Mindenkinek van egy kultikus gyerekkori helye, nyilván nekem is. El is árulom Nektek, Balatonszepezdről van szó. Amióta az eszemet tudom, imádom ezt a kis falut az északi parton. Igaz, hogy összesen négyszázan lakják szezonon kívül, mégis belefért minden a gyerekkori úszáspróbálgatásoktól és homokvár-építésektől kezdve a kamaszkori világmegváltó filozofálásokon és első csókokon át egészen addig, amikor az ember már nem érzi cikinek, hogy szombat este 11-kor elmegy lefeküdni aludni. Bármikor, ha hosszabb ideig éltem külföldön, a szepezdi nyár, ha csak egy hétvégére is, benne volt a top 3-ban a hiánylistán.
Idén aztán az utolsó májusi hétvégén megint csak lezarándokoltam gyerekkori barátnőmék házába, csak hogy tartsuk a szokást – a dolgok nem tudnak soha olyan jól vagy rosszul állni, hogy egy jó „csajos hétvége” ne tegye jobbá vagy még jobbá. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy körmöt festünk meg egymás haját fonogatjuk – bár néha ez is előfordul – , inkább csak nagyokat sétálunk, megnézzük, hogy van-e már cseresznye az Öreghegyen, és megvan-e még a bunker a parton, amit 20 éve kisajátítottunk.
Most, május utolsó hétvégéjén volt még egy gasztronómiai küldetésem is: mindenképpen bodzát akartam szerezni. Nem mintha Budapesten nem lehetne, de hát a balatoni, bocsánat, szepezdi bodzának egész más íze van. Sajnos azonban a múlt heti szélnek, az esőnek, vagy a nálam szorgalmasabb bodzagyűjtőknek köszönhetően az összes könnyen megközelíthető, zamatos virágokat kínáló, kövér bodzabokor lekopaszítva várt szombat reggel, mikor az első gyűjtő körútra indultunk. A tervezett több mázsa bodza leszüretelésében több tényező akadályozott: hol a „menjünk le a strandra pár órára, legalább egy kis színünk legyen” elve, hol a szomszédság, akinél mindig van egy korty itóka, és ahol nagyon könnyű ott ragadni, hol a káptalantóti piac, amit muszáj meglátogatni, „hát csak 20 percre van kocsival”.
Lényeg a lényeg, a bodzaszedésre kijelölt textilzsák végig ott fityegett az oldalunkon, de valahogy mindig csak egy pár új fej került bele. Ezekért a példányokért viszont nagyon meg kellett küzdeni, mint már említettem, az összes top helyet lelegelve találtuk. Így aztán bátran mondhatom, hogy a hétvége nagy részét különböző bokrokban és egyéb dzsindzsásokban töltöttük, hogy legalább egy kis bodzapalacsintához legyen elég virágunk. A durván fél szatyornyi zsákmány végül nem is palacsintaként, hanem az ahhoz nagyon hasonlító tempuraként végezte – de így utólag legalább kijelenthetem, hogy bőven megérte az a pár karcolás, meg az egy kullancs, amit utólag kioperáltam a karomból. Ha van még a közeletekben levadászható bodza, akkor mindenképpen próbáljátok ki, mert durván jó lett!
A bodza tempura receptjét a Nosalyt ízHuszár magazinján találjátok!
