Itt a nyár, a szőrtelenítés kérdése aktuálisabb, mint valaha. Hogy pontosak legyünk, már április eleje óta nyár van, azóta nem húztam zoknit, a hosszúnadrágjaim érintetlenül hevernek a fiók mélyén.
Hányszor szőrtelenítettem e két hónap alatt? Kétszer. Először az első meleg délutánon, április legelején, másodszor néhány napja, május végén. Lehetséges, hogy ez a szám mindent elárul rólam?
Ha elszánt, hithű szőrtelenítő lennék, akkor valószínű, hogy két hónap alatt legalább négyszer gyantáztattam vagy epiláltam volna. A kibukkanó szőrt az első pillanatban kíméletlenül lenyírnám, télen-nyáron egyaránt, vagy inkább lézeres szőrtelenítéssel örökre megszabadulnék a problémától. Ha viszont igazán felszabadult lennék a kérdésben, akkor csak legyintenék. Vidáman sétálnék a fiammal az Andrássyn, és boldogsággal vegyes büszkeséggel konstatálnám, ahogy a finom nyári szellő megbirizgálja különféle szőreimet. Igaz, a szellő így is gyakorta birizgálja a szőreimet.
Szívem szerint örökre felhagynék a szőrtelenítéssel. Jól tudom, hogy ez egy igazságtalan, (ön)elnyomó gyakorlat, ami sok nőnek csak púp a hátán, és ami bár természetesnek és magától értetődőnek tűnik, mégsem az. A korszellem is egyre inkább szőrpárti, híres és kevésbé híres nők megnövesztik, viselik, fényképezik szőreiket, igaz, tőlünk inkább nyugatabbra, de azért itt sem én lennék az első szőrős nő. Ráadásul már túl vagyok életemnek azon a tíz-tizenöt évén, amikor az ember semmi mástól nem retteg annyira, mint csípős nyelvű kortársai ítéletétől. Soha nem voltam szorgalmas szőrtelenítő, ha a lábam nem látszott, szőrös maradt, kivéve, amikor ideig-óráig jártam valakivel. Illetve most is járok valakivel, de ez ún. boldog kapcsolat. Az a típusú, amikor az ember egy-egy téli estén arra eszmél, hogy az alsó lábszárán elterülő bundába társa játékosan beletúr, és az ijedt „Zavar?” kérdésre mosolyogva azt válaszolja „Aranyos!”
Az biztos, hogy egyre többen tesznek azért, hogy a szőrős női test látványához hozzászokjunk. A szőrös híreket, blogokat, posztokat olvasva talán borzongunk, talán rosszulléttel küzdünk, esetleg felháborodunk. Vagy éppen ellenkezőleg, örülünk neki, nagyszerűnek tartjuk. Vagy megtartva a két lépés távolságot, megértők vagyunk az elharapódzó jelenséggel szemben, de azért a magunk részéről inkább választjuk a simaságot, döntésünket pedig objektív érvekkel támasszuk alá. Így tesszük ugyanis egyértelművé, hogy nem vagyunk hülyék, a téma hátterével tisztában vagyunk, döntésünket felelősen hoztuk, hiszen ez egy döntés, egy választás, mi pedig szabadon döntünk a saját testünkről, ahogy a szőrösek is szabadon döntöttek, úgyhogy összességében minden rendben. Ebben az esetben az érvekre valószínűleg azért van szükségünk, mert elkenhetjük velük homályos és reflektálatlan meggyőződéseinket. Például azt, hogy a szőrtelenséget normálisnak, a szőrt viszont igénytelennek, rondának és ápolatlannak látjuk.
Ha szőrös lábbal terelgetem a gyerekemet a homokozóban, mit kockáztatok? Ha a buszon kapaszkodva a nyári melegben megcsillan az izzadtság a hónaljszőrömön, milyen benyomást keltek utastársaimban? Ha az uszodában mellúszásban haladok, vajon a mögöttem úszó mit érez, amikor meglátja a jó pár centi szélesen burjánzó bikinivonalamat? És én mit érzek? Én hogyan látom magam? Ha egy bizonyos kort már elértem, vagy ha a külsőm egyébként is fényévekre van az aktuális szépségideáltól, akkor a környezetem számára talán nem lesz annyira zavaró a szőröm, hiszen úgysem vesznek nőként számításba. De ha nem vetek el mindent, amit ma nőiesnek érzékelünk, például sminkelek és szoknyát húzok, akkor a végeredmény egy sokakban undort keltő anomália
Ebből is látszik, hogy nem vagyunk annyira szabadok, amikor elvileg döntést hozunk arról, hogy mi legyen a szőrünkkel. A szőrtelenség ugyanis társadalmi norma, amit, ha megszegünk, annak következményei lesznek a többiek és a saját magunk szemében egyaránt.
Ha vita kerekedik arról, hogy kell-e a nőknek szőrteleníteniük, és ha igen, miért, akkor elmondhatjuk ugyan egymásnak, hogy ez nem volt mindig így, és most sincs mindenhol így, mégsem szabadulunk a norma fogságából. A szőr mellett érvelhetünk azzal, hogy már az ókorban is szőrtelenítettek, és az sem véletlen, hogy a művészettörténet nem ismer túl sok szőrös és szép nőt. Akárhogy is teszünk, abban biztosak lehetünk, hogy mint minden uralkodó norma, ez is változik az idővel. Ezt már a mi életünkben is tapasztalhattuk, amikor a kétezres évek elején a szeméremszőrzet teljes eltávolítása lett a követelmény, míg korábban az igényességhez elég volt egy kis fazonírozás. Mára pedig a teljes szeméremszőrzet eltávolításának kívánalma is mintha gyengülni látszana.
Vagyis az oly kényszerítőnek tetsző normák esetlegesek. Ettől persze még nem könnyű ezeket megváltoztatni, főleg magányosan, gyanakvó környezetben nehéz fellépni velük szemben. Úgyhogy ne érezzük magunkat rosszul, ne szégyenkezzünk, ha jobb meggyőződésünk ellenére sem tudunk szembemenni egy ennyire elterjedt gyakorlattal, vagy mert képtelenek vagyunk máshogy látni a szőrt, mint ahogy azt a norma diktálja. Elég, ha belátjuk, egy ilyen kényszerű választás mellett fölösleges érvelni, azt megideologizálni. Helyette inkább szoktassuk magunkat saját és nőtársaink szőrének látványához, ki tudja, talán egy meglepően közeli napon elkezdjük szépnek látni.
***
Akit a téma mélyebben érdekel, olvassa el K. Horváth Zsolt nagyszerű négyrészes írását, amely ugyan elsősorban a szeméremszőrzetre koncentrál, de kiderül belőle, hogy a szőr kérdése nem csupán a nők úri huncutsága, amelynél sokkal fontosabb dolgokkal is lehetne foglalkozni. A bundátlan Vénusz: a női testszőrzet biopolitikai mítoszai és az „eszményi test” politikai gazdaságtana című írás első része itt, a második része itt, a harmadik része itt, a negyedik része pedig itt olvasható.
Fotó: Szilágyi Lenke (Magvető)
Az interjút Rékával keresd a holnap megjelenő, júliusi Marie Claire-ben!
