom a takarítás helyett…

Lőrincz Réka: Work-Shy Housewife

Min dolgozol most?

Február elején nyílik egy csoportos kiállítás Új-Zélandon, ugyanebben a hónapban lesz még egy Miamiban. Március elején pedig a “Shmuck2018”, a kortárs ékszertervezés legfontosabb rendezvénye. Ezt minden évben Münchenben rendezik meg, ilyenkor ott vannak az ékszerekkel foglalkozó gyűjtők, művészettörténészek, újságírók és alkotók, galeristák az egész világból. Rengeteg kiállítás van, gyakran nemcsak galériákban, hanem kis műhelyekben, egyetemi előadókban is. Ez mindig nagyon izgalmas szokott lenni!

  

Szólj hozzá te is!

Még több Életmód