Muszáj azzal kezdenem, hogy természetesen tisztában vagyok vele, mekkora privilégium Magyarországon, ha valaki megengedhet magának egy tengerparti utazást, és elképesztően szerencsésnek tartom magam, hogy régebben tényleg minden évben sikerült eljutnom az olasz, horvát vagy görög tengerpartra. Most viszont már két éve nem jártunk külföldön: tavaly a Covid-helyzet mellett még a lányom kora sem igazán engedte az utazást, előtte pedig a terhesség miatt nem vállaltuk be (az első trimeszterben nagyjából végig elég erős hányingerem volt, szóval elég feleslegesnek éreztem volna, hogy az itthoni helyett mondjuk egy ravennai apartman mosdójában töltsem az időmet).
Idén merült fel először, hogy a járványhelyzet enyhülésével elutazzunk valahová, és persze én rögtön rávágtam, hogy menjünk Olaszországba, valami csendes kis tengerparti faluba, ahol reggel elmegyünk a kislányommal a piacra friss gyümölcsöt venni, óriási olasz fagyigombócokat eszünk a homokos tengerparton, meg hasonlók. Elképzeltem, ahogy a másfél éves kislányom szalad a víz felé, és boldogan felsikolt, ahogy a sós tenger először megnyalja a lábujjait, aztán együtt elmerülünk hűvös vízben, utána pedig együtt alszunk délután az árnyékban. Este sétálunk a trattoriák között, pizzát és spagettit eszünk, mert milyen szerencse, hogy ezeket amúgy is imádják a gyerekek, és nyaraláson amúgy is mindent szabad.
Szerencsére azért dolgozik bennem annyi racionalitás és önreflexió, hogy már az elején tisztában voltam vele, ez egy olyan, a Szólíts a neveden és más hasonló filmalkotások által megmételyezett idill, ami a valóságban egyszerűen nem tud létrejönni. Ezzel együtt nagyon vágytam valami, legalább egy kicsit is a fentiekhez közelítő élményre. Egészen addig, amíg egy barátnőm nem számolt be a tengerparti nyaralásáról a fél évvel idősebb gyerekével: a hullámoktól és a sós víztől visító gyerek, aki a hőségtől forró fejjel, a korához képest is megtépázott idegrendszerrel és kevés türelemmel nagyjából öt perc után menekült vissza a babakocsiba, és követelte, hogy azonnal térjenek vissza a szállásra. És persze biztos van olyan gyerek, aki nem így reagál ezekre a környezeti kihívásokra, azért rögtön eszembe jutott, hogy nem biztos, hogy feltennék rá néhány százezret, hogy megtudjam, az én gyerekem melyik csoportba tartozik.
Mint már annyiszor, amióta gyerekem van, megint meg kellett próbálnom elfelejteni, hogy mi tenne boldoggá engem, és elkezdeni gondolkodni azon, hogy mi tenne boldoggá egy másfél évest, vagy még inkább, hogy mi van egy fiatal pár és egy másfél éves gyerek igényeinek szűk keresztmetszetében. És úgy éreztem, hogy sajnos nem egy homokos tengerpart a 40 fokos nyárban. Szóval inkább egy kirándulós, ausztriai utat szerveztünk, ahol lehet nézegetni a legelésző teheneket, meg nagyokat sétálni a hegyek és erdők között. Egyáltalán nem akarok panaszkodni, biztos, hogy ez is nagyon jó lesz, de őszintén szólva, néha még mindig nehéz elengedni a vágyaimat, és elfogadni, hogy egy (jó) darabig az utazásaink is egészen másképp néznek majd ki, mint korábban. Hogy klassz éttermek helyett oda ülünk majd be, ahol lehet kapni gyerekmenüt (remélhetőleg rántott csirkemellet sült krumplival), hogy az egész napos városnézés kimarad, és hogy este nyolckor már mi is ágyban leszünk. És ami a legfontosabb: a nyaralás már nem pihenés, hanem ugyanúgy pelenkázás, etetés és altatás körforgása, csak éppen valahol máshol, és jóval több pénzért.
Ebben egyébként szerintem nincsen semmi tragikus, egyszerűen azt hiszem, tudatosítanom kellett magamban, hogy ez a nyaralás nem olyan lesz, mint amit megszoktam. És abban is biztos vagyok, hogy „cserébe” lesz benne rengeteg olyan öröm, amiben korábban nem volt részünk – közös élményeket szerezni a gyerekeddel, figyelni, ahogyan felfedezi maga körül a világot, és rácsodálkozik a legegyszerűbb dolgokra, minden ömlengés és cukormáz nélkül, csodálatos élmény. És egyszer biztosan eljön az ideje a tengerparti nyaralásnak is – amit remélhetőleg tényleg mindenki tud élvezni.
Fotó: Unsplash.com
Olvass tovább!
