Amikor először láttam pórázon vitt kisgyereket, egyáltalán nem botránkoztam meg rajta – Oleg Kulik híres kutyás performansza jutott eszembe, és elég viccesnek találtam ezt az bizarr párhuzamot. Aztán arra gondoltam, hogy bármennyire is jópofa lenne visszahúzni a gyerekemet a galambok elől, mint egy túlpörgött bichon bolognese-t, azért én sose adnék ilyet egy emberi lényre. És hát ahogy mondani szokták, aztán lett egy gyerekem.
Pórázt mondjuk még eddig nem adtam a lányomra, de most már egészen másképp gondolkodom róla. Főleg a legutóbbi családi nyaralásunk óta. A kétéves korral (állítólag törvényszerűen) járó dac és impulzivitás miatt már itthon is adódott egy-két elég necces helyzet: egyszer például egy kávézóból kellett ordítva a lányom után rohannom, hogy még éppen elkapjam, mielőtt az úttestre lépne. Egy másik alkalommal egy elektromos roller útjából kellett megmentenem, ami mellesleg már sokadjára erősítette meg a városi rollerezők iránt érzett gyűlöletemet. Ilyenkor az instant szívbajnál is sokkal rosszabb, amikor még legalább öt percig betörnek a tudatomba a hajszál híján elkerült brutális balesetek rémképei, miközben lemegy a szokásos „sajnálom, szívem, hogy a mama kiabált, tudod, csak nagyon megijedtem”.
És persze: mindig fogni kell a mama kezét, nem szabad kiszaladni az úttestre, mindig nézz körbe, látod, milyen sok ott az autó, ugye, ez egy nagyon forgalmas út. De aztán jön egy újabb hiszti, az önállósági törekvések felülírják a szófogadást, és valami inger úgyis mindig érdekesebb lesz, mint a járdán maradás. Mindez odáig vezetett, hogy mentálisan már egészen közel érzem magam azokhoz az őrültekhez, akik évekre pincékbe zárják a gyereküket – egyszerűen arra jutottam, hogy ha nem tudom a nullára csökkenteni a balesetek esélyét, akkor talán jobb lenne örökre a lakásban maradni. Persze mindig megpróbáljuk újra, türelmesen tanítjuk a közlekedésről, a lámpákról, zebrákról, bicikliutakról, és reménykedünk benne, hogy az idegrendszeri érés egyszer csak megcsinálja a csodát, és az üres intelmekhez társul valamiféle belső belátás is. És ez néha egyébként elő is fordul, csakhogy amikor teljesen új helyen, izgalmas ingerekkel teli környezetben vagyunk, akkor a gyerekünk nagyjából olyan lesz, mint egy pánikrohammal küszködő kissándor papagáj, akit kiengedtek kicsit megröptetni a szobában, de elfelejtették behúzni a függönyöket hozzá.
A koppenhágai utazásunkra mindenféle babahordozó eszköz nélkül érkeztünk – a babakocsival tudatosan nem akartunk szerencsétlenkedni, a hordozót viszont véletlenül felejtettük otthon, és lehet, hogy mi voltunk nagyon bénák, de megdöbbentő módon semmilyen bérlési lehetőséget nem találtunk a városban. Elgondolkodtunk rajta, hogy a helyi szokásnak megfelelően mi is berakjuk a gyereket egy biciklire erősíthető taligára, de úgy éreztük, ebben azért túl sok lenne a családi újdonságfaktor. Szóval többnyire ölben, nyakban vittük a lányunkat, de azért időről időre megpróbáltunk sétálgatni vele.
Koppenhága belvárosának egyik előnye, hogy viszonylag sok az autómentes sétálóutca, cserébe viszont rengeteg a biciklis. A biciklisek a gyerekes közlekedés szempontjából elég veszélyesek, mert nincs hangjuk és elég fenyegető méretük ahhoz, hogy a gyerek komolyan vegye mint potenciális fenyegetést. Szóval mi iszonyúan igyekeztünk tisztességesen közlekedni, de azért volt, hogy csak a dánok reakcióidején múlt a gyerekünk testi épsége.
Arra már felkészültünk lelkiekben, hogy viszonylag keveset látunk majd a városból, de arra nem, hogy mennyire fárasztó vagy cipelni, vagy életben tartani egy kétévest. Egy ponton szóba jött köztünk a gyerekpóráz témája, és a férjemmel megállapítottuk, hogy igazából nem is annyira rossz ötlet. Külföldön végül is senki sem ismer, itt akár szájkosarat is rakhatnánk rá. Annyira csábító volt a gondolat, hogy mi végre stressz nélkül, kényelmesen sétálhatnánk, míg a gyerekünk előttünk kábé egy méterre, egy kifeszített kötél másik végén sétál (próbál szabadulni?), hogy a látómezőnkbe esetleg mást is beengedhetnénk a gyerek alakján kívül, hogy nem kéne nyaralás közben megpróbálnom kitalálni egy közlekedési baleset összes lehetséges kimenetelét és megoldási stratégiáját, hogy már majdnem beírtam a telefonom keresőjébe a „child leash copenhagen” keresőszavakat. Aztán valahogy mégsem vitt rá minket a lélek, hogy a szabadelvű gyereknevelés globális fővárosában láncra verjük a gyereket, szóval póráz helyett maradtak a kevésbé kellemes, de hosszú távon állítólag minden szempontból kifizetődőbb pedagógiai módszerek.
De mit is lehet csinálni ilyenkor? Az életveszély az életveszély, itt még a legliberálisabb gyerekpszichológus sem viccel: az ilyen kérdésekben elvileg viszonylag szigorú határokat kell szabni, és meg kell beszélni a gyerekkel, hogy addig nincs önálló sétálás, amíg nem tudja követni a biztonságos közlekedés szabályait. Szóval mondhatjuk például, hogy addig csak babakocsi, vagy kézfogás nélkül egy lépést se tovább. Ez azért elég fárasztó tud lenni, ha a gyerek mondjuk nem akar beleülni a babakocsiba, vagy nem akarja megfogni a kezed (és hát miért is akarná) – velünk is előfordult, hogy tíz percet álltunk a lakásunkkal szemben, miközben nagyjából százötvenszer mondtam el, hogy „az úttesten csak úgy kelhetünk át, ha fogod a mama kezét”, és a lányom százötvenszer vágta rá ordítva, hogy „egyedül”. Jó ötlet lehet a szabályokat játékos módon megtanítani: játszhatunk például „stopjátékot” – ilyenkor a „stop” felkiáltásra a gyereknek meg kell állnia, ezt otthon is lehet biztonságos körülmények között gyakorolni. Olvashatunk meséket a közlekedés szabályairól, figyelhetjük együtt a közlekedési lámpák színét, vagy gyakorolhatjuk a KRESZ-t a kifejezetten kicsiknek készült minipályákon. Ami a legfontosabb, hogy a kézfogás fontosságát mindenképpen értessük meg velük – ideálisan ezt nem úgy érjük el, hogy kiszorítjuk a vért a kis ujjaikból, hanem kellemessé, a velünk való kapcsolódás lehetőségévé tesszük a kézfogást.
És persze mint minden gyereknevelési dilemmánál, itt is a türelem a kulcs. Egyelőre mondjuk még én is csak remélni tudom, hogy ha következetesen, kitartóan tanítjuk a gyerekünket, akkor előbb-utóbb tényleg megtanulja és betartja ezeket a szabályokat. Itt a város közepén élve azt hiszem, nincs más választásunk. És akkor talán megússzuk a gyerekkort póráz nélkül.
Fotó: Getty Images
