Elnézést, a gyerekem ordítva sír minden fürdés előtt, maradhatna fél évig koszos?

2022. június 29. |

Baba- vagy talán még inkább anyanapló: az első gyerekkel járó boldogságról és bizonytalanságról, mindent letaroló változásokról, babás bénázásokról és a semmihez sem fogható szeretetről. Meg a kétségbeesésről, amit akkor érzünk, mikor a gyerek ordítva rohan a fürdőszobából.

Kisbabaként a lányom tiszta szívből gyűlölte a fürdést – leginkább úgy lehetett megoldani a dolgot, hogy valamelyik szülőjével (többnyire velem) együtt ment a kádba, és szoros bőrkontaktusban viselte, míg lelögyböltük egy kis langyos vízzel. Aztán egyik napról a másikra – ahogy a kisgyerekeknél az lenni szokott – kifejezetten megszerette a fürdést, és egyszer csak alig lehetett kiimádkozni a kádból: fél óráig fújta a buborékokat, öntögette a vizet, csinálta a hullámokat.

anyanaplo-gyerek-furdes-hiszti

Mivel a lányom viszonylag sokáig elég rosszul aludt, mindig figyeltünk rá, hogy a fürdés, mint az esti rituálé, leginkább kézzelfogható eleme jelen legyen a napban, és idővel különböző drogériás csodákkal is igyekeztünk emelni az esemény ünnepélyességén: szivárványos fürdőgolyók, csempére kenhető kréta, fényképezőgép alakú buborékfújó, illatos habfürdő, amit akarsz. Egy ponton odáig jutottunk, hogy már én sem tudtam anélkül fürdeni, hogy ne jelent volna meg a lányom a kád mellett, sürgetően és egyre kétségbeesetten ismételgetve a „becsobbanhatok?” kérdést.

Aztán megint fordult a kocka, egyik szélsőségből a másikba estünk, és hirtelen, a lányom kétéves születésnapja után nem sokkal, a fürdés maga lett a pokol. Eleinte még simán beszállt a kádba, viszont elkezdte zavarni, ha víz kerül az arcára. Aztán rendre eljött egy látszólag teljesen random pillanat, amikor hirtelen azonnal ki akart szállni a kádból – és ez a pont egyre hamarabb és hamarabb következett be, míg végül már beszállni sem akart. Jelenleg ott tartunk, hogy már akár délelőtt is elkezd szorongani az esti fürdés miatt. Ilyenkor teljesen váratlanul megkérdezi, hogy „nem kell fürdenem?”, amire persze elmondjuk, hogy de, kell, mindenki fürdik, mama is, papa is, napközben koszosak leszünk, megizzadunk, satöbbi, de ahogyan közeledik a fürdés pillanata, a kérdésbe egyre több kétségbeesés vegyül. Az is előfordult már, hogy a könnyeit nyeldekelve, mint akit a két hónapos tálib fogságban annyira megtörtek, hogy már inkább csak pragmatikus lemondással szemléli a saját helyzetét, annyit kérdezett: „Gyors lesz?” – és azt hiszem, ez volt az a pont, amikor én is elkezdtem kicsit pánikba esni.

Tényleg (baj, ha) mindenben a gyerek parancsol?

Tényleg (baj, ha) mindenben a gyerek parancsol?

Baba- vagy talán még inkább anyanapló: az első gyerekkel járó boldogságról és bizonytalanságról, mindent letaroló változásokról, babás bénázásokról és a semmihez sem fogható szeretetről. Meg a rettegett dackorszakról...

A fürdéspara alapvetően elég gyakori probléma a 2-3 éveseknél, részben azért, mert általában ebben az életszakaszban jelennek meg a gyerekek első félelmei. Félhetnek például a víztől, de nagyon sok gyerek azért tart a fürdéstől (ez egyébként valahol a világ egyik legaranyosabb dolga), mert fél, hogy ő is lefolyik majd a lefolyón. De félhetnek a szappantól, attól, hogy víz alá merülnek, a vízbe kerülő kicsi szöszöktől, gyakorlatilag bármitől. Alapvetően jó ötlet lehet azonosítani a félelmet, beszélgetni a gyerekkel, én sajnos nem tudtam kideríteni, hogy a lányomnak konkrétan mi baja a fürdéssel: általában csak annyit válaszol, hogy „rossz nekem” vagy „nem szeretem”, de ez azért elég diffúz és viszonylag nehezen kezelhető probléma.

