Hidas Judit: Ketten kellünk a gyereknek

2018. május 06. | Hidas Judit

Anyák napján az édesanyákat köszöntjük. Vagy mégsem? Hidas Judit írása a Marie Claire olvasóinak.

Egyik reggel a férjem épp kávét főzött nekem a konyhában, amikor a következő napok teendőit számba véve kétségbeesetten konstatáltam, hogy közeledik az anyák napja. Ez nem finom célzás akart lenni a férjem számára, inkább annak a terhe nyomott, hogy ismét akadt valami, amire oda kell figyelnem száz másik dolog mellett.

A férjem a kezembe adta a bögrét, aztán sietett vissza a konyhapulthoz, hogy elkészítse a gyerekek uzsonnáját és reggelijét.

Míg én a kanapén szürcsöltem a kávém, ő a pultnál tüsténkedett, és halkan megjegyezte, hogy nem túl igazságos, hogy az apákat senki sem ünnepli. Teljesen egyetértettem, és rögtön utánanéztem: van ugyan Magyarországon apák napja, de legyünk őszinték, ez nem érdekel a világon senkit.

Ezért aztán elhatároztam, idén rendhagyó anyák napját tartunk, és megemlékezünk a férjemről is. Mert fogalmam sincs, miként tudnám úgy működtetni a családot nélküle, hogy maradjon időm magamra is.

Ha kell, porszívózik, mondjuk kissé túlzottan is alapos munkát végez: a szőnyegek az évek során itt-ott kikoptak az erőkifejtéstől, amellyel a gyapjút dörzsöli. Az sem gond a számára, hogy bedobja a mosást, bár az igaz, hogy szereti a legdurvább programot használni. Nála tuti, hogy az enyhén koszos ruha is 3 órán át forog az extra-tisztító programban. De legalább megcsinálja. Ezen kívül teregetni is tud, még ha ezt is kissé sajátos módon végzi. A ruhák a szárítón kisebb gombócokba gyűrve szoktak megszáradni, és kétszer annyi ideig tart mindent kivasalni. Szokott ablakot is pucolni, ezt nálunk szinte csak ő csinálja, így nincs összehasonlítási alapom, és nem tudom most leszólni, mennyivel jobb vagyok ebben is nála. Ráadásul képes mindezt hajnali hatkor elintézni, amikor még mindenki alszik. Ugye tényleg ideális férj? Ezen kívül füvet nyír, bár most már inkább napszámba fogja a gyerekeket, mégse neki kelljen a napon izzadni. Szerelni is szokott, időnként mérsékelt sikerrel, az egyik IKEÁS fiókot a leírás ellenére is fordítva szerelte össze, és a fiók lassan fél éve a raktárunkban pihen.

De komolyra fordítva a szót. A legtöbb dolgot pillanatok alatt elintézi, és ami a legfontosabb, mindhárom gyerekünkre képes egyszerre vigyázni! A gyerekek ráadásul általában épségben megússzák, és jó esetben az együttlétet még mindannyian élvezik is.

Kivételek persze akadnak. Néha kapom a telefont, hogy siessek, mert az egyiknek felszakadt a szája, ugyanis a papa a kelleténél jobban meglódította a kismotort a lejtőn, vagy akkorát szökkent a másikkal az ugrálóban, hogy megrándult a gyerek nyaka. Az is előfordul, hogy arra jövök haza, mindenki mocskos képpel és saras ruhában ül a vacsora asztalnál, miután egész nap a homokozóban dagonyáztak. Ilyenkor elég nehezen fogom vissza magam, hogy ne nyomjak mindenkit azonnal a csap alá. De igyekszem jópofát vágni, és örülni annak, hogy legalább jól érezték magukat, mert láthatóan a kosz rajtam kívül senkit sem zavar.

Azonban ennél nagyobb baj az elmúlt tíz évben még nem származott abból, hogy a férjemet a gyerekekkel egyedül hagytam.

És hogy csodalénnyel van-e dolgom vagy földre szállt angyallal?

Dehogy.

Senki sem születik jó szülőnek. Sokat változott/változtunk mindketten az évek alatt. Én egyre kevésbé akarok megfelelni az anyákkal szemben támasztott elvárásoknak, hogy mindent egyedül és tökéletesen kell csinálnom. És ez teret adott neki, hogy részévé váljon a családnak.

Csak egy volt meg benne a kezdetektől fogva: az igyekezet, hogy lehetőleg oldjunk meg minden helyzetet úgy, hogy mindketten jól érezzük magunkat.

Nem szeretném magam semmilyen ünnepnapon anyaként piedesztálra emelni. Nem akarok csodálatos anya lenni, aki emellett folyton áldozatnak érzi az életét. Szülőnek lenni így is épp elég nehéz. Nem akarom, hogy bárki hálás legyen azért, amit teszek. Tenni akarom önmagamért, mert jó adni, és ha nem jó, azt szeretném, hogy legyen ott valaki, aki átveszi a stafétát tőlem. Szülőnek lenni néha öröm, néha teher, de majdnem mindig feladat és tükör, amikor a gyerekek önmagunk korlátaival szembesítenek.

Nélküle nem tudnék viszonylag jó anya lenni. És azt hiszem, nélkülem ő sem tudna viszonylag jó apa lenni, nem tudná, szükség van az erejére, tudására, jelenlétére, nem két lábon járó bankszámla ő sem.

Szóval, akárhogy is nézem, ketten kellünk a gyerekeinknek.

P.S.: amikor felvetettem a családnak, mi lenne, ha idén apát is megünnepelnénk május első vasárnapján, a férjem lehurrogott, hogy ne akarjak mindent így kicentizni. A gyerekek meg fellázadtak, hogy nem hajlandók dupla ajándékot gyártani, mert az enyémet már rég elkészítették.

Na, hát így legyen igazságos az ember.

(De azért azt hiszem, ha a gyerekek nem is, én meglepem őt valamivel.)

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek