Ez a szoptatás már rég nem a kötődésről szól

2021. december 08. |

Baba- vagy talán még inkább anyanapló: az első gyerekkel járó boldogságról és bizonytalanságról, mindent letaroló változásokról, babás bénázásokról és a semmihez sem fogható szeretetről. Ezúttal pedig az elválasztás nehézségeiről.

Létezik az arcizmaim megfeszülésének egy speciális mintázata, ami a “még mindig szoptatsz?” kérdésre aktiválódik. Magyarázkodás, enyhe szégyen, az előbbieket leplezni próbáló önironikus humor, titkos felháborodás és önérzetesség, amit a WHO ajánlást lobogtató szoptatási aktivisták szelleméből merítek. Ha egészen őszinte akarok lenni, most már egyáltalán nem szeretek szoptatni. A kislányom elmúlt másfél éves, és már csak a délutáni, illetve esti elalváshoz veszi igénybe a cicit, és az éjszakai (1-2) ébredéseknél is így alszik vissza.

A mellem egy eszköz lett, a gyerekünk, és így az egész család relatíve jó alvásának egyetlen záloga.

anyanaplo-szoptatas-cicin-elalvas-elvalasztas

Egészen sokáig ennél jóval többet jelentett számomra a szoptatás: a császármetszésem utáni könnyű, szerencsésen alakuló szoptatás segített elhinnem, hogy nem teljesen béna a testem, hihetetlen erővel töltött el, hogy fél évig kizárólag én tápláltam a kislányomat a saját szervezetem által előállított anyatejjel, segített átvészelni a betegségeket, tényleg nagyon szép, intim pillanatokat adott, erősítette a kettőnk közötti kötődést. Most már, hogy a lányom mindenfélét megeszik, és sokkal szélesebb eszköztárunk van az egymás iránti szeretetünk kifejezésére, a szoptatás tényleg eszköz maradt. Egy olyan eszköz, amiről egyszerűen nem tudok lemondani, mert elképesztően félek kockára tenni a törékeny homeosztázisunkat.

Jó darabig azt hittem, hogy egy év után biztosan abbahagyom majd a szoptatást. Aztán rájöttem, hogy ez azért nem olyan egyszerű, de szép fokozatosan, a lányom másfél éves koráig eljutottunk oda, hogy nappal (a délutáni alvástól eltekintve) már eszébe sem nagyon jut a cici, és teljesen egyértelmű, hogy szopizni már csak az ágyban, alváshoz lehet. Ez eddig egyébként viszonylag simán ment: volt, hogy rendes tehéntejet kínáltam, mikor a cicit kérte, vagy csak megbeszéltük, hogy a cicik elfáradtak, nincs már annyi tejecske, és csak az alvásban tudnak segíteni. Innentől viszont úgy érzem, akkora lépést kellene tennünk a teljes elválasztásig, amire egyelőre egyszerűen nem érzem magam képesnek.

De mikor alussza már át az éjszakát?

De mikor alussza már át az éjszakát?

Baba- vagy talán még inkább anyanapló: az első gyerekkel járó boldogságról és bizonytalanságról, mindent letaroló változásokról, babás bénázásokról és a semmihez sem fogható szeretetről. Ezúttal a babás lét egyik legnehezebb kérdéséről, az altatásról.

Ez nem szentimentális ragaszkodás a szoptatáshoz, nem is félelem attól, hogy traumatizálom a lányomat. Ez egyszerűen kényelem, a saját kis kényelmem, amiből mostanság olyan kevés jut, hogy még egy hétre sem szívesen mondanék le róla. Ezeket a szoptatós altatásokat úgy kell elképzelni, hogy a gyereket befektetjük a saját ágyunk mellé tolt kiságyába, én melléfekszem, egy kicsit szopizhat, elénekelem 2-3-szor a Bóbitát, ő elalszik, én meg mehetek a dolgomra. Ez délután többnyire tényleg munkát jelent, este viszont ilyenkor szoktunk még filmet nézni, beszélgetni a férjemmel, ücsörögni a nappaliban és pihenni kicsit. Ezzel szemben, amikor először bedobtam, hogy mi lenne, ha most cici nélkül aludnánk, nagyjából így alakult az este: rövid sírás és könyörgés utáni beletörődés (a lányom részéről), majd végtelen hosszúságúnak érződő, a fizikai valóságban egészen pontosan másfél órát felölelő éneklés, mondókázás és beszélgetés, majd rövid sírás, és könyörgés utáni beletörődés (az én részemről) és elalvás cicivel, a szokott időnél két órával később, úgy, hogy már nekem sem volt kedvem kikászálódni az ágyból. Volt még egy-két hasonló próbálkozásunk, amik után arra jutottam, jobb lesz ez nekünk mégis úgy, ahogy eddig volt.

