Életem első találkozása a nacho grandéval annyira kiábrándító volt, hogy nyolc évnek kellett eltelnie, hogy újra próbálkozzam vele. A történet még Németországban kezdődött – ezerszer meséltem már nektek a közös konyhai főzőcskézéseinkről, úgyhogy nem kezdem újra. Lényeg, hogy volt pár ember, aki ezekbe a konyhai bulikba leginkább csak sörrel szállt be – általában fiúk, akik valamelyik közép vagy dél-amerikai országból érkeztek. Nem azért maradtak meg a vacsorák alkohollal való támogatásánál, mert túl macsók voltak, hanem mert a kis bajor városban, ahol tanultunk, a tortillalap és a kész fajita fűszerkeverék volt az összkészlet, amit a boltok fel tudtak kínálni, ha valaki latinos vacsorára vágyott. Egyszer aztán, valamikor a második félév vége felé Fabian barátom megelégelte, hogy ő még soha nem főzött semmit, és jó előre behirdette, hogy szombat este ő is a tűzhely mellé áll.
A dolog úgy nézett ki, hogy egy serpenyőbe öntött három üveg mexikói mártást – fogalmam nincs, eredetileg mire kellett volna használni, de épp mexikói heteket tartottak a helyi szupermarketban, így a szokásosnál kicsivel nagyobb volt a kínálat – , beleöntött egy zacskó tortillachipset, egy üveg savanyított jalapenot meg apróra vágott hagymát, főzte fél óráig, majd az egész kulimászt leöntötte sajtszósszal, és így tálalta fel. Horror volt. Bár megettük tisztességből, mindenki arcáról le lehetett olvasni, hogy inkább hozta volna a szokásos búzasört. Valószínűleg ő is érezte, hogy nem ezzel a kotyvalékkal fogja megszerettetni velük a mexikói konyhát, úgyhogy hozzá is tette gyorsan, hogy ez amúgy egy amerikai kaja, nacho grande a neve. Nekem megmaradt a név, de hiába jöttem rá hamarosan, hogy Fabian újraértelmezte a tex-mex fogást, nagyon sokáig nem bírtam magam rávenni, hogy megkóstoljam.
Aztán mikor Amerikába költöztem, ráadásul a tex-mex éttermek főhadiszállásra, Kaliforniába tettem át a székhelyemet, egy idő után mégis rábólintottam a furcsa ételre. A babos-húsos raguval és zöldségekkel rétegzett chips sajttal összesütve általában előételként szerepel az étlapokon, de ember legyen a talpán, aki ezek után még egy kiadós fogást be tud nyomni. Sima vacsorának azért nem mondanám, mert mégiscsak furcsán hangzik elsőre, hogy chipset eszünk a nap végén, ráadásul főétkezésnek. Marad még a harmadik verzió, ami a pontosan a chips miatt snack-nek írja le: nekem ez sem jön össze, mert babot és darált húst nem szoktam a tévé előtt nasizni.
Végülis mindegy, nem kell mindent műfaj szerint kategorizálni – legyen ez egy olyan étel, amit baromi gyorsan össze lehet dobni, valószínűleg mindenki szeretni fogja, és ha úgy tetszik, az asztalnál, ha meg úgy, akkor a tévé előtt eszitek meg. Tejföllel jól locsoljátok meg, és majd szóljatok, hogy melyik verziót választottátok!
A receptért kattints a Nosalty ízHUSZÁR magazinjára!
