Sosem volt igazán határozott elképzelésem arról, hogy hány gyereket szeretnék. Azt egy ideje sejtettem, hogy egyet biztosan, és hogy hármat már jó eséllyel nem, viszont a másodikkal kapcsolatban voltak bennem kérdések. Van egy öcsém, aki nagyon fontos személy az életemben, szóval arról már volt közvetlen tapasztalatom, hogy a testvér jó dolog. Persze azt is láttam magam körül, hogy ez nem szükségszerűen alakul mindig így, viszont abban eléggé hittem, hogy egy alapvetően szerető, biztonságos családi közegben minden tőlünk telhetőt meg tudnánk adni két gyereknek ahhoz, hogy kapcsolódjanak egymáshoz. Ugyanakkor a lányom születése után azt is éreztem, mennyire nehéz kihasítani magamnak az időt ahhoz, hogy olyan dolgokkal foglalkozzak, amik fontosak nekem. Sem a terhesség alatt, de még a szülés után sem éreztem, hogy az anyaság lenne a primer identitásom, még úgy is, ha több mint két éve ez a legfontosabb, és minden szempontból az első dolog az életemben. De valami elképesztően jólesett szép lassan visszakapni a gyerek előtti életem töredékeit: egy kis időt festeni, egy kicsit mozogni, egy kicsit elmenni az éjszakába a barátaimmal. Amikor arra gondolok, hogy egy újabb terhesség egy szempillantás alatt visszalökne a start mezőre, hogy aztán egy sokszorosan nehezített pályán kelljen végigcsinálnom ugyanazt, hát nem mondhatnám, hogy megjön a kedvem a további reprodukcióhoz. Aztán nyilván ott van az éjszakázásokat is ködbe borító babaillat emléke, meg a két és fél éves, aki próbál kitörni az ölelésből, és közli veled, hogy „ne, Mama”, és akkor egyszerre elkezdesz visszavágyni abba a módosult tudatállapottal járó egységbe, ami csak a tiétek volt.
Ilyen gondolatok és érzések versenyeztek bennem egészen pár hónappal ezelőttig, aztán a külső körülmények meghozták helyettem a döntést. Ahogyan egyre drágul az élet, és egyre kilátástalanabbnak tűnik a magyar gazdaság helyzete, egyszerűen úgy néz ki, a mi életünkbe (pontosabban a pénztárcánkba) már nem fér bele még egy gyerek. Tisztázzuk: nem arról van szó, hogy ha lenne még egy gyerekünk, akkor mind éhen halnánk, utcára kerülnénk, vagy ketten egy pár cipőt kellene hordaniuk. Nyilvánvalóan egy középosztálybeli élet erősen privilegizált perspektívájából beszélek, és amikor azt mondom, „nem fér bele”, akkor nem az alapvető létfenntartást szabom meg feltételként, hanem azokat a középosztálybeli életkörülményeket, amiket nyújtani tudok és akarok a családomnak. Ezt mégis azért érzem fontosnak hangsúlyozni, mert a kormány népesedéspolitikája pontosan tőlem (a házasságban élő, stabil munkahellyel rendelkező középosztálybeliektől) várja el elsősorban a szaporodást. Miközben adóvisszatérítéssel, hitelekkel és kedvezményekkel próbálják előmelegíteni a méhem, egyre inkább azt érzem, hogy az országban nem adottak a feltételek számomra ahhoz, hogy nagyobb családot vállaljak. És ez bőven túlmutat azon, hogy az elmúlt hónapokban drágább lett a tejföl.
Amikor azt mondják, gyereket vállalni drága mulatság, szerintem legalábbis nem arra gondolnak, hogy kis rugdalózókat meg popsikrémet kell vásárolni egy másik embernek. Persze rohadt drága a pelenka, meg a két hónap alatt kinőtt ortopéd gyerekcipők is, de szerintem akkor kezdenek el igazán megugrani a költségek, amikor a legalapvetőbb (vagy legalapvetőbbnek vélt) szükségletek biztosítása felett is szeretnél megadni dolgokat a gyerekednek. Márpedig nyilván szeretnél, még egy elsőéves marketingszakos is tudja, hogy a friss anyukákat lehet a legkönnyebben behúzni: az új élethelyzettől és a legdurvább utcai cuccokat is simán kenterbe verő hormonfröccstől megzavarodott embereket azért nem olyan nehéz vásárlásra bírni, másrészt a gyerekeknek (vagyis főleg anyáknak) marketingelt termékek azt sugallják, hogy megvásárlásukkal a „jó anyaságot” és persze közvetetten a „boldog gyerekkort” tudjuk majd megvenni. És itt jön képbe a díjnyertes légzésfigyelő, a babaúszás-tanfolyam, a merinói gyapjúból készült kistakaró, a magánorvos, a magánbölcsi, és így tovább.
