Az első látásra rendkívül direkt és letisztult installáció számos olyan fogalmat ébreszt fel bennünk, amely aztán mégiscsak a végtelenségig bonyolítja tovább művészetről, szimbolikáról, értékről, antiértékről és társadalmi léptékű gondoskodásról való diskurzusunkat.
A mű címe, labirintus igen frappánsan utal a projekt által felvetett probléma összetettségére, de mindenképpen valamilyen bonyodalom jelenlétére. Az archetipikus ősi szimbólum, az útvesztő a különböző történeti kontextusok függvényében rejtheti magában az üdvösség megtalálásának lehetőségét, lehet a biztos halálba vezető ösvény, de jelenthet egy rendkívül összetett problémát, amelynek megoldása kétes kimenetelű.
Tizenkét monumentális szemétbála-oszlop alkotja a Plastic Waste Labyrinth installációt. Egy-egy oszlop 2000 kilót nyom, tehát igen masszív építményről van szó; a konstrukciót egy felvételről hallható tenger morajlás – hang egészíti ki. A munka nem véletlenül kap helyet egy nagyforgalmú városi köztéren, hiszen itt egészen tolakodónak hathat a mindennapjait a városban elő, rohanó, mélázva sétáló járókelő, és a minden szépre nyitott turista számára.
Még ha szimbolikus is a tömbök által körülhatárolt tér elrendezése, a fölénk magasodó tornyok szinte ránk nehezednek; közelségük nyomasztó, irracionális érzéssel tölt el. A műanyagbálák mesterséges tömege és a „természet” egészen ambivalens találkozása így tölti be hivatását: reprezentálja természetes környezetünktől való elidegenedésünket. A mű szuggesztív jelenlével éppen arra a hárító reakcióra reflektál, amelyet első pillantásra kelt bennünk, miközben arra apellál, hogy a kíváncsiság mégiscsak felülkerekedik a taszítással szemben a picit árnyaltabb lélekben.
A hulladék művészetben való felhasználásának több funkcióját különböztethetjük meg. Lehet magának az újraértelmezésnek, az átnemesítésnek az eszköze, vagy akár a művészet fogalmi kereteit feszegető alkotói gesztus. Jelen esetben azonban az anyaghasználat önmagára utal vissza: fogyasztói társadalmunk embere iszonyatos tömegű műanyag hulladékot állít elő nap mint nap, amelyet az alkotók most pőre valójukban helyeznek a szemünk elé.
Nem kis lelkiismereti ügyet varrnak a nyakunkba tehát: a mi labirintusunknak mi adunk értelmet, jelentését mi határozzuk meg, az útvesztőből való megmenekülés lehet üdvözülés vagy végzet.
A magyar kortárs képzőművészet olyan kis szeletkéjét képviseli a Plastic Waste Labyrinth, amellyel a 21. századi átlag (művészet)fogyasztó leginkább kortárs múzeumokban vagy progresszívebb galériákban találkozhat. Márpedig a budapesti köztéren elhelyezett, koncepciójában is nagy kaliberű interaktív mű egyértelmű és direkt társadalmi mondanivalójával joggal kap helyet itthon (egy nemzetközi projekt részeként); már csak azért is, hogy vitát nyisson művészeti- társadalmi felelősségvállalásról és a magas művészet fogalmi kereteiről.
Szerző : Uszkay Tekla
