„Azt majd az ember megcsinálja” – kiszolgáltatva a szakiknak

2018. augusztus 01.
Ha mesterember jön hozzám, szinte automatikusan bénábbnak és butábbnak érzem magam. Megbénítanak a szándékosan zsargonnal dobálózó keresztkérdések, a szenvtelen pillantások és megjegyzések, leginkább pedig a lekezelő, szexista kiszólások. Vélemény.
Fotó: Profimedia – Red Dot

Az elmúlt hetekben úgy alakult, hogy több mesteremberrel is beszélnem kellett. Ilyenkor mindig kicsit aggódom, lassan forgatva a számban az előre eltervezett mondandómat csak vonakodva telefonálok, mert előre félek a rámzúduló kérdésektől, amikre úgysem tudom majd a választ. Hol fut ez meg az a vezeték, mekkora flexicső kell hozzá, inkább zúgó vagy búgó hangot ad, amikor beindítom? Távol álljon tőlem, hogy szándékosan erősítsem a műszaki dolgokhoz cseppet sem értő fiatal lány és/vagy a műszaki dolgokhoz cseppet sem értő belvárosi értelmiségi sztereotípiáját, de tény, hogy cseppet sem értek a műszaki dolgokhoz, vagyis annyira nem, hogy a fentiekhez hasonló kérdésekre válaszoljak.

Szóval úgy másfél hete kijött a gázos megnézni a cirkót. Mivel én többnyire otthonról dolgozom, egyértelmű volt, hogy én fogadom majd, én viselem, hogy végigmérjen és lekezelően rámmosolyogjon, mikor nem értek valamit. Viszont amikor megkérdeztem, hogy az általa fénysebességgel megmutatott rafinált visszatöltést én is meg tudom-e csinálni, élesen csak annyit felelt: „Azt majd az ember megcsinálja”. Nem akartam mondani, hogy az „ember”, aki egyébként többet mosogat, mint én, mindig odafigyel a tejre meg a fogkrémre, amire én sosem vagyok képes, minden alkalommal lenyűgöz a türelmével és azzal, mennyire alaposan és nagy figyelemmel gondozza a rábízott szövegeket, történetesen még nálam is kevésbé ügyes a műszaki dolgokban. Hiába ő az ember.

A szomszédban zajló felújítást vezető szakival (bizonyos Jani, természetesen) sokkal kellemesebb élmény volt a találkozás, őt anyukám régi tanításaihoz híven megkínáltam kávéval is, mikor átjött glettelni a lyukat, amit a munkásai ütöttek a közös falon. Ugyanúgy jól elcsevegtem annak idején a redőnyössel, akit megpróbáltam rászoktatni a nádcukorra meg a rizstejre, és aki úgy gyújtott rá a ház előtt méregerős cigijére, hogy „ez majd jó lesz a rizstej mellé”. Kedvesek voltak, mert ez a másik hozzáállás, ahogy a szakik a nőkkel viselkednek, egyfajta jóindulatúan lekezelő kedvesség, amibe a zavarbaejtő pillantások is beleférnek. Mármint szerintük, nyilván.

Anyukám régen azt tanította, a hentesnél érdemes egy kicsit játszani a hülyét, még akkor is, ha Heston Blumenthal videóiból tanultam steaket sütni (márpedig), mert úgy adják majd a szebb húst, ha egy kicsit kioktathatnak a felsál mellé. A barátnőimtől azt hallottam, ha gond lenne a kocsival, inkább a fiúm vagy az öcsém telefonáljon, mert ahogy meghallják a hangom, át akarnak majd verni. Persze nem egy barátnőmet tényleg átverték.

Az olyan területeken, ahol a nők a konzervatív elképzelések szerint nem tudnak érvényesülni, a mai napig végtelenül kiszolgáltatottnak érzem magam, mert ezt a dinamikát borzasztóan nehéz megtörni. Engem nem tanítottak meg az ilyesmire, mert „a nők úgysem értenek hozzá” meg „különben sincs rá szükségük”, a velem szembekerülő szerelők pedig azzal az (esetemben igaznak is bizonyuló) prekoncepcióval néznek rám, hogy úgysem értek hozzá. Pedig őszintén mondom, nagyon szívesen megbütykölném a cirkót, visszaszerelném a leszakadt redőnyt vagy felfúrnám a falra a könyvespolcot. Ahogy akkor is rögtön kaptam az alkalmon, mikor anyukám felajánlotta, hogy megtanít szépen tapétázni a régi kislakásunkban. Mert nem akarom többé érezni a kiszolgáltatottságot a saját otthonomban, a gyanakvást, hogy az összeg, amit hallok csak nekem szól-e vagy tényleg ennyit ért egy ilyen javítás, az arroganciát és a szexizmust, ami belép a küszöbön néhány mesterember társaságában.

Ezeknél sokkal felemelőbb a diadalmas mosoly, ami azután terült szét az arcomon, hogy mégis sikerült megoldanom a visszatöltést – nekem a nőnek, az ember meg csak mosolyogva átkarolt, csókot nyomott a homlokomra és azt mondta, „ügyes vagy”.  Nőként felnőve túl sok mindenről hisszük el, hogy nem vagyunk rá képesek. Vagy hogy ha valamire nem vagyunk képesek, az a gyengeségünk jele. Mert azért tegyük hozzá, gázszerelőnek meg kőművesnek lenni pont ugyanúgy szakma, mint újságírónak, pénztárosnak vagy grafikusnak, szóval én sem várom el, hogy a szomszédban dolgozó Jani nekilásson szerkesztgetni, mondjuk nagyon szívesen segítenék neki, ha kíváncsi lenne.

Még nem tudom, hogy viselkedem majd, ha legközelebb szerelőt kell hívni, az ilyen belsővé vált sztereotípiákat nagyon nehéz kigyomlálni magunkból. De azt elhatároztam, hogy legközelebb is én telefonálok majd, egyedül veszem meg a boltban a flexicsövet és ha henteshez megyek, nem csinálok úgy, mintha ne tudnék tökéletes oldalast sütni.