Emlékszem, amikor a gyerekorvosunk először beszélt az oltásokról, teljesen megdöbbentem, hogy van egy csomó (potenciálisan halálos) gyerekbetegség, amire ugyan van oltás, de csak pénzért lehet megvásárolni a vakcinát – ezek az úgynevezett választható oltások. A rotavírus és a B csoportú meningococcus elleni oltásokért súlyos pénzeket kell kifizetni, és azzal együtt, hogy tisztában vagyok vele, a gyógyszeripar működése komplex és nem helyezhető humanitárius alapokra, azért akkor nagyon megütött, hogy már itt, az első hónapokban ennyire látványosan elválnak a gyerekek lehetőségei. Ugyanilyen mellbevágó a gyerekek étkeztetésében tátongó társadalmi szakadék: elméletben nyilván minden szülő szeretne friss (bio, etikus, stb.) gyümölcsöt és zöldséget, halat és olajos magvat tenni a gyerek elé, csak a párizsi meg a kifli – ha már olcsónak nem is mondható, de – kevesebbe kerül. Egy friss KSH-kutatásból kiderült, hogy az iskolázottabb, jellemzően magasabb szocioökonómiai státuszú szülők többet költenek készségfejlesztő eszközökre és szolgáltatásokra: a kétgyermekes magyar családokban a diplomás szülők évente 500 ezer forinttal többet fordítanak készségfejlesztő kiadásokra, mint azok a családok, ahol a szülők nem rendelkeznek nyolc osztálynál több iskolával. Itt nemcsak konkrét fejlesztő játékokra kell gondolni, hanem olyasmikre is, mint az otthoni elektromos eszközök, a sportolási lehetőség vagy a családi nyaralás – amik kevésbé direkt módon, de nagyon is építik, fejlesztik a gyereket. Amikor a családomra, a gyerekemre gondolok, borzasztóan szerencsésnek érzem magamat, hogy meg tudom adni neki ezeket a lehetőségeket, de akárhogy is számolok, még egy gyerekkel már nem tudnám ugyanezt megengedni. Mondok erre egy nagyon egyszerű és szemléletes példát.
A kormány kommunikációjában is gyakran emlegetett gyerekvállalási kedv fokozásához valójában elsősorban jó (vagyis rugalmas és magas minőségű) intézményekre volna szükség. Jó egészségügyre, jó gyerekfelügyeletre, jó oktatásra. Mivel az ellátórendszerben óriásiak a különbségek és alapvetően is hézagos az ellátás, a szülőknek (ha tehetik) saját zsebből kell ezeket finanszírozniuk. Amennyire én tudom, egy magánóvoda étkeztetéssel együtt havi 80-150 ezer forint körül mozog. Egy jobb helyzetben lévő középosztálybeli család ezt még csak-csak kigazdálkodja egy gyereknek, de ha kettőről és havi 160-300 ezer forintról van szó, az sokaknak már nem fér bele. És az összegek egyre csak nőnek, ahogy megyünk előrébb: különórák, sportlehetőség, utazások, táborok… Nagyon nem mindegy, hogy az amúgy is fogcsikorgatva kiizzadt összegről vagy a duplájáról, esetleg triplájáról van-e szó – ezt pedig mondanom sem kell, nem igazán tudják kompenzálni a több gyerek vállalása esetén megemelkedő állami kedvezmények.
Tudom, hogy a boldog gyerekkorhoz csak szeretet kell, meg felnőnek a gyerekek az állami oviban is, és mi is májkrémes kenyeret ettünk, mégsem lett semmi bajunk. Azt sem mondom, hogy ezzel szükségszerűen nem értek egyet, egyszerűen csak nekem is megvannak az elképzeléseim arról, hogyan szeretném felnevelni a gyerekemet. Nem kell semmiféle luxusra gondolni, egyszerűen szeretném, ha el tudnám vinni a gyerekemet nyaralni, hétvégente állatkertbe, később színházba, játszóházba vagy egy kiállításra, ha kipróbálhatná azt a hobbit, ami érdekli, legyen az gitározás, festés vagy mondjuk vívás. Tudom persze, hogy rengeteg magyar családnak ez már bőven a luxus fogalmán belül van. Szeretném, hogy ha valami betegséggel küzd, akkor hatékony és kedves orvosok a lehető legnagyobb szakmaisággal látnák el, és ha olyan intézményben tanulhatna, ahol motivált pedagógusok kíváncsiságra nevelik. Tisztában vagyok vele, hogy hangzik ez az egész, és nem is akarom letagadni, hogy ezek a (naiv vagy nem naiv) elképzelések a fővárosi középosztály buborékjában újratermelődő igények, de a mi neveltetésünkből és értékrendünkből organikusan valami ilyesmi fakad. És részemről azt kell mondanom, ma Magyarországon két humán értelmiségi szektorban elég sokat dolgozó szülő ezt már nem tudja két gyereknek megadni.
Fotó: Getty Images
