Két és fél év után újra inni egészen mámorító érzés. Mármint túl az alkohol fiziológiai hatásian is az – szimbolikus visszatérés egy korábbi, elveszettnek hitt életbe, a szabadság szimbóluma, a gyerekes hétköznapok ellenpontja. Én valamiért (nem azért, mert annyira nem szerettem inni) elég komolyan vettem az absztinenciát, terhesen egyáltalán nem ittam, és szoptatás alatt is már csak jóval később, és ritkán fordult elő legfeljebb egy pohár jól kiszámított bor, hogy garantáltan egy cseppje se jusson az anyatejbe. És ami még fontosabb: nem is igazán lett volna alkalmam inni – a gyerekemet szoptattam, altattam, vele aludtam, vagy csak simán vele töltöttem majdnem minden percemet.
Az alkoholfogyasztás és a bulizás lehetősége ráadásul egyszerre tért vissza az életembe: az éjszakai elválasztással egyszerre már nem én lettem az altatás kizárólagos felelőse, és ahogy a kislányom elhagyta a cicin alvást és az éjszakai szopizást, eleve elkezdte stabilan átaludni az éjszakákat, szóval könnyebb volt itt hagyni éjszakára. Két és fél év alatt (a terhességet is beleszámolva) már egészen megszoktam, hogy az én életem más lett, hogy egy korszak lezárult, hogy nem lehet már inni, dohányozni, hajnalban hazatántorogni. Amikor rájössz, hogy igazából mégis, na az az igazán mámorító.
Én vagyok az az anya, akinek az ordító gyerekét leütnéd a boltban
Baba- vagy talán még inkább anyanapló: az első gyerekkel járó boldogságról és bizonytalanságról, mindent letaroló változásokról, babás bénázásokról és a semmihez sem fogható szeretetről. És egy elég megosztó témáról: a nyilvános hisztikről.Amikor elindulok este (annyi idő után megint kifestve, egyedül, zenével a fülemben), arra gondolok, az embereknek csak egy fiatal nő vagyok, senki sem tudja, hogy a férjem éppen fürdeti a kislányunkat, aki még egyszer-kétszer biztosan megkérdezi, hogy hol van a mama, mire az apja elmagyarázza neki, hogy a mama a barátaival találkozik, és holnap reggelre már itt lesz. A villamoson azon gondolkodom, vajon feltételezik-e, hogy van gyerekem, hogy vajon a velem szemben álló lánynak van-e gyereke, és ha van, akkor ő is épp arra gondol-e, hogy ugye minden rendben megy otthon. Az a másik lány pár méterrel arrébb azért vette elő a telefonját, hogy a barátnőinek írjon, vagy épp most írt a férje, hogy sikerült elaltatni a gyereket? Amikor megérkezem és italt rendelek, aztán leülök beszélgetni a barátaimmal (nekik többnyire nincs gyerekük), beszippant egy-egy téma, elkap a lendület, néha még egy cigit is elszívok, nem is köhögök tőle, pedig tényleg nem gyújtottam rá két és fél éve. Jó érzés újra nőként megkonstruálódni az idegen tekintetek fókuszpontjában, ugyanaz a mustra, az én testem is sejtemlékezetből csinálja, mindenki méregeti a másikat, de én már nemcsak azon gondolkodom, hogy ki lehet szingli, hanem azon is (már megint azon), hogy kinek van gyereke. A férjem írt, elaludt, ez mindig kicsit megnyugtató, lehet folytatni az estét, persze bármikor felkelhet, és elkezdhet a mamáért ordítani, még akkor is, ha eddig még sosem történt ilyesmi.
Mi van, ha éjjel belázasodik, ha legurul az ágyról, és megüti magát, ha jön az első rossz álom, és én nem vagyok ott? A tudatom folyamatosan ki-be közlekedik a testemből, ott vagyok, aztán mégsem, arra gondolok, hogy haza kéne már indulni, pedig annyira szeretnék még maradni. Arra gondolok, hogy most már mindig így lesz-e, hogy egy kis részem sosem tud már jelen lenni, ha a gyerekem nincs velem? Jól érzem magam, de hiányzik belőlem a gondtalanság, szabad vagyok, de mégsem – láthatatlan kötelek húznak haza, pedig a férjem azt mondja, minden rendben, a gyerek alszik, jól vannak. Állok a buli közepén, táncolok, nevetek, de közben arra gondolok, mi lehet a gyerekemmel.