Természetesen sosem erőltettük a fürdést, sosem parancsoltuk vagy tettük be akarata ellenére a kádba, és bevetettünk mindent (tényleg MINDENT), hogy kellemes élménnyé tegyük a fürdést. Behoztuk az összes műanyag játékot a kádba, Trónok harcát megszégyenítő komplexitású történeteket találtunk ki velük, vettünk különböző színű, illatú és állagú tusfürdőket, engedtünk alacsony vizet, langyos vizet, szinte hideg vizet. Egyelőre semmi nem működik. Próbálunk beszélgetni a problémáról (megint csak nem erőltetve a dolgot, sosem faggatva őt), és más helyzetekben megszerettetni vele a vizet – vízipisztolyból fröcskölve, kismedencével, szökőkutak látogatásával, játszótéri sarazással, de még ha ezek jól is sülnek el, nem sikerül a kádig generalizálni a víz szeretetét. Két év alatt már megtanultuk, hogy minden korszak elmúlik, és bízunk benne, hogy ez is ugyanolyan gyorsan átkattan benne, ahogyan jött. A kérdés, hogy mit csinálunk addig.

Amikor a lányunk kitalálta, hogy már nem szereti a kelbimbófőzeléket, viszonylag egyszerű volt a helyzet. Úgy voltam vele, hogy megeszi a spenótot, a sóskát, a cukkinifőzeléket, a kelbimbót pedig továbbra is hajlandó megenni sütve, szóval elfogadtam a dolgot, és nem főztem neki többet. A következő szezonban nyilván újra megpróbálom – nem ilyen klasszikus gyerektömős indíttatásból, egyszerűen olyan étel, amit a férjemmel alapvetően eléggé szeretünk –, de ha továbbra sem akarja megenni, egészen biztosan nem fogom lenyomni a torkán. A fürdéssel viszont más a helyzet, itt egyszerűen nem mondhatom azt, hogy akkor három hónapig nincs fürdés, aztán megpróbáljuk újra. Persze egy kisgyereknek nem kell mindennap fürdenie, szóval mostanában mi is megengedünk neki (és magunknak) egy-egy pihenőnapot, de ilyenkor attól tartok, hogy ha egyszer megízleli, hogy ez a fürdés talán mégsem olyan esszenciális dolog, soha többé nem fogom tudni beimádkozni a kádba.

A mai gyerekek kapcsán nagyon sokszor elmondják, hogy túl akaratosak, túl sokat hisztiznek, neveletlenek, nem fogadnak szót. Mostanában nekem is sokszor eszembe jut, hogy a mi generációnk tagjaival tényleg nem voltak ilyen gondok – általában megcsináltuk, amit a szüleink mondtak, elsősorban azért, mert féltünk a büntetéstől. Ezzel a megengedő, empatikus neveléssel, amiben a gyereket partnerként kezeljük és ágenciát biztosítunk a számára, tényleg pokoli nehéz néha. Nehéz mindennap tíz percet beszélgetni a fürdésről, játékossá tenni a fürdőszobát és nyugodtan, együttérzően beszélni a gyerekeddel, miközben azt gondolod, ennyi idő alatt már rég túl lehetne azon a rohadt fürdésen. Könnyebb lenne bevágni a vízbe, és lecsutakolni, vagy megfegyelmezni, hogy ha nem fürdik, kidobom a játékait, esetleg szolid érzelmi zsarolással meglebegtetni, hogy csak a „rossz gyerekek” nem fürdenek. De amikor a lányomra nézek, soha nem az jut eszembe, hogy hisztizik a fürdés miatt. Azt látom, hogy a szédületes tempóban változó kétéves agyában van valami furcsa, kívülről nézve talán irracionális, de számára nagyon is valós szorongást okozó félelem a fürdéssel kapcsolatban, és az egyáltalán nem megoldás, ha egyszerűen negálom, vagy egyenesen büntetem ezt a félelmét. Mennyivel irracionálisabb az ő fürdéstől való félelme, mint az, amikor én azon szorongok, hogy miért nem válaszoltak még egy két napja elküldött e-mailemre? Szeretném, ha nem azt érezné, hogy a világ egy nagy és ijesztő hely, amiben ő egy kicsi és gyenge lény, alárendelve a felnőttek akaratának. Szeretném, ha megtanulná, hogy van beleszólása az életébe, hogy a félelmei jogosak és mindig van valaki, aki kész meghallgatni őket és vigaszt nyújtani. És ha ehhez az kell, hogy még háromszázszor elbábozzam, hogy hogyan viszi át a kacsa a hátán a bárányt a kád másik oldalára, vagy belemenjek, hogy fürdés helyett csak nedves törlőkendővel mosakodjon, hát legyen.

Fotó: Getty Images

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Életmód