Persze ebből az is következik, hogy az alvás csakis hozzám kötődik, szóval este egészen biztosan nem jutok a nappalinál tovább. Ez egyébként nem okoz pokoli szenvedést, így a koronavírus újabb hullámában, a novemberi hidegben nem igazán vágyom a belvárosba, valószínűleg inkább a szabadság lehetősége hiányzik. Ettől függetlenül tudom, hogy lassan lépni kell, részben azért, mert nekem már teher a szoptatás, részben azért, mert szeretném, ha a lányom megtanulna magától elaludni, és ezzel is önállóbbnak, kompetensebbnek érezhetné magát.

Titokban sokáig reménykedtem benne, hogy a helyzet magától megoldódik azzal, hogy a lányom elválasztja magát. Ez a jelenség – amiről én speciel csak olvastam, élő embertől még nem hallottam róla – azt jelenti, hogy a gyerek egy napon azt mondja, “köszi, Mama, nem kérek már cicit”, és ezzel el is van intézve a dolog. Lehet persze, hogy egyszer csak bekövetkezne ez nálunk is, de bennem sajnos már egészen biztosan nincs néhány hónapnál több erő és türelem ehhez. Szóval most az a terv, hogy két éves korára elhagyjuk a szoptatást. Ez jelen pillanatban még majdnem négy hónapot jelent. Nyilvánvalóan megugorható feladat, csak első lépéshez azt kell tudatosítanom hozzá, hogy átmenetileg kénytelen leszek feladni az esti (és délutáni) kényelmemet, és ezzel együtt valószínűleg be kell vállalni egy-két szarabb hetet.

Egyébként néhány fontos stratégiai fogással már készülünk is erre a projektre. Az első, hogy beszerzek egy magasnyakú pizsamát – ez elsőre talán banálisnak tűnik, de nekem az a tapasztalatom, hogy iszonyú fontos, hogy ne lóbáljuk a melleket a leszoktatásra kárhoztatott gyerek arcába, ahogyan egy tisztuló amfetaminista elé sem szép dolog kihúzni pár utcát. Bár napközben már jó ideje nincs cici,  ha éppen öltözködöm, a mai napig látom, hogy a kislányom úgy néz a melleimre mintha az Egy Gyűrű lenne, szóval ezzel jelentősen megkönnyíthetjük a dolgunkat. A másik fontos lépés, hogy megpróbálunk nagyon következetes esti rutint fenntartani: fürdés, pizsamában még 1-2 diafilm, egy pohár langyos bocitej, éneklés, mese, mondóka. Így a cicivel végül is csak egy komponenst veszünk ki a képletből, és még marad sok fogózó, ami strukturálja az estét, és segít megnyugodni a nap végén. Ezen kívül próbálunk egyre többet beszélni róla, hogy a pici babák még sokat szopiznak, a nagy lányok viszont már nem szoktak, és a mama cicijei már nagyon elfáradták a sok munkában. És imádkozunk, hogy a lehető legjobban alakuljanak majd a dolgok, és mind túléljük ezt a pár (?) nehéz hetet.

Biztos vagyok benne, hogy úgy, ahogy eddig megugrottuk a kihívásokat, ez is menni fog. És azt is sejtem, hogy ezeket a lépéseket a szülők gyakran nehezebben teszik meg, mint a gyerekek, akik a megfelelő következetesség mellett nagyon is rugalmasak és alkalmazkodóak tudnak lenni. Egyszerűen csak venni kell egy mély levegőt, és elfogadni, hogy a hosszú távú kényelem érdekében, most egy darabig baromira nem lesz kényelem.

Fotó: Getty Images

Olvass tovább!

Hálás vagyok a szoptatásért, de nem mindig szeretem

Hálás vagyok a szoptatásért, de nem mindig szeretem

Eltelt kilenc hónap, és a terhesnapló helyét átveszi a baba- vagy talán még inkább anyanapló: az első gyerekkel járó boldogságról és bizonytalanságról, mindent letaroló változásokról, babás bénázásokról és a semmihez sem fogható szeretetről. És ezúttal a szoptatásról – annak minden nehézségéről és szépségéről.

Szólj hozzá te is!

Még több Életmód

Ilyen gyakran kell(ene) cserélni az ágyneműhuzatot ágynemű

Ilyen gyakran kell(ene) cserélni az ágyneműhuzatot