Felmerül bennem, hogy így van-e értelme egyáltalán szórakozni, hogy vajon, ha eleget iszom, be tudok-e rúgni, vagy az agyam már annyira erősen tartja a kontrollt, hogy előbb ájulok el, mint hogy átadjam magam a részegségnek. A bulik világa annyira összeegyeztethetetlen a gyerekes élettel, hogy valami furcsa, lebegő állapotba kerülök, bűntudatot érzek, amiért itt vagyok, pedig tudom, hogy nem kéne nagy ügyet csinálnom belőle. Azt érzem, újra kell építenem a saját, anyaságon kívüli identitásomat, meg kell teremtenem magamnak a szabadságomat, és egyúttal – talán ez a legnehezebb – azt is el kell fogadnom, hogy a kétéves gyerekemnek már nem úgy van szüksége rám, mint az első fél-egy évben, már nem én jelentem számára a mindenséget, és már simán elalszik úgy is, ha én nem fogom a kezét.
Ez a két világ közötti közlekedés mindig a találkozási pontokon válik a legnehezebbé: megérkezni a barátok közé, és hátrahagyni az aggodalmakat, nem körbemutogatni a képeket és videókat, nem kifakadni, hogy már megint nem ette meg a vörös lencsét, hanem udvariasan mondani néhány szót a gyerekről, mert maga a kérdés is udvariasság volt, aztán másról beszélgetni. És ugyanúgy hazaérni, lesikálni a testről a szagokat, hogy még oda tudj hajolni egy jó éjt puszira, persze azért így is valamennyi lelkifurdalással. Másnap fáradtabban, fájó fejjel végigcsinálni a rutint a reggeli keléssel, meseolvasással, játszótérrel, hisztikkel.
Nem tudom, hogy eljön-e az idő, amikor el tudom majd engedni magam egy buliban, vagy előbb hal ki belőlem a vágy, hogy elmenjek estére. Alapvetően nagyon igaznak tartom a boldog mama = boldog baba egyenletet, és hiszek benne, hogy fontos megadni magamnak a kimenős estéket, amikor egy kicsit kiléphetek az anyaszerepből. De valószínűleg tévedtem, amikor azt hittem, a jelenlegi szituációmból visszaléphetek egy korábbi életszakaszba. Megtévesztett a helyek és körülmények azonossága (ugyanaz a pult, ugyanolyan gin tonic, ugyanaz a zene), és elfelejtettem, hogy közben bennem minden megváltozott. Amikor arról beszélnek, hogy az anyaság nehéz, valószínűleg (többek közt) erre gondolnak, hogy most már mindig létezni fog benned valami megosztottság, hogy egy részed mindig a gyerekre fókuszál, még akkor is, ha a gyerek nincsen ott veled. Az anyaságból nem lehet kilépni egy estére, de ezzel tulajdonképpen nincs is semmi baj, ha az ember elfogadja, hogy ezek a bulik már egészen másmilyenek, mint annak idején. És különben is, van még egy markáns különbség, ami csak később, otthon jutott eszembe, miután pár óra alvás után leültem a kanapéra Micimackót olvasni: régebben rengeteg izgalmas, sőt, euforikus este zárult végül szomorúsággal, amikor egyedül hazaértem a lakásomba. Most, amikor hazaérek, tényleg megérkezem, és nyugodtan fekszem le aludni, mert már nem kell azokon a dolgokon szoronganom, mint pár éve – hogy ma este sem találtam meg életem szerelmét félrészegen, és hogy mi lesz, ha az alkohollal megtöltött üresség másnap újra visszatér belém. Ezek persze nem szükségszerűen részei a húszas éveknek vagy a bulizásnak, de az én életemben azért így volt. Lehet, hogy nincs már több őrületes buli, de ha megnézem, mi van helyette, akkor azt hiszem, nekem nem kérdés, hogy teljesebb most az életem.
Fotó: Getty Images
