Vendégségben: a MÁS építészeinél

2020. február 13.
Budapesti kreatív szakemberek otthonait bemutató cikksorozatunk legújabb szereplői egy fiatal építész házaspár, akik izgalmas szakmai víziójukat a saját lakásukon tesztelték.

Minden lakásnak megvannak a maga jellegzetes vonásai, de ez most tényleg valami más: ahogy Mészáros Orsolya és Gulyás Bálint közös építészirodájának neve (MÁS) is mutatja, ők nem állnak be a sorba. A fiatal házaspár első kerületi otthonát egy olyan anyag határozza meg, amellyel nem sokan kockáztatnának a lakásukban: a nyers acél. Orsi és Bálint viszont szerencsére kitartottak elképzelésük mellett, és rácáfoltak arra, hogy az acélnak csak indusztriális környezetben a helye. 

Meséljetek magatokról, hogyan kerültetek az építész pályára?

Orsi: Mindketten a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karára jártunk, itt ismerkedtünk meg, aztán Erasmusra is együtt kerültünk Barcelonába. Ez a véletlen műve volt, de aztán a magánéletünk is összefonódott. Az egyetem után újra együtt mentünk Barcelonába szakmai gyakorlatra, a hazatérés után pedig úgy döntöttünk, szeretnénk közösen alapítani egy építészirodát. Az első projektünk a saját esküvőnkre készült kápolna volt, ezt követte a lakás.

Mikor költöztetek be a lakásba?

Orsi: Amíg Barcelonában laktunk, ez a lakás ki volt adva. Előtte is laktunk itt kicsit, és már akkor felújítottuk egyszer, akkor még a hagyományos, parkettás-fehér falas stílusban. Hozzá tartozik a történethez, hogy mi Barcelonában egy nagyon jó építészirodánál, az RCR Arcquitectes-nél dolgoztunk, és ők rengeteget dolgoznak ezzel az anyaggal, az acéllal. Innen jött az ihlet, és erre tettünk kísérletet ezzel a lakással. 

Nagyon érdekes házban laktok, a szomszédos házak közül mintha kilógna egy kicsit. Tudtok valamit a történetéről?

Bálint: A Bauhaus legvégén épült, és az a jellegzetes benne, hogy a lakásokban ívesre van megcsinálva egy-egy sarok. Régen sem nagy polgári lakások voltak benne, eredetileg is ilyen mini-lakásokat építettek bele, mint amilyen ez is. 

Nagyon vegyes visszajelzéseket kaptatok a lakásra, van, aki egyenesen élhetetlennek minősíti, míg másoknak tetszik a merészsége. Milyen érzés valójában itt lakni?

Orsi: Így van, már  a szülőknél elkezdődött ez a dolog. Tőlük kaptuk az első visszajelzést, mikor mondtuk, hogy acélból lesz, csak forgatták a szemüket és azt mondták, ez mennyire rideg. Ezt halljuk a legtöbbször vissza, hogy milyen rideg, nem otthonos, nincs-e fémszag, nem-e rozsdás, vagy hogy nem csak ipari környezetbe való-e. 

Mikor elkezdtünk beköltözni, a cuccainkkal feltölteni a polcokat, jött a kutya, majd Boróka, akkor változtak a vélemények, meglátták, hogy tud ez otthonos is lenni – bár továbbra is azt mondják, ők nem laknának itt, és én ezt teljesen megértem! Értem, hogy ez a stílus itthon még teljesen idegen, ezért sokkoló tud lenni, de mi őszintén nagyon szeretjük, jól érezzük magunkat benne.

Gondolom, adódtak érdekes helyzetek a felújítás során. Milyen koncepció mentén haladtatok?

Orsi: Az alapkoncepció az volt, hogy egyterűvé tegyük a lakást, mert eredetileg volt benne egy félszoba. Behoztuk a bejárattól a konyhát, a többi funkciót – fürdő, WC, mosógép – pedig áthelyeztük a helyére. A bútorok a falak mentén vannak végig kiosztva, illetve a burkolat és a térelválasztás is maga a bútor. Például a fürdőszoba elválasztásához is a szekrények adják ki a falakat. 

Bálint: A nehézséget a gyártási technológia kitalálása jelentette. Egy centis acéllemezeket szerettünk volna, de a statikus, akit megkérdeztünk visszadobta az ötletet, mondván, hogy le fogunk szakadni annyi súlytól… 

Orsi: Másrészt az nagyon drága is lett volna.

Bálint: Igen, így végül 1 mm-es acéllemezek készültek, amik még a pozdorjánál is könnyebbek.

Orsi: Szerencsére találtunk egy nagyon jó lakatost, aki bevállalta, hogy egyesével megcsinálja a lemezeket, és abban is segített, hogy álljanak stabilan. A gyártási folyamat 1 évbe telt, addig megcsináltuk a falakat, a padlót.

Mivel az acél a legtöbb háztartásban ismeretlen, sokakban biztos felmerül a kérdés, mennyire költséges ilyen mennyiségben felhasználni.

Bálint: Úgy számoltuk, hogy ha mindent az IKEÁ-ban vennénk, gardróbokat, konyhát, pont ugyanennyire jönnénk ki.

Orsi: Mivel csak a konyhapult és a zuhany készült rozsdamentes acélból, így elég költséghatékony megoldás.

Nagyon szépen illeszkednek az acél falakhoz a székek, illetve az olyan részletek is, mint a kerámiák, vagy a babasarok dekorációja. 

Orsi: Székeket nagyon sokat kerestünk, és végül a német Amazonon találtunk olyat, ami tetszik és megfizethető is. 

Hasonlóan sokat kerestünk szép tányérokat, hogy ne Bálint nagymamájának ősrégi tányérjait használjuk a vendégségekbe… Sok mászkálás, nézelődés után megállapítottuk, hogy nem illik ide semmi, amit láttunk. Aztán rátaláltam Ruzicska Tünde keramikusra. Ő eljött, megnézte a lakást, és segített, hogy milyen irányba induljunk el. Végül együtt találtuk ki ezt az akvarelles jellegű felületet, amit az acél megfolyt mintázata indított el. Ez alapján készítette el a teljes étkészletet. Miután elkészült a lakás, szerettük volna, ha az utolsó apró részletekig szépen ki van dolgozva. 

Amikor itthon voltam a Boróka születése előtti utolsó hetekben, akkor készítettem. Úgy gondoltam, hogy ha már ez egy ilyen acél-lakás, akkor ez a gyereksarokban is jelenjen meg valahogy. Mindenféle mintákat rajzoltam, kis csillagot, holdat, karikát, amiket egy üzemmel vágattam ki és felfűzögettem. Olyan mint egy függöny, és ha meglibben nagyon szép hangot ad.

A stílusotok 3 szóban…

Szépség, tartósság, hasznosság. Mint Vitruviusnak.

Design-tipp:

A 35 négyzetméteres, acéllal burkolt, egyterű kislakást rengeteg design és építészeti magazin méltatta okos megoldásai (tárolás, szekrénybe rejtett ágy és még sorolhatnánk) és egyedi külseje miatt, ám a laikus oldalról legalább ugyanennyi – ha nem több – kemény kritika is érkezett, melyek szerint egy a lakás hideg és barátságtalan. Az acél kétségkívül egy nagyon progresszív anyag az otthonban, de Orsiék szuperül ellensúlyozták: indirekt, meleg világítással, fel-fel bukkanó arany felületekkel és puha, meleg textilek beiktatásával.

Szöveg: Gyöngy Orsolya
Fotó: Bodnár Zsófi