- A cikk szerzője fiatalon szeretett bele férjébe, és álomszerű kapcsolatuk volt minden téren.
- Amikor néhány évvel később elvesztette a férfit, a szexuális élete is romokban hevert.
- A maszturbálás és egy új szexuális kapcsolat csak felerősítette a magányt, de végül sikerült továbblépnie.
2024 szeptemberében meztelenül feküdtem egy butikhotel ágyán Kansas City-ben. 2012-ben költöztem Los Angelesbe, és sosem gondoltam volna, hogy valaha visszatérek ide, maximum családlátogatás miatt.
A múltam és a jelenem összeért, a könnyeim annak a férfinak a mellkasát áztatták, akivel az ágyon feküdtem. Rory régóta közeli barátom volt. Néhány perccel korábban pedig ő lett az első ember, akivel először lefeküdtem azóta, hogy másfél évvel korábban meghalt a férjem, akivel közel tíz évig éltem együtt. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy amit Roryval tettünk, az helytelen. Hogy én, a gyászoló özvegy, tilosban járok. Vissza akartam térni egy olyan élethez, amelyet soha nem akartam elhagyni.
Nehezen hittem el, hogy ez a mindent elsöprő szerelem valóban létezik
A férjemmel, Evannel a húszas éveink elején találkoztunk. Az elején nehezen hittem el, hogy ez a mindent elsöprő szerelem valóban létezik. Evan úgy értett, ahogy más senki – imádta minden négyzetcentiméterét a testnek, amit én kétkedve figyeltem a tükör előtt állva. A kevés ember közé tartozott, akinek mertem beszélni a bizonytalanságaimról.
Természetes volt, hogy elmondhattam neki, mit szeretek az ágyban — hogy a szemébe nézve egyszerűen elmondjam, mire vágyom. Először éreztem úgy, hogy teljesen önmagam lehetek egy partner mellett. Evan mellett minden téren szabadnak éreztem magam.
Szerető helyett ápoló
Nyolc év házasság után, mindössze 30 éves korában Evannál előrehaladott hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak. Az életünk innentől a kezelésről szólt. A kemoterápia hetein otthonról dolgoztam, hogy mellette lehessek és segítsek neki. Ápoló lett belőlem, és ezt a szerepet is boldogan vállaltam.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
De többé nem voltam a szeretője. A szex nem volt prioritás – a túlélés lépett a helyére. Ahogy Evan teste küzdött a betegséggel, egyre soványabb lett. Mindig magabiztos volt, a betegség azonban kiölte belőle ezt: már nehezen nézett tükörbe. Én próbáltam meggyőzni, hogy ugyanaz az ember maradt, akit húszévesen megismertem, és próbáltam magamat is meggyőzni arról, hogy a rák nem veheti el, ami köztünk volt.
Hiányzott az érintése, sokat gondoltam rá
Sírva tartottam a karomban őt, amikor a nappalink közepén leborotváltam a fejét. Mint mindig, ekkor is elmondtam neki, mennyire szeretem. De a szex szóba sem került többé – nem akartam sebeket feltépni. De hiányzott az érintése, sokat gondoltam rá.
Egy rákbetegeket támogató közösségben kezdtem terápiára járni. Pár hónap után szégyenkezve előhoztam a témát, hogy hiányzik a szex Evannel. A harmincas éveink elején jártunk, nem volt gyerekünk. Úgy képzeltem, a hosszúra nyúló borozgatós esték után végtelen szeretkezések várnak ránk. Számomra a szex spontán és szenvedélyes volt.
Szex és gyász – mi a megoldás?
A terapeutám azt mondta: „Csak kérdezd meg tőle, nyitott-e rá.” Majdnem felnevettem. Hogyan hozhattam volna elő a saját vágyaimat olyasvalaki mellett, aki az életéért küzd?
Azon tűnődöm, a kapcsolatunk elején vajon azért voltunk-e annyira biztosak egymásban, mert valahol tudtuk, kevés időnk van együtt. Hét hónappal a diagnózis után Evan meghalt. Újra kellett kezdenem mindent.
Özvegynek lenni nem ugyanaz, mint egyedülállónak
New Yorkba költöztem, és elkezdtem egy új posztgraduális képzést. Egyedülálló nő lettem. De özvegynek lenni nem ugyanaz, mint egyedülállónak. Kétségbeesetten vágytam egy másik ember érintésére, de rettegtem is. Akkor még nem tudtam, hogy nem vagyok egyedül: a friss felmérések szerint az özvegyek fele a haláleset után fél évvel már újra érez szexuális vágyat.
Először más módon próbáltam levezetni ezt az érzést. Rengeteget mozogtam, két hónap alatt két félmaratont futottam le. A konyhai robotgépet, amit sosem használtam, megszállottan járattam. Bonyolult desszerteket sütöttem, olyan recepteket választottam, amelyek teljesen meghaladták a tudásomat: koreai cukorszirupos palacsintát, szedres-barackos galette-et, házi Twinkie-t.
A maszturbálás csak felerősítette a magányomat
A maszturbálás olyan volt, mintha saját hajamba túrnék – kellemes, de csak felerősítette a magányomat. Értettem fejben, hogy mások is érzik azt, amit én. Az elszigeteltséget, a vágyat. Mégis szégyelltem magam.
Néhány hónap kényszeres agyalás után a neten rátaláltam a „widow’s fire” – az özvegyi tűz kifejezésre. Az Oxford English Dictionary szerint a 17. században J. King püspök használta először ezt a kifejezést, a partner halála utáni intenzív szexuális vágyat értette alatta. Az özvegyi tűz jelei közé tartozik a kényszeres agyalás és a szélsőséges nyugtalanság. (Lásd még: szedres-barackos galette, félmaratonfutás.)
El sem tudtam képzelni, milyen lesz a szex nélküle
A húszas éveimet Evannel töltöttem, és el sem tudtam képzelni, milyen lesz a szex nélküle. Meg akartam őrizni ezt a szexuális kapcsolatot magamban. Nem akartam mással lenni, legalábbis nem úgy, mint vele.
Így 34 évesen teljesen új szexuális identitást kellett felépítenem. Meg kellett tanulnom szeretni a testemet Evan nélkül, meg kellett tanulnom megfogalmazni mások felé, mit akarok.
Ilyen volt az első szex egy másik férfival a férjem halála után
Segítségre volt szükségem, és tudtam, kihez kell fordulnom. Roryhoz. Ő közel állt Evanhez, ott volt a temetésen, tudta, min mentem keresztül. Így nem kellett egy idegennek elmagyaráznom az egész történetet.
Tudtam, hogy mindig többnek látott egy barátnál. Egyszer begombázva kislánynak szólított: akkor nem vettem komolyan, de egy barátunk rögtön megjegyezte: „Ez soha nem jöhet szóba. Hacsak nem történik valami borzalmas dolog.” És hát, a valami borzalmas dolog megtörtént.
Végre a kezembe vehettem az irányítást
Láttam, hogy Rory zavarban van, amitől izgatott lettem. Hirtelen a kezembe vehettem az irányítást, ilyet két éve nem éreztem. Pár napig beszélgettünk, aztán jött az üzenet: „Miért nem jössz el meglátogatni?” Azon kaptam magam, hogy már keresem is a repülőjegyet egy 48 órás kiruccanásra. Egy turistaosztályos repülőjegy árába került csak, hogy újra szexelhessek.
Rory a reptéren ölelt át először. A hotelben az ágyon ülve azt kérdeztem tőle: „Most mit csináljunk?”
„Félek megkérdezni, de akarsz csókolózni?” Ahogy megcsókolt, nem tudtam koncentrálni. Vajon kívánatos vagyok még? Muszáj volt éreznem, hogy nem csak egy özvegy vagyok, és hogy eljátszhatom, tudom, mit akarok.
Úgy szeretkezett, mintha bizonyítania kellene
Este újra egymásnak estünk. Próbáltam megőrizni a kezdeményező szerepet. Lehúztam a ruhám cipzárját, hagytam leesni, lehúztam Rory pólóját, kigomboltam a nadrágját. Rory úgy szeretkezett, mintha bizonyítania kellene valamit.
És én is: meg akartam mutatni magamnak, hogy nem vagyok a vágyaim rabja, hogy tudom, mit akarok. Felé másztam, és hirtelen megbénultam: csak azért vagyok itt Roryval, mert Evan halott. Sírtam. Ő nem Evan volt. Evan soha többé nem lesz velem.
Roryval egyszer találkoztam ezenkívül, egy másik város másik hotelszobájában. Aztán alig beszéltünk. Azt hittem, a barátságunk túléli. Nem tűnt fel, hogy a kétségbeeséstől – mindkettőnkétől – többé nem láttuk, a másiknak is vannak érzései.
Az új szexuális identitásomnak időre volt szüksége
Alig telt el egy év azóta, hogy először voltam együtt valakivel Evan halála után. Nem bánom, hogy Roryt választottam, nem bánom, hogy hallgattam a testemre.
A szexuális identitásomnak idő kellett, nem kristályosodhatott ki egyetlen együttlét alatt. Azóta minden intim kapcsolatomat úgy vizsgálom, hogy tudom: a vágyaim örökké összefonódnak a gyászommal.
Nem mindenki elég erős ahhoz, hogy mindkettőt elbírja. Az idő nem gyógyított meg, de megtanultam elfogadni, hogy megváltoztam. Megértettem, hogy az özvegységem elválaszthatatlan a szexuális identitásomtól, hogy a tapasztalataim nem szégyenfoltok.
Megértettem azt is, hogy az emberek képesek egyszerre hordozni és befogadni vágyat és gyászt. Szerencsés vagyok, hogy úgy szerettem és úgy szerettek, ahogy csak keveseknek adatik meg. Nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert özvegy vagyok, tudom, mit akarok. Mindig is tudtam.
Szerző: Leah Rae Hulgin Forrás: The Cut Fotó: Getty